A hitem szárnyal. Úgy tűnik, semmi sem lehetetlen. A következő nap pedig éppen az ellenkezője: Isten távoli. Megfoghatatlan. Közönyös. Elborít a reménytelenség, az aggodalom és a félelem. A hitem haldoklik. Úgy tűnik, már sosem lesz jobb az élet.
Az egyik ilyen utóbbi, gyászos-fekete napon tévedt a tekintetem a naptáramra, amelyen az alábbi igeverset olvastam:
„…az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Efezus 4,15)
Az első három szónál ledermedtem: „az igazsághoz ragaszkodva”.
Ha mélyen magamba nézek, amikor magam alatt vagyok, nem mindig ragaszkodom az igazsághoz. Sőt…
Amikor azt érzem, hogy senki sem szeret, nem mindig gondolok arra, hogy ez hazugság. Nem sokszor jutok arra a következtetésre, hogy talán csak az emberek nem úgy fejezik ki a szeretetüket irántam, ahogyan azt én szeretném. Gyakorta eszembe sem jut, hogy ha esetleg tényleg nem szeret senki ezen a földön, akkor is van valaki, aki sosem szűnik meg szeretni. Isten már bebizonyította a kereszten, hogy mennyire szeret. „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róma 5,8) Isten szeretete sosem változik meg irántam. Pál azt írja: „meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róma 8,38–39)
Amikor azt érzem, hogy értéktelen vagyok, semmit sem ér az életem, a legtöbbször ezt nem kérdőjelezem meg. Elborít a hibáim, a mulasztásaim és a bűneim emlékvihara.
Megfeledkezem arról, hogy Jézus annyira értékesnek talált, hogy vállalta értem a keresztet.
Elpárolognak a fejemből Péter apostol szavai: „tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Péter 1,18) Drága volt az ár az életemért…
Amikor azt érzem, hogy Isten elhagyott és nem érdekli az életem, nem veszem figyelembe mindazt, amit ő már kijelentett igéjében: „én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké…” (János 14,16) Nincs benne az Igében, hogy amikor hibát követek el, vagy amikor nem Isten szerint viselkedem vagy gondolkodom, akkor ő elhagyna. Nem. Ő mindig velem van. Mi több, Jézus megmondta, hogy a Lelke nálam lakik majd, sőt bennem lesz (János 14,17b alapján).
Amikor félelmekkel és aggodalmakkal telik meg az elmém, úgy tűnik, mintha sosem olvastam volna a Bibliának az arra vonatkozó felszólítását, hogy ne féljek (nem arról van szó, hogy ne érezzek félelmet, hanem ne engedjek a félelemnek megfelelő reakciónak). Mintha Isten sosem mondta volna azt, hogy „ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (Ézsaiás 41,10) Vagy azt, hogy „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6,31–34)
Egyszerűen olykor nem tudatosul bennem, hogy nincs okom a félelemre vagy az aggodalomra, mert az a fontos, hogy Istent keressem, és ne azokat a dolgokat, amelyekről úgy vélem, hogy szükségem van rájuk. Az a lényeges, hogy Isten maga legyen a legfontosabb cél az életemben. Minden más csak másodlagos.
Ha ő ott van a mindennapjaimban, nem számít, hogy mi nincs még meg, vagy mit veszíthetek el. Éppen ezért nincs okom a félelemre vagy aggodalomra.
Isten igéje, az ő ígéretei csodálatosak. De mégis, azokon a bizonyos fekete-gyászos napokon előfordul, hogy mindezekről megfeledkezem, és nem ragaszkodom az igazsághoz. Hagyom, hogy elborítsanak az érzéseim.
Pedig nem is az érzésekkel van az alapgond. Hanem a gondolatokkal. Az érzelmek a gondolatok következményei csupán. Ezért különösen fontos megfogadni Pál apostol tanácsát, amikor azt írja, hogy „ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes” (Róma 12,2).
Ezért eldöntöttem: Isten igazsága, az ő igéje lesz az alapkő az életemben. Meg akarom ismerni az ő igazságát, ami valódi szabadságra vezet el. Arra vágyom, hogy Krisztus Lelke maga írja fel a szívemre az ő drága szavait. Tudom, hogy megteszi. Megígérte: „Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az Úr –: Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.” (Ezékiel 31,33) Én pedig ragaszkodni fogok hozzá, bármi is történjen.
Ezt az elhatározást, ennek a döntésnek a meghozatalát kívánom mindenkinek.
„…kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.” (Efezus 1,16–19) Ámen.
