Ritkaság, amikor a dimenziók találkoznak. Elméletben persze tudjuk, hogy mi a különbség, a kettő és a három dimenzió között, vannak akik az időt egyfajta negyedik dimenzióként próbálják kezelni. De ritka, amikor ezeket vizuálisan is ábrázoljuk. Talán emiatt ragadt meg bennem az a jelenet annyira, amikor Mézga Aladár egyik űrutazása során kétdimenziós bolygóra szállt le (Mézga Aladár különös kalandjai – Második dimenzió, 1972). A “bolygón” vagy inkább körlapon mozogtak az ott lévő humanoidok, akik közül egyet Aladár egy papírlapra átvezetett. A kétdimenziós élettér megjelent a háromdimenzióban.
Úgy gondolom, hogy amikor az időről gondolkodunk, akkor is ki kell lépnünk a meglévő ábrázolási szokásainkból, hogy annak mélységét megérthessük.
Amikor valakit elveszítünk, akkor nagy kérdés számunkra, hogy hova kerül. Lát minket? Már jó helyen van? Vagy esetleg az alvilágba került és várakozik még?
Szeretnénk tudni, hogy mi történik az alatt az idő alatt a többiekkel, amikor mi még élünk, de ők már elmentek. Különböző korok és vallások, más és más választ adtak erre a kérdésre. Az alvilágban, Hádészban, Seolban várakoznak, ahonnan át kell jutniuk, vagy át fognak jutni a túlvilágba. Ez vallások szerint különböző módon történik, illetve az úticél szempontjából is van különbség, de mindegyik vallás foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy most valahol lenniük kell az elhunytak lelkének. Keresztények számára is kérdés, hiszen a Jelenések könyve arról beszél, hogy az utolsó ítéletkor mindannyian egyszerre fogunk megállni az Úr előtt, de Jézus pedig a mellette keresztre feszített latornak azt mondta, már ma vele lesz a paradicsomban. Akkor ez hogyan is van? Ha már ott vannak, akkor hogy állunk egyszerre ítélet elé. Ha meg még várakoznak, akkor addig valaminek lennie kell. Az idő ábrázolási sémánk alapján nem is tudunk más opcióra gondolni. Az idő számegyenesén meghatározott időegységek alapján jelöljük a különböző időpontokat.
Az idő telik. Mi itt vagyunk, addig akik nincsenek köztünk velük is történnie kell valaminek. Bár Einstein óta valamit sejtünk arról, hogy az idő relatív, de inkább csak elméletileg, merthogy gyakorlati tapasztalatunk nem igazán van róla. Két pont között a legrövidebb útvonal az egyenes. Emiatt, ha a lapunkon marad a számegyenes, akkor nem is lesz másik lehetőség, mint az egyenesen végig haladjunk. Persze így szükségét érezhetjük annak, hogy párhuzamos vonalakat húzzunk akár az alvilágnak vagy akár a mennynek. Azonban, ha a lapot, amire időegyenesünket rajzoltuk térben kezeljük, akkor máris lehet rövidebb útvonal két pont között, sőt akár lehet pontszerű is.
Mézga Aladár módjára talán mi is közelebb kerülünk a megértéshez, ha kilépünk a kétdimenziós modellből és háromdimenzióban ábrázoljuk az időt is. Az időegyeneseknek nem feltétlen kell párhuzamosaknak lennie, sőt két időpont között lehet pillanatnyi távolság is. Valahogy így képzelem el azt, amit a zsoltáros így fogalmaz: “Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.” (Zsoltárok 90:4)
Az idő a lélek szempontjából mintha tényleg relatív lenne, és Isten világa mintha kívül lenne az általunk érzékelt időn.
Így amikor az elhunytakra gondolok, akkor hiszem azt, hogy már az Úrnál vannak, de mégis egyszerre állhatunk majd az utolsó ítéletkor az Úr elé. Emiatt tartom lehetségesnek egyidőben is, hogy már igen, de még nem…
Kiemelt kép: pexels.com
