„Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.”
Életét olyan embernek látta, aki elvegyült és kivált, kitűnt. Erre az útra hív mindenkit az élet. A kísértést viszont mindannyian érezzük, hogy csak az egyik részével törődjünk. Vagy azzal, hogy kitűnjünk, de ne alacsonyodjunk le annyira, hogy a többiek közé elvegyüljünk; vagy arra, hogy elvegyüljünk, és szürke csendben jelentéktelennek maradjunk örökre, aki nem tűnik ki.
Sóként elvegyülni és lámpásként kitűnni, tanította már régen Jézus. Ez létünk értelme. De csak az vegyüljön az emberek közé, aki ki is tud tűnni, és csak az tűnjön ki, aki el is tud vegyülni.
Elvegyülni?
A só az ételben feloldódik, és sokan ettől félve és félreértve nem mernek élni a sólétükkel, nehogy feloldódjanak a környezetükben, mert azt hiszik, akkor végül elvész a lényegük: a sólét. De nem pusztán fel-, hanem beolvadni kell a környezetünkbe, hogy így megőrizzük a családban, a munkahelyen, a baráti társaságban is belső identitásunkat, önazonosságunkat. Az elvegyülés tehát kölcsönösség: nem feloldódás, hanem beolvadás a másokkal való közösségbe. Mert lehetséges úgy is közösségben lenni, hogy az ember nem hasonul a környezetéhez. A misszió, az evangelizáció alapja a kapcsolat, a másikkal való közösség. Csak ebben a kölcsönösségben tud hatni a bennünk levő érték a környezetre, csak ebben a kölcsönösségben válik valóságossá a bennünk élő Lélek.
Gyermekként engem is féltettek a szüleim – mint ahogy én is a saját gyermekeimet – a rossz társaságok leépítő hatásaitól.
De hitre és felnőttkorra jutva azzal a bizalommal és biztonságérzettel kapcsolódhatok embertársaimhoz, vehetek részt az életükben, hogy tudom: „nagyobb az, aki bennünk van, mint az, aki a világban van.” (János apostol nyomán) Ha tisztában vagyok a bennem élő isteni Lélek hatalmával és erejével, akkor elvegyülhetek, mert hatni fog embertársaimra ő rajtam keresztül is.
Kitűnni?
Az alázatos hívő ember feltétlenül a hátsó sorba, az utolsó padba üljön, mint ahogy felületesen Jézus Krisztus főhelyek válogatásáról szóló példázatából gondolnánk? Vagy ülhet előre is? Természetesen nem annyira a hely, hanem sokkal inkább a szándék és az igyekezet határozza meg azt, hogy a viselkedésünkből a törtetést, az álszerénységet, a nagyképűséget vagy a természetességet olvassák ki. Természetesen attól való félelmünkben, hogy nagyképűek leszünk, még nem adhatjuk alább, mint a kiválóság. Bizonyára erre utal Pál apostol, amikor a rómaiaknak írja: „Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél. Mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni: azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre és halhatatlanságra, örök életet ad.”
Emlékszünk még Areté történetére? Ő volt az, aki Héraklésznek segített a döntésben, hogy melyik utat válassza: a könnyű, de dicstelen, vagy a fáradságos, de dicső életet. Bár ebben vetélytársa is akadt Hédóné személyében, de végül sikerült Héraklészt meggyőznie arról, hogy melyik út vezet az igazi dicsőségbe. Ennek a görög istennőnek a nevét használja Péter apostol a hit első jellemzőjeként, amikor így fogalmaz: Minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy a hitetekben mutassátok meg „a kiválóságot” (areté). Ha csak egyetlen ember is kiválóságra törekszik egy közösségben, az felmérhetetlen hatással lesz a többiekre is. Merjük kipróbálni!
Jézus Krisztus is azt mondta: „Ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága.”
Háló Gyula