A nap már lemenőbe hajlott a borsodi hegyek mögött. A harmincas éveinek derekán járó Bala Zoltánné újabb napon és újabb csalódáson volt túl: a férje ma sem tért haza Egerből. Pedig a „borsodi ötven puskás” csapat túlélői rajta kívül egytől egyig elhagyták győzelmük színhelyét, a rommá lőtt várost. Zoltán nem esett el, ezt nemcsak érezte, hanem – a szomszédok beszámolójából – tudta is. Azt híresztelték róla, hogy jobb kezének mutatóujját elvitte egy golyó, és a középső is megsérült, s mivel így nem szolgálhat tovább katonaként a vármegyénél, a szégyen visszatartja. Gonoszabb dolgokat is pletykáltak róla, azt például, hogy összemelegedett egy könnyűvérű helyi nőcskével, ezért késlekedik. Az asszonyt nem érdekelte a valódi ok, csak azt akarta, hogy az ura minél hamarabb hazatérjen, hiszen három kisfiuknak, Zoltánkának, Ákoskának és Aporkának apára volt szüksége. S miközben fáradtan és csalódottan megsimogatta a szépen gömbölyödő pocakját, visszagondolt arra, hogy az előtte járó és mára porrá lett generációknak mennyit kellett szenvedniük a túlélésért.
„Ha ők feladják, én sem lennék! Mindannyian a mindenható Isten kezében vagyunk” – gondolta magában.
Megterítette szegényes ünnepi asztalukat, leültette köré a gyermekeit, majd egy rég elfeledett nyelven imádkozni kezdett:
– Bezen attamaz kenze kikte
szen lészen szen adon
dösön szen küklön
nitziengen gerde ali kikte
bezen akomezne oknemezne
bergezge pitbütör küngön
ill bezen menemezne
neszen bezde jermez berge utrogergene
illme bezne algyamanna
kutkor bezne algyamanna
szen börsön boka csalli
batson igye tengria.
Ámen.***
Büszke ősei nyelvéből már csak ennyi maradt. A többi szó a rovásokkal együtt eltűnt az évszázadok forgatagában. De ő ezt még ismeri, érti, és továbbadja a gyermekeinek. Legalább ennyit. Az anyjától tanulta, akit az ő anyja oktatott, s ez a láncolat így ment tovább egészen az első kun**** nőig, aki kereszténnyé lett. Közülük sokan visszafordultak és a természet elemeit imádták újra, de voltak, akik halálukig megtartották a Krisztus hitét.
– Mindannyiukat Mandulának hívták, ahogy engem is. Érzem, hogy lány leszel, ezért te is ezt a nevet fogod kapni. Választanod kell majd az élet és a halál útja között, és neked is meg kell tanítanod imádkozni az utódaidat! – suttogta csendesen evés közben a magzatának, aki jóllakottsága okán vagy az elhangzottak miatt megelégedettségét egy közepes rúgással nyugtázta.
* Részlet a Három szajha, két út, egy serleg című novellából. ** December. *** Mi Atyánk, ki vagy a mennyben, szent legyen a neved, itt legyen a lelked, ugyanúgy a földön, mint a mennyben! A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk minden napon! Vidd el a mi bűnünket, miként mi is megszánjuk az ellenünk jövőket! Ne vígy minket el a rosszba, óvj meg minket a rosszaktól! Te vagy a mindenható, az igaz, jó Istenünk! Ámen. (kun Miatyánk kunszentmiklósi változata https://kunszentmiklos.hu/hu/onkormanyzat/telepulesi- ertektar/kun-miatyank-kunszentmiklosi-valtozata/). **** Török nyelvű nomád népcsoport. Magyarországon több hullámban IV. Béla királyunk telepítette le őket, különböző kiváltságokat biztosítva nekik.
