Bentch-Timothy-
Bentch-Timothy-

Beszélgetés Timothy Bentch operaénekessel

Elolvasási idő: 25 perc
Elolvasási idő: 25 perc
Az ismert operaénekessel Háló Gyula készített interjút hitről, családról és persze az éneklésről.

– Hogy indult az életpályád? Énekesnek születtél?

– Gyerekkoromtól mindig nagyon szerettem énekelni. Fiatalon kezdtem, a gyülekezetben sokat énekeltem, szólót már 9–10 évesen. Testvéreimmel öten voltunk együtt, húgom és nővérem is van. Egy gospelcsoportban énekeltünk. Akkor szerettem emberek előtt állni és énekelni. Később úgy gondoltam, szeretnék jó minőségben énekelni. A komolyzene állt hozzám a legközelebb.

– Mikor határoztad el, hogy tovább fogsz tanulni énekelni?

– 16 évesen kezdtem énektanárhoz járni csak azért, mert jobban szerettem volna egy kicsit énekelni, részt vettem egy énekversenyen, és rossz jegyet kaptam. Akkor elhatároztam, hogy teszek valamit. Az első órán kiderült, hogy ő egy operaénekes. Én mondtam, hogy nem szeretnék operaénekes lenni, csak jobban énekelni. Olasz dalokkal kellett kezdeni, mert ezen a nyelven lehet jó énektechnikát alakítani. Egy kicsit furcsának találtam, de kezdtem megtanulni a dalokat, és mindjárt nagyon beleszerettem ebbe a stílusba, és akkor érzem magamat a legjobban, ha komolyzenét énekelek. A tanár tovább bátorított, hogy gondolkozzak komolyan azon, hogy karriert csináljak. Én nem tudtam, mit jelent ez, farmon dolgoztam keményen egész gyermekkoromban. Soha nem voltam operában, nem voltam szimfonikus zenekarban, koncerten, nem tudtam semmit az egészről. Ő hívott engem koncertekre. Sokat kellett utazni, amit láttam, minden csodálatos volt. A koncertek, az énekesek ahogy énekeltek, friss, gyönyörű hangon énekeltek. Azt mondtam magamnak, hogy ha az Úr engedi, akkor szívesen lennék szólista.

– Mi volt benned az ellenérzés a komolyzenével és az operával kapcsolatban? Nem voltál operában, de azért hallottál operarészletet. Mi volt az oka, hogy azt mondtad, hogy az semmiképp nem akarsz lenni?

– Rádióban vagy ha láttam operarészletet, csak az tűnt fel, hogy kövér, és ellenszenves hangon énekel nagy vibratóval – akkor azt mondtam, ez nem akarok lenni. Az énektanárom egy szép fiatal hölgy volt, gyönyörű hangja volt. Elhívott egy koncertre, ahol a kollégákkal énekelt, és mindenkinek gyönyörű hangja volt. Az már tetszett, úgy szerettem volna én is énekelni, ezt már szépnek találtam.

– Tehát az operaéneklésben többféleképpen formálják meg az énekesek a darabokat?

– Még mindig találkozunk olyan híres emberekkel, itt Magyarországon is, akiknek neve van, de már nem tökéletes a hangja, és ez érződik. Ha az újak ilyet hallanak először, akkor nincs szerencséjük, ez nem valami jó tapasztalat. Egy másik dolog, ami inkább az opera ellen volt, hogy nem ismertem a műfajt, és az egész színházi világ hívő emberként furcsa volt nekem. S nem voltam biztos abban, hogy szabad egy hívő embernek ilyen világba mennie. Sőt, amikor céloztam rá, hogy szeretnék előadóművész lenni, akkor mondták, hogy csak oratóriumban. Mert ezt nem szabad egy hívő embernek. Amikor elmentem egyetemre, mondtam, hogy operát soha nem fogok énekelni. Jó – mondta a tanár –, akkor kezdjünk tanulni! Volt egy este, amikor meghívott többeket a házába, megnéztünk egy szép Traviatát a tévén, és a legvégén mondtam, hát semmi rosszat nem láttam benne. Ez gyönyörű szép volt. És kezdtem gondolkodni, hogy mégis lehetne… Hosszú folyamat volt, amíg rájöttem, hogy a művészetben van egy nagyon tisztességes dolog is. Mint hívő ember ott lehetne a helyem misszionáriusként a világban. Nemcsak oratóriumban, hanem operában is szabad lenne.

– Tehát az opera, a színpadi éneklés mint tér az erkölcsi problémák vagy képzetek miatt is visszatartott téged?

– Igen, amikor gimnáziumba jártam és gospelcsoportban énekeltem, mindig csak keresztény dalokat énekeltem. És úgy gondoltam, hogy ha nem Istenről van szó, akkor nem szabad énekelni nekem semmit, mert ez világi. Másképpen értettem a dolgokat. Ami szép, ami jó és ami jó dolgokról szól, Isten jelen van azokban is. Ezek a dolgok is az igazságról szólnak, és az is szép, ha valaki olyanról énekel, ami az életben szép és fontos, például a szeretetről.

Miért ne lenne szabad énekelni egy szerelmes dalt, miközben én a feleségemre gondolok?

Ez egy tisztességes dolog, és nem Isten ellen való. De az a háttér, amelyből jöttem, hogy csak a gyülekezetben voltam, azt is eredményezte, hogy kicsit szűk volt a látásom a világról. És különösen arról, hogy hogyan vagyunk hívőként a világban. Ha teljesen elkülönítjük magunkat a világtól, akkor nem lesz semmilyen hatásunk a világra. Hívőkként nem világinak kell lennünk, hanem a világban kell élnünk. Mert itt élünk, itt vagyunk. Erős hívőként jelen kell lennünk, hogy befolyásoljuk a világot, mint só és fény, és nem úgy, hogy a világ hasson ránk. Az opera világában is fontosnak láttam, hogy a hívők ott legyenek.

Forrás: operavilag.net

– A családod és a gyülekezeted támogatott, amikor elindultál erre a pályára, hogy megtaláld végül a helyedet hívő emberként is?

– Amikor először mondtam a szüleimnek, hogy előadóművész szeretnék lenni, nem értettek vele egyet, azt kérdezték, miért nem leszek kórusvezető, mert úgy lehet jól szolgálni a gyülekezetben. És ha valaki szólista, akkor az istentiszteleten lehet énekelni. Én akkor azt kérdeztem, hogy miből élnék akkor, azért nem kapok fizetést, ha énekelek a gyülekezetben. Bennem van a vágy a színpadon állni és énekelni. Egy kicsit gondolkodtak, és mind a ketten azt mondták, hogy ha te úgy látod, hogy Isten elhívása ez, és úgy gondolod, hogy Istent így tudnád szolgálni, akkor legyen így, melletted állunk. De nagyon aggódtak értem. Folyamatosan beszélgettünk a problémákról, a kihívásokról, számomra nagyon sokat jelent, hogy a szüleim nyitottak voltak, és rám bízták ezt. Sokat imádkoztak értem és sokat aggódtak, mert veszélyes ez a pálya, de velem voltak, minden koncertre eljöttek. Nagyon sokan támogattak. A hívők világában nem értették, amit csináltam.

– A gyülekezetben nem értették?

– Senki, szerintem senki. Izgultak értem, de megkérdőjelezték, hogy Istent így is tudom szolgálni. És nem volt előttem senki példa. Nem ismertem senkit, aki hívő énekes volt. Sőt nem is tudtam, hogy hivatásos zenészek, előadóművészek között van-e egyáltalán hívő. Nagyon egyedül éreztem magam. Később aztán nagyon fontosnak láttam, hogy valami kurzus kell a fiataloknak, ahol tudnak találkozni profi művészekkel, akik hívők, jó példát tudnak adni a fiataloknak, hogy lehet menni erre a pályára, de nehéz, és nagyon-nagyon erősnek kell lenni, és teljes szívvel kell keresni Istent, vigyázni kell, de fontos a jelenlétünk ezen a pályán.

– Testvéreid mit gondoltak erről?

– Hát én mindig csináltam valami szokatlant. Mondták, Timothy továbbcsinálja.

– Tehát egy kicsit kilógtál a családi körből már gyerekkorodtól kezdve?

– Nem, csak kicsit más voltam. Az összes fiútestvérem ács vagy farmon dolgoznak, kétkezi munkával, és én álmodtam valami másról, ezt semmiképpen nem akartam csinálni. Volt egy gyárunk, családi üzlet, nagyon keményen dolgoztunk ebben is asztalosmunkával, a többiek lelkesen csinálták. Én voltam az egyetlen, aki azt mondtam: nem bírom tovább.

– Akkor már tényleg gyermekkorodtól benned volt valószínűleg, ha nem is tudtad még, hogy valami másra készít téged Isten. Feleségeddel hol és mikor ismerkedtél meg?

– Volt egy időszak, amikor teljesen elhagytam a pályát, és úgy éreztem, hogy Isten egy keresztény szolgálatba küldött, először gyülekezetplántáló voltam, és utána vezettem egy misszionáriusiskolát BM-ban. A fiatalok rövid missziómunkára készültek. És a feleségem is bejött a programba.

– Őt is tanítottad?

– Igen. Abban az időszakban megismertük egymást. Nem lehettünk komolyabb kapcsolatban. Csak egyszerű baráti kapcsolat volt közöttünk. Akkor elment Mexikóba másfél évre misszionáriusként. Abban az időben leveleztünk. Aztán visszajött.

– Hogy adódott ez a szünet, milyen érvek vetődtek fel benned, hogy az előadói pályát szüneteltesd? Vagy véglegesnek gondoltad?

– Nem tudtam, hogy végleges vagy nem. Amikor abbahagytam, azt éreztem, hogy Isten másra hív, akkor muszáj volt abbahagyni az éneklést. De nem tudtam, hogy mennyi időre vonatkozik ez. Ekkor meg kellett halnia ennek a vágynak, hogy sikeres, nagy operaénekes legyek, és ebben a folyamatban tanultam meg, hogy Krisztus legyen az első. Általában az énekeseknek nagy az egójuk, muszáj volt ezt megtennem, hogy abbahagyom az éneklést, és igazi szolgálatra menni. Néhány évvel később, mikor Isten vezetése folytán visszamentem a pályára, akkor szabadon vissza tudtam menni, hogy szabadon legyek énekes, vagy örömmel tudok mást is csinálni. Már nem volt erős vonzás, ami korábban kicsit bálványként volt az életemben, annyira fontos volt az, hogy sikeres legyek, hogy színpadon álljak, hogy ez nem volt tiszta, megtanultam, hogy Isten tud engem másként is használni, tudom a Bibliát tanítani, tudok az embereknek beszélni Jézusról, vezetőként is használt Isten, éreztem, hogy ő munkálkodik bennem. Amikor visszatértem az énekesi pályára, akkor tudtam, hogy ez szolgálat lesz, tudtam, hogy ezzel valami terve van Istennek.

És nem akarok bármi áron énekelni, karriert csinálni. Csak eszköz akarok lenni Isten kezében.

– Honnan tudtad, hogy Isten azt akarja tőled, hogy visszamenj a pályára?

– Mindig kerestem az utat, hogy vissza lehetne-e menni énekelni. Nem kaptam választ. De nagy örömet kaptam a szolgálatban, sokat jártam gyülekezetbe prédikálni, és csodálatos módon tudtam szolgálni. Akkor mentem tovább az úton, amíg Isten szól. Egy imaalkalmon voltam. Röviden bemutatkozott mindenki. Én is mondtam a nevemet, szeretek énekelni. Egy nő jött hozzám az imaalkalom közben, és ezt mondta: El kell mondanom neked, amit Isten mond nekem. Isten üzeni neked, hogy nem hiba, hogy tudsz énekelni, és hogy el fog hívni téged sokat énekelni, és ez nagy hatással lesz sok emberre. – Fantasztikus volt ezt hallani… Akkor elkezdtem imádkozni, hogy Isten mutassa meg, hol és mikor lesz ez. Békét kaptam a szívembe, hogy fogok énekelni megint. Három év szünet után nem éreztem magamat késznek visszatérni a pályára, és akkor kaptam egy munkát, és jártam a zeneiskolába, tovább tanultam énekelni, és kezdtem járni énekelni az oratórium világában Amerikában profi énekesként is.

– Elsősorban akkor, ahogy fiatalként gondoltad, az oratórium világában kezdted magát a karriert. Hogy épült tovább?

– Nem mentem New Yorkba, és nem építettem ott karriert, ahogy mások tették, én azt határoztam, hogy követni fogom Isten útját. Ha sikeres leszek mint énekes, akkor jó, ha nem, akkor annak fogok örülni, ami van. És akkor kezdtem énekelni karmestereknek a keleti parton: Philadelphia, Washington, és ami belefért a munkám mellett. Néhány csodálatos lehetőséget kaptam egy karmesternél, az Éliásból énekeltem részletet. Azt mondta: Ha két héttel ezelőtt hallottam volna önt énekelni, meghívtam volna egy nemzeti katedrán Washingtonban az Éliással. Már más tenort szerzett. Akkor fölhívtam a nővéremet, neki nagy hite van, és ő mondta: Timothy, az a koncert a tiéd lesz. Nem tudtam, ki ez a tenor, de kértem Istent, hogy adjon neki egy jobb lehetőséget, hogy ezt le kelljen mondania, mert nagyon szeretnék énekelni ezen a koncerten. Nem tudom a részleteket, de valóban enyém lett a szerep, és ott énekelhettem az Éliás-oratóriumot Sherol Ny, aki világsztár volt abban az időben, ez egy nagyon nagy koncert volt. Nagy kórussal, nagy zenekarral a nemzeti katedrálban. Óriási lépés volt ez. Hiszem, hogy ez igazán Isten dicsőségére szólt. Több ilyen esemény volt, amiben láttam, hogy Isten segít olyan dolgokban, amiket én nem érdemeltem meg. Voltak olyan tanárok, akik mondták: Timothy, hogy lehet, hogy ilyen lehetőségeket kapsz az éneklésre? Azt válaszoltam: Isten ezt adta.

– Európába hogy kerültél?

– Amikor visszatértem és kezdtem énekelni, tudtam, hogy ez misszió lesz és nem karrier. Kezdtem imádkozni, hogy Isten vezesse az életemet. Először hivatásos énekes voltam, utána lelkész. Szolgálatban voltam száz százalékban. Egy lelkipásztor azt mondta: Isten olyan szolgálatba fog téged elhívni, ahol a kettő egyensúlyban lesz. Amikor Baltimorban voltam, előfordult, hogy reggel prédikáltam vagy tanítottam a bibliaiskolában, akkor mondtam, felejtsük el az éneklést. Ez annyira jólesik, és ez annyira nekem való. Este már mentem egy operapróbára, és akkor meg azt mondtam: na ezt szeretném csinálni. Mind a kettő nagyon erősen bennem volt. Visszanézve hat évet tanultam egyetemen és továbbképzésen énekelni, és hat évet voltam keresztény szolgálatban, amikor sok volt a tanulás és a készülés. Úgy éreztem, hogy ennek egyensúlyban kell lennie az életemben. Nem leszek erősebben énekes, mint a keresztény szolgálatban. A kettőnek párhuzamosan kell mennie. Mikor kezdtem imádkozni, azt kaptam, hogy a keleti országokba, a volt kommunizmusba kell menni énekelni és misszionáriusként szolgálni. Többéves folyamat volt ez, akkor kaptam, hogy Magyarországra kell jönnöm. Egyre erősödött ez, hogy Magyarországra, Budapestre. S akkor egyszerűen jöttem.

– Itt hol kezdtétek az életeteket, amikor Magyarországra jöttetek, és merre éltetek, laktatok?

– Az első évben itt voltunk Budapesten. Kerestem az egyházban zenészt, aki tovább tud segíteni kezdetben. Nem nagyon fogadtak. Mondták később, hogy hát nem ismertek engem, nem voltak biztosak benne, hogy nem énekelek könnyűzenét is, és a legtöbben visszautasították. Hála Istennek volt egy nagyon kedves család Ócsán (Pátkai Imre), akik nagy szeretettel fogadtak, az ő gyülekezetükbe hívtak, hogy szolgáljak, és ez nagyon sokat jelentett. Kerestem, hol vannak azok az emberek, akikkel együtt lehet dolgozni a misszióban. Csak nehéz volt találni őket. Abban az időben a magyarok között nem nagyon kommunikáltak egymással, és a különböző felekezetek között nem volt igazán kapcsolat. Nehéz volt utat találni, hogy tudok így szolgálni. Aki Amerikából segített engem a misszióban, ő tanácsolta, hogy célozzam meg azt, hogy aktív legyek profi énekesként a pályán, és akkor talán jobban el tudom érni az embereket. Nem tudtam, hogy kell Magyarországon karriert építeni, nem ismertem a folyamatot, de részt vettem Déry András énekversenyében. Ebből voltak részletek a tévében, és Déry András katolikus karmester, aki az Operaházban is vezényel, hallotta a tévében, és hallotta a bizonyságtételt, amit mondtam, és akkor ő megkeresett. Ő hívott az első hangversenyemre, ami S­aint-Saëns Karácsonyi kantátája volt, és egy másik Mozart-koncert is volt, amit egy szoprán hallgatott, aki a Debreceni Csokonai Színházban volt, és ő javasolta a vezetőknek, hogy hallgassák meg ezt az amerikai tenort. Felhívtak, rögtön mentem Debrecenbe, ott két szerepet kaptam, és mindjárt kezdtünk dolgozni, azóta folyamatosan dolgozom. Nagyon hálás vagyok, hogy nagyszerű szerepeket kaptam énekelni itt Magyarországon. Kezdtem megismerni, hol vannak hívők: zenekarokban, operaénekesek között, Meláth Andreát megismertem, aki egy nagyon kedves kolléga. Lassan kezdtünk együtt dolgozni. Találtam olyan embereket, akik hajlandók voltak a misszióban lenni művészként. Annyira szépen ment akkor, mert nagyon sok embert találtam, aki nagyon lelkesen részt akart venni egy missziós komolyzenei folyamatban.

– Mit értesz ez alatt, amikor azt mondod, hogy művészet és misszió, és missziós folyamat a komolyzenében vagy a komolyzenészek körében?

– Először is szeretném elmondani, nem hiszem, hogy a komolyzene a legfontosabb zenei műfaj. Állítom, hogy más zenei műfajok is jók. Vannak, akik a könnyűzenét szeretik, és úgy szeretnék imádni Istent, ezt nagyon támogatom. Tudom, a világban nem mindenki szereti a komolyzenét, sőt a többség nem szereti. Akkor miért kell forszírozni, hogy hallgassanak komolyzenét minden vasárnap? Tudom, hogy ez vitatéma. De mert én komolyzenész vagyok, nem gondolkozhatok úgy, hogy mindenkinek kell szeretnie a komolyzenét, és csak azt lehet használni az istentiszteleten. Ezt nem hiszem. De hiszem, hogy minden hívőnek misszionáriusnak kell lennie. Bármilyen foglalkozásban van, a világban misszionáriusként néha adatik lehetőség hirdetni az evangéliumot. A művészvilágban különösen fontos. Mert aki a pályán van, annyira foglalt, alig van ideje gyülekezetbe járni. Próbák vannak, például az utolsó két vasárnap opera-előadáson voltam, és nem tudtam gyülekezetbe menni. Vannak olyan emberek, akik hétköznap esténként is mindig foglaltak. Nehéz aktívnak lenni a gyülekezetben. A színházi világ annyira leköti őket, hogy talán soha nem fognak találkozni más emberekkel. Különösen fontos, hogy összejöjjünk és együtt keressük a módot, hogyan lehet nekik Jézusról beszélni. Legjobb, ha erről egy másik művésztől hallanak. Komolyzenészként együtt szinte más nyelvet beszélünk. Ha együtt vagyunk, szakmai nyelven beszélünk, Bachról, az ő műveiről, az operáról, és hívő emberként néha jön lehetőség, hogy az ő nyelvén tudom őt elérni, egy jó kapcsolatot tudok kialakítani vele. Beszélek a komolyzenészeknek, hogy mi kapcsolatban lennénk egymással, és imádkozzunk a kollégáinkért, és forszírozzuk a dolgot, de amikor a lehetőség természetesen adja magát, akkor tőlünk halljanak Jézusról!

– Beszélj valamit a Crescendóról! Honnan indult, mi ez a mozgalom a komolyzenészek körében?

– A Crescendo egy nemzetközi hálózat a komolyzenészek között. Svájcból indult, azt hiszem, 15 éve kezdődött el, és azért fontos, hogy elindítsuk Magyarországon, mert így tudunk kapcsolódni nemzetközi keresztény komolyzenei művészekkel. Egymástól tanulhatunk, együtt keressük a lehetőséget, hogyan lehet szolgálni a világban komolyzenészként. A komolyzenei művészek nemzetközi emberek, sokat járunk külföldre. Megtörtént, hogy mentem más országba, és néztem a Crescendo-listán, ki van itt, akivel lehet kis közösséget keresni.

Nagyon magányos, amikor elmegyek egy hónapra énekelni egy másik országba, és nem ismerek senkit.

Akkor találok crescendósokat, felhívom őket, és van mindjárt társaság. Nemzetközi konferenciákon lehet hallani, hogy mi folyik más országokban a komolyzenészek között. Más országokban is megvannak a problémák, különböző kihívások, imádkozhatunk egymásért. Különleges dolog, hogy úgy éreztük, szeretnénk elkezdeni a Crescendo nyári táborát, művészeti akadémiáját, ezt nagyon nehéz lett volna megcsinálni nemzetközi kapcsolatok nélkül. Mindenki mondta, hogy szívesen jönnének Magyarországra, sok nemzetközi ember jönne el segíteni tanítani. Például egy crescendós konferencián ismerkedtem meg Rosemary Hardyval, nagyon magas szintű nemzetközi szoprán, csodálatos a tudása. És eljönne szívesen egy nyári kurzuson tanítani. Nagyon komoly hívő, és nagy befolyása van a fiatalokra a kurzusokon.

– A Crescendo nyári konferenciának mi a célja? Mi a filozófiája? Mit szeretnétek ezzel elérni?

– A célunk az, hogy lehetőséget nyújtsunk a fiataloknak tanulni hívő tanároktól, olyanoktól, akik sikeresek a pályán, főleg előadóművészeket keresünk, nemcsak tanárokat. De keresünk olyan komoly hívőket, akik tudják szeretettel tanítani a fiatalokat. Fontos, hogy magas az akadémia szintje. Minden szinten van, aki kész a pályára lépni, van, aki kezdő, csak néhányéves tapasztalattal, tehát nemcsak profik jöhetnek, nagyon fiatalon is el lehet jönni, de mégis az általános szint a kurzuson is nagyon magas, és amit a tanárok adnak, az első osztályú. Igyekszünk a legjobb kurzust csinálni, amit csak lehet.

Ezzel is szeretnénk demonstrálni, hogy a hívők lehetnek a legjobbak is, és azt kell célozni művészként, hogy a legjobbat adjuk mindabból, ami bennünk van Istentől, amit Istentől kaptunk. Fontos, hogy a fiatalok lássák, hogy profi zenészként vagy művészként lehetünk komoly hívők, hogy nem kell kompromisszumban élni.

Nagyon sokat jelent, amikor látjuk, hogy valaki sikeres, de hű Jézushoz. Amikor én kezdtem tanulni, nem volt ilyen példa előttem. Borzasztóan hiányzott. Kerestem, ki az, akire példaként tudok fölnézni, hogy hogyan kezdjem el, mit csináljak az életemmel. A nyári akadémián azt is szeretnénk elérni, hogy legyen jó kapcsolat a tanítványok és a tanárok között, és hogy azután ezt tartani lehessen, amikor a diák bajban van, vagy van valami kérdés a pályán, akkor talán fel lehet hívni a tanárt, vagy máshogy felkeresni, tanácsot kérni, hogy mit lehet csinálni. Sokszor előfordul a kurzuson, hogy utána továbbmegy ez a különleges kapcsolat. A kurzuson minden reggel van áhítat, és minden este kiscsoportos beszélgetések. Várunk bármilyen fiatalt, akár hívő, akár nem, úgy gondoljuk, ez evangelizáció és bátorítás is a már hívők részére. Ez választható, lehet részt venni a lelki dolgokban, vagy nem, szeretnénk szabad légkört teremteni, de nagyon erős a lelki rész is. Ha valaki nem hívőként jön, nem alkalmazunk nyomást, ha van kedve, jöjjön el. És csodálatos látni, hogy nagyon jól megy a dolog. Általában hallunk visszajelzést, hogy nagyon klassz volt a kiscsoportos beszélgetés vagy az áhítat. Nem akarsz eljönni? Legtöbben kíváncsiságból is eljönnek. Tavaly például ez volt az első megtapasztalása néhány embernek Istenről. Jó volt hallani néhány embertől, hogy „ateistaként jöttem, de itt megtapasztaltam Istent”. Most kezdi a keresést. Nem tér meg az első évben, de ez egy óriási lépés. A kurzus után mi igyekszünk tartani a kapcsolatot, vagy lehetőséget adni, hogy tapasztalja, Isten létezik és szereti őt. Volt olyan ember, aki az első pár nap múlva mondta, hogy „ez az, amit kerestem”, megtért, és átadta a szívét Jézusnak. Mert amit látott a dicsőítésben, az áhítatokban, abban érezte, hogy Isten jelen van, és látta az őszinteséget a többiekben.

– Te hogy látod mint a pályán régóta lévő előadóművész, egy hívőnek mik a legnagyobb problémák, nehézségek vagy kísértések, amelyekkel szembe kell néznie?

– Gyakran a művészeti pályán van kihívás, az, amit mondanak, ha komolyzenei művész vagy, hogy bármilyen áron a legjobb minőséget fogod keresni, és bárhogy szabad viselkedned, csak legyél jó művész a színpadon. Sajnos nehéz néha kedvesnek lenni, amikor ebben a légkörben vagyok, ahol nagyon intenzíven kell dolgozni, de ha van egy rendező, aki nem szimpatikus, vagy egy karmester, aki uralkodik nagyon, vagy vannak kollégák, akikkel nehéz dolgozni, én is szeretném ebben a pillanatban a legjobbat csinálni, amit tudok. Ilyenkor van bennem egy feszültség, hogyan lehet kedvesnek lenni ilyen légkörben. Szeretnék harcolni magamért, és sajnos több énekesben és zenészben látom ezt, hogy nehéz jó hívőnek lenni, jó példának lenni, kedvesnek és szeretettelinek lenni, és hogy mi ne legyünk kemények, mint a többiek a pályán. Rengeteg pozitív példa is van, aki hívő és jó példa is, velük szívesen dolgozunk. És ott vannak a pályán. Már említettem Meláth Andreát, ő olyan, aki nagyon kedves és jó példát ad. Több ember is van a kategóriában. A legnagyobb kihívás a család. Az esti elfoglaltság. Szabadúszóként dolgozom, sok meghívásom van, amit el szeretnék fogadni, néha pénzügyi oldala is van ennek, muszáj elfogadnom, hogy legyen bevételem, hogy meg tudjak élni, vagy külföldi turnék jönnek, van lehetőségem egy külföldi karmesterrel együtt dolgozni.

Nagyon nehéz jó édesapának és jó férjnek lenni. Nekünk nagyon fontos, hogy a családban a helyünkön legyünk. Sajnos van arra példa, hogy a család tönkrement különböző okok miatt.

Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy erősítsük a saját családjainkat a pályán. Több profi zenésztől is tudom, mennyire nehéz, mert otthon van a család, és vár, amíg mi ott vagyunk esténként a színpadon vagy hosszú külföldi turnén, és a család várja haza.
Beszéltünk a nehézségekről a pályán. Azért tartom fontosnak, hogy a többi hívő zenésszel legyen lehetőség beszélgetni, mert ők jobban megértik az én problémáimat. Mikor mentem hosszú turnéra, magyar társaságokkal mentem hosszú időre, egyszer 24 napon át turnéztunk, 23 koncert volt, és nagyon fontos megtalálni, kik a hívők. Volt olyan, hogy két-három vagy több hívő is volt. Jó volt néha összejönni, imádkozni és bátorítani egymást. Vagy előfordul, hogy segíteni kell egymást visszatartani a bulizástól, inkább menjünk mi hárman beszélgetni és aztán aludni, de nem szabad nekünk ott lenni. Mert tényleg nagyon rossz dolgok történhetnek ilyen légkörben. Szerettünk volna jelen lenni a társaságban, de időnként vissza kell vonulni, és nem szabad benne lenni mindenben. Kicsit magányos ez az időszak, mert nem tudunk részt vállalni abban, amit ők csináltak. Fontos ilyenkor is ismerni és bátorítani egymást.

Háló Gyula

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp