Nos, mostanság én is sokszor felemlegetem a szóban forgó szókapcsolatokat, és a következetesség elvére alapozandó nevelési stratégiám szolgálatába igyekszem állítani tartalmuk esszenciáját több, ámde inkább kevesebb sikerrel.
Mit is értek ez alatt?!
A hároméves kor közeledtével igencsak öntudatára ébred az ember fia, nem is beszélve az ember lányáról, és ha egyszerre mindkettőből van otthon minimum egy-egy példány, akkor bizony mindezt megkoronázza egyfajta ösztönös rivalizálás, melyet a csak azért is meg csak azért sem véletlenszerű, kiszámíthatatlan, mindenen át- és/vagy keresztülgázoló motívuma tesz teljessé. Ezzel egyidejűleg viszont – mondanom sem kell – a szülői oldalon egyenes arányosan szaporodnak az ősz hajszálak, és csökkenő tendenciát mutat a türelem mint fogalmi tényező, valamint az ép idegszálak számszerű jelenléte kapcsán is fogyatkozó állapotról lehet beszámolni. Félreértés ne essék, édesek, aranyosak, végtelenül okosak és jószívűek a gyermekeim, de fejlődésüknek ezen szakaszában nem egyszerűek a mindennapok…
Valamennyien olyan szülőknek képzeltük magunkat, akikkel olyasmi sohasem történhet meg, hogy mondjuk hőn szeretett csemeténk a bevásárlóközpontban toporzékolva követel valamit, majd földhöz vágva magát, síró-üvöltő megjegyzésekkel teszi még inkább érthetővé birtoklási szándékát. Mindezt egykoron szemtanúként végignézve elrettentő példaként figyeltük és tettük hozzá kincset érő megállapításként: Ej, micsoda neveletlen kölyök! Gondoltuk büszke kivagyisággal, hogy majd ha lesznek, mi aztán jól megneveljük a kis csibészeket még ideje korán, ilyen latorság eszükbe sem fog jutni. Aztán most meg nevelési stratégia ide, zsigeri próbálkozás oda, ugyanott állunk, ahol a part szakad.
A becses szakirodalom az imént körbeírt jelenséget a gyermekek tekintetében dackorszak néven aposztrofálja, és az erről szóló mindenféle okos szakemberi vélemény és okfejtés – melyek alapján a szülő végső konklúzióként legyen hosszútűrő, megértő és toleráns – egyre inkább arra ébreszti rá a magamfajta esendő anyukát, hogy e korszak időbeli és minőségbeli megnyilvánulása olvasatában minden, de minden, amit állítanak, csupán áltatás. És erőfeszítésen innen, idegeskedésen túl majd a fejlődésnek bizonyos szakaszán lehet csak nyakon csípni ezt a kínos állapotot.
Na de nem is szeretném az olvasót efféle szülői kesergéssel untatni, az iménti felvezetést tekintsék egyfajta témamegjelölésnek, a továbbiakat pedig írják az ennek kapcsán történő révedezéseim számlájára.
A történet, melyet most szeretnék röviden vázolni, valamikor a múlt héten esett meg, és bár jóllehet, naponként több alkalommal szembesülök a majd most közkinccsé tétetetthez kísérteties hasonlóságot mutató esetekkel, de ez a szóban forgó most azért „különleges”, mert bizony elgondolkodtatott, megszégyenített, kéretlenül is magyarázatot adott költői kérdéseimre.
Az otthonról történő elindulás – bárhova és bármikor – több kisgyermekes, sorstárs szülő elmondása szerint alapvetően egy meglehetősen kiélezett pontja a napnak. Egészen érthetetlen módon mindig a készülődés célirányos pillanataiban születnek a legjobb játékötletek, melyek mindaddig az unalom és a nyűglődés oltárán tengődtek áldozatként, de az emésztőrendszer leginkább ihletett pillanatai is ezekben a percekben kiáltanak halaszthatatlan csillapításért, nem is beszélve a világ legfiatalabb divatdiktátorairól, akik szunnyadó tehetségük kibontakoztatását éppen egy igencsak sietős alkalommal kívánják mindenáron szárba szökkenteni. Természetesen az én mesémben e három dolog egyidejűleg ment végbe – egyiket az egyik gyermek, másikat a másik abszolválta, míg végül közösen kergették egymást és minket is őrületbe –, amikor is csupán annyi lebegett a szemünk előtt, hogy odaérjünk valahova 5 órára.
Az még hagyján, hogy ikreim valamennyi fentebb említett ügyletben remekeltek, de emellett tankönyvszerűen teljesítették – és teljesítik nap mint nap – a dackorszakban kötelező jellemvonásként előírt viselkedési mintázatokat is – legyen szó a nem tetszést kidomborító frekvenciákról vagy az ellenszegülés harcművészetéről. Mert ugyebár piszkos cipőben a kanapé tetején teljes torokból kacagva ugrándozni már csak hab a tortán.
Imádni való gyerekeink vannak, de nem azok a „tedd ki, hadd hűljön” típusú életvitel képviselői, ha úgy tetszik – úgyis a szólásmondások világából indultunk –, ők aztán igazán forrón eszik a kását. Na és mi a szülői reakció ilyenkor, amikor a tehetetlenség szinte az ember feje fölé nő, és a dackorszak vulkánként kitörő, izzó lávája takar mindent körülöttünk?
Amikor a szép szó, az értelemre vágyott hatásgyakorlás nem vezet eredményre – lévén, hogy a gyermek is csupán egy olyan fejlődési szakaszán megy keresztül életének, amely határfeszegetés és tanulópénz –, akkor érkezik egy hangosabb megnyilvánulási forma. Aztán értelmi szinten – indítva a humánusabb ok-okozati összefüggések gondos és türelmes magyarázatával – van, hogy eljutunk a tiltás és a fenyegetés retorziójáig – úgymint „ha még egyszer ezt vagy azt csinálsz, soha többet nem kapsz ezt vagy azt”, illetve „ne csináld ezt, mert anya nagyon szomorú lesz”. Csupa-csupa idétlen eszköz, melyet kívülről tekintve az adott szituációra röhejesen villogtatunk.
És persze, lelövöm a poént, biztosan nem is lepődik meg a kedves olvasó, ha elárulom, hogy nem, ez alkalommal nem értünk oda 5-re készülődésünk helyszínére, sőt mi több, aznap már el sem indultunk sehova, bár meg kell vallanom, a tényleges indok nem csupán a gyermek-szülő hadjárat volt, de nem is ez a kis anekdotám lényege.
Írásom valódi tartalmához érkeztünk el, amikor is elárulom, milyen párhuzamot véltem felfedezni az iménti történet kapcsán a hároméves korukhoz közeledő dacos csemetéim és valamennyi – akár hívő, akár hitetlen – ember között. Hát nem pontosan úgy viselkedünk mi magunk is életünk számos helyzetében, mint ezek az ártatlan gyermekek?! Nem úgy szól a fáma, hogy eltervezünk valamit, fejünkbe veszünk dolgokat saját vágyainkra, döntéseinkre alapozva, majd mindent elkövetünk beteljesítésük érdekében?! Tűzön és vízen át gázolva, erőt, energiát nem kímélve törekszünk céljaink felé, és lavírozunk a lehetőségek és a lehetetlenek tengermezején. Dacolunk körülményekkel, harcba szállunk emberekkel, fel- és odaáldozunk időt, pénzt, csak hogy szándékaink valóra válhassanak. Nem törődünk sorrendiséggel, nem követünk logikát, csak vágyunk, döntünk és cselekszünk. De ember tervez, Isten végez – tartja a mondás –, hogy ismét egy népi bölcsességgel rukkoljak elő.
Micsoda konok gyermekei vagyunk mi a Jóatyának, gondoljunk csak bele! Ő csupán igyekezne vezetni bennünket a nekünk szánt legszemélyreszabottabb ösvényen, óvva, vigyázva a tévedésektől, csapdáktól, tanítva a taníthatatlant, mi pedig oly sokszor csökönyös szamár módjára tartunk saját vesztünk felé. Vágyaink beteljesítése, előmenetelük, ideiglenes boldogságunk lebeg szemünk előtt – akár a kanapén sáros cipőben ugráló, a leesés veszélyét cseppet sem számításba vevő háromévesek esetében –, fittyet hányva a Gondviselő óvó szavaira.
Pedig szülőként mi is csak szeretnénk megkímélni gyermekeinket attól, hogy megüssék magukat, hogy balesetet szenvedjenek, nem beszélve a kárpitról, melyet hajaj, mennyi vesződség tisztítani… Bagatell példa, jól tudom, de a lényeget tekintve egy és ugyanaz: mi, emberek sokszor benne ragadunk valami olyan időszakos örömállapotban – vagy épp gőzerővel és mindenek felett törekszünk annak irányába –, ami nem feltétlenül az Istentől való, ami nem vagy nem úgy szerepel az Atya tervei között. Ugrálunk a képzeletbeli kanapén ki tudja, mennyire piszkos cipőben, és nem törődünk azzal, mennyire mocskoljuk össze azt, avagy hogy mit okozunk vele magunknak, a környezetünknek, miként szomorítjuk meg a Szentlelket.
Szóval dackorszak… meddig is tart? A fejlődéslélektan szerint egyesek esetében akár négyéves korig is – amíg ki nem fejlődik a kognitív és érzelmi vezérlés bizonyos szintre –, de szerintem életfogytig kísér bennünket.
Zsigeri lények vagyunk mindannyian, és az ösztönök nyomatéka számtalanszor nagyobb erővel ragad el, mint az Úr irányelvei.
Már csak azért is, mert vagy nem értjük, ahogyan szól, vagy nem hisszük el, amit mond, netán fordítva, vagy a kettő egyszerre. Nem beszélve azokról, akik még csak nem is keresik, hogy merre lenne az arra. Aztán ott vannak a miértek vagy éppen a miért nemek… olyan zavaros a kép, hát persze, hogy az ember próbálna rendet teremteni, irányba állni. Csak éppen nehéz megtalálni a helyes utat.
A mesélt történetemben, mikor indulni szerettünk volna, de mégsem tettük meg, úgy érzem, nagyon helytállóan karikíroztam a hitben járás mechanizmusát: ha tévutakon vagy netán rossz időben próbálkozunk bármerre is eljutni, egy helyben maradunk, de ha keressük a Gondviselő szándékát, akaratát, abban biztosak lehetünk, hogy a legjobb időben, a legjobb helyre jutunk! Csak ezt ugyebár dacos hároméveseknek hiába magyarázom… Te hány éves vagy?
Kiemelt kép: Photo by Luna Lovegood
