Bár a valódi nevén nem szerepelhet azért, hogy védje az anonimitás, az nyugodt szívvel és kockázat nélkül megfogalmazható: még ha nem is mind tudjuk utánacsinálni, azért az élete követendő példaként állítható bármelyikünk elé.
Az interjú körülményeiről tudható, hogy a beszélgetés időszakában kórházban tartózkodott, de nem az ő gondja-baja, egészségi problémája miatt, hanem az egyik gondjaira bízott gyermek kivizsgálása okán. A névtelenség pedig azért fontos, mert a munkáltatója engedélye nélkül nem nyilatkozhat, arra azonban kevés esély mutatkozik, hogy ez a nevelőszülői hálózat meg is adná ezt az engedélyt.
Mint elmondta, még 1999-ben kezdett bele a nevelőszülői hivatásba, azon a nyáron indult el ezen a rögösnek mondható úton. Korábban a férjével együtt az egyik szomszédos országban laktak, egy közepes méretű városban, egy gyermekotthon közvetlen szomszédságában. Nagy hatást gyakorolt rá az ott élő gyerekek sorsa, a csöppségek a napi séta során nyúlkáltak ki a kerítésen, és arra szólították fel az arra sétáló nőket, többek között őt is, hogy legyenek az anyukájuk. A rendszerváltás évében költöztek Magyarországra, s már akkor megfogadták, hogy ha lesz rá mód, akkor a sajátjaikon kívül vállalnak majd más gyermekeket is azért, hogy segíteni tudjanak. Kettővel indultak el, ami egy év múlva háromra vált, majd szépen lassan nőtt, bővült egészen hatig. Néhány évvel ezelőtt számolta meg a két és fél évtized alatt hozzájuk került gyermekek számát, akkor összesen 24-nél tartott, azóta azonban több változás történt. Három saját, vér szerinti gyermeke van, akik közül még egy él otthon, a másik kettő pedig már kirepült a fészekből.
A családjuk azért is egészen különleges, mert egy örökbe fogadott gyermek is a része.
Hat unokája van, a legifjabb négy, a legidősebb pedig 16 éves. A lelki unokáinak száma is hat, a nála nevelkedett, már saját családdal rendelkező nevelt, vagyis lelki gyermekei rendszeresen látogatják. A karácsonyi időszakot szabályosan be kell osztani, kettőnél több család nem fér el az egyébként igencsak tágas otthonukban. Az egyik meghatározó kérdés talán az, hogy a hívő keresztény szemlélet mennyiben játszott, mennyiben játszik szerepet a nevelőszülői tevékenységében. Erre rímelve elmesélte, hogy amikor felmerült, hogy belefognának ebbe a cseppet sem könnyű szolgálatba, a saját gyermekei úgy fogalmaztak, ha a nevelőszülőség által akár csak egy gyermeket is sikerül Istenhez vezetni, akkor már van értelme. Azóta ez többszörösen is bebizonyosodott, többen adták át az életüket Krisztusnak. A vér szerinti és lelki gyermekek között mindig jó, szeretetteljes volt a viszony, igazi testvérekként viszonyultak egymáshoz, egy kivétellel erős, élő kapcsolat van közöttük.
– Akár saját, akár nevelt gyermekről van szó, a példamutatás a legelső – fogalmazta meg, kiemelve: a lelki gyermekek teljes egészében családtaggá váltak, sajátként fogadták és kezelték őket. Az egyik saját leánya ezt a viszonyrendszert úgy élte meg, hogy „együtt rosszalkodtak és együtt vitték el a balhét is”. A keresztényi szemlélet elsődleges ismérve szerinte az, hogy ilyen módon nem tesz kivételt, nem tesz különbséget a gyerekek között, egyformán szereti és egyformán kezeli őket. A származás sem játszik ebben semmilyen szerepet, a roma gyerekek is éppen úgy Isten alkotásai, mint a nem romák.
A gyerekek érzik a feltétel nélküli szeretetet és azt is, hogy elfogadják őket olyannak, amilyenek – ez képezi mindennek az alapját.
A hívő létet, a keresztényi életet sohasem erőltette, mint azt korábban is kifejezte, a példamutatásban testesül meg ez a fajta szemlélet. Ahogyan elmondta: ő csak veti a magot, s ha az táptalajra esik, akkor jó. Mindent, akár jó, akár rossz dologról van szó, Istennel közösségben élnek meg, és ezt a gyerekek is látják, megtapasztalják. Az édesapa, a nevelőapuka, a férj halálát hozta példaként.
– Amikor a férjem meghalt, akkor az egész család nagyon közel került Istenhez – mondta, hozzáfűzve, a gyerekek azt látták, azt tapasztalták meg, hogy egy ilyen nagyon nehéz, tragikus helyzetet hogyan lehet megélni Istennel, Isten jelenlétében. – A szomszédom egyszer úgy fogalmazott, „nálatok még a csapból is Isten folyik”, amire azt gondoltam, ez nem egészen így van – mesélte, kiegészítve: minden az Atya kezében van, nála van a döntés lehetősége, s ha azt akarná, akkor még vizünk sem lenne, elapaszthatná a Dunát. Alapvetően hálás lelkülettel vannak, közösen imádkoznak, rendszeresen megköszönik Istennek az ajándékait. Fohászkodnak akkor is, ha a Teremtő elvesz valamit vagy valakit, és akkor is, ha öröm éri őket. Végső soron a hit, az Istennel való élő kapcsolat az, ami kiutat adhat abból a nehéz élethelyzetből, amit a gondozotti lét jelent. Ez egy igazán bensőséges és személyes dolog, ami nyilvánvalóan nem szülőszakmai megközelítés, az azonban bizonyosság, hogy aki megtalálja Krisztust, annak behegednek a lelki sebei.
„Minden gyermeknek szüksége van arra, hogy a nap 24 órájában mondhassa valakinek azt: anya.”
– A gyermek tudja, hogy ki a vér szerinti anyukája, de az sajnos sokszor nem sokat jelent. Az anyaság nemcsak az, hogy az adott személy megszüli a gyermeket, hanem az is hozzátartozik, hogy minden áldott nap ott van mellette, és gondoskodik róla – foglalta össze. Még ha nem is mondhatja ki a gondozója felé, akkor is ezt érzi – húzta alá, hangsúlyozva: neki az lesz az igazi anya, aki gondozza és felneveli. Kitért arra is, hogy van olyan gyermek, aki ha neki nem mondhatta volna azt, hogy anya, akkor soha életében nem mondhatta volna ki ezt a szót, mert az édesanyjával a megszületését követően mindössze egyetlen alkalommal találkoztak, amikor négy hónapos volt. Mindent egybevetve a gondozásba vett gyerekeknek az ő tapasztalatai szerint az jelenti a legtöbbet, hogy bekerülhetnek egy családba, és ugyanazt a szeretetet, törődést kaphatják meg, mint a saját, vér szerinti gyerekek. – Ha kimondja azt a szót, anya, akkor arra éppen úgy figyelek, mint a saját gyerekem hangjára. A vér szerinti anyukák sokszor féltékenyek emiatt, de van, aki belátja, hogy ez így a legjobb, ez a legjobb, amit a gyermeke kaphat.
A nemrégiben hozzájuk került testvérek eleinte setesuták voltak. A kislányok nem találták a helyüket, bizonytalanul mozogtak a családban egészen addig, amíg nem mondták ők is neki azt, hogy anya. Ahogyan megszemélyesült, megtestesült, tartalommal telt meg ez a szó, és elkezdték használni, onnantól jött egy nagy felszabadultság, és immár otthon érezték magukat, magabiztosabbak lettek. Arról is beszámolt, hogy ezt sem erőlteti, ez nem egyfajta elvárásként, kötelezvényként fogalmazódik meg, hanem sokkal inkább lehetőségként kerül elő. A vér szerinti szülőkről szólva közvetett információként azt lehet elmondani, hogy eddig egyetlen esetben sem történt hazagondozás. Ez azt jelenti, hogy az eltelt negyed évszázadban egyetlenegy vér szerinti szülő sem volt, aki a hivatalos szervek megállapítása szerint újra alkalmas lett volna arra, hogy hivatalosan szülővé váljon.
A családból való kiemelés egy igen bonyolult és minden részletében szigorúan szabályozott folyamat, amit a törvény szellemében „a gyermek mindenekfelett való érdeke” határoz meg.
Ha a körülmények azt diktálják, hogy ki kell emelni a gyermeket a családjából, mert nem megfelelően bánnak vele, például bántalmazzák, vagy éppen nem jók, nem egészségesek a körülményei, elhanyagolják, akkor az illetékes hatóság ilyen irányú döntést hoz. Az elvek szerint ma Magyarországon egyetlen gyermeket sem lehetne szegénység miatt kiemelni a családjából, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy számos esetben, sőt az esetek többségében erről, illetve ennek a körülménynek az áttételes hatásairól van szó. A gyermekvédelem általános állapota és benne a nevelőszülői tevékenység fókuszban, a politika fókuszában van, ami egyes vélekedések szerint még akár hasznos is lehetne, most azonban nem ez történik. A gyermekvédelemben dolgozó szakemberek egybehangzóan állítják, hogy katasztrofális, kritikus, borzasztó a helyzet, amin sem a Nemzeti Védelmi Szolgálat átfogó, úgynevezett kifogástalan életvitel vizsgálata, sem a politikai „látványpékség” nem segít. A szegénység, mélyszegénység megoldása nem a gyermekvédelem feladata. Ez azonban egy igen bonyolult és komplex kérdéskör, amit ez a cikk nem hivatott részletekbe menően boncolgatni, kifejteni.
Az viszont az elsődleges célok között szerepel, hogy bemutassuk, hogyan tud megjelenni a keresztényi szemlélet a nevelőszülői tevékenységben. Ebben nagy szerepet játszik a gyülekezethez való tartozás, hiszen a hívő keresztény ember a közösségben, Krisztus testében tud igazán kibontakozni, ebben a közegben tudja valóban megmutatni, melyek azok a jó gyümölcsök, amelyek a Lélek munkájának hatására fejlődtek ki az életében. A cikkben megszólaló nevelőszülő nemrégiben hivatalosan is tagságot nyert az egyik hazai baptista gyülekezetben. Ezzel összefüggésben azt fogalmazta meg, hogy korábban ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Maga a tagfelvétel és a testvérek közötti forgolódás azonban megmutatta, hogy mennyire fontos lépésről van szó. Arra a kérdésre, hogy miért tartotta fontosnak a hivatalos tagság meglétét, elmondta: egyáltalán nem tartotta fontosnak, nem vágyott rá és nem is hiányzott neki. Most azonban, hogy már megvan, teljesen másképp látja ezt a dolgot, 180 fokos fordulatot vett.
– Utóbb bemerítési, ünnepi hálaadó istentisztelet volt nálunk, és sürögtünk-forogtunk, ekkor már azt éreztem, hogy most vagyok igazán otthon – mesélte lelkendezve, kiegészítve azzal, hogy eddig is nagyon jól érezte magát a gyülekezetben, de mindig úgy volt ott, mintha vendégségben lett volna. – Most már csak teszem a dolgom, és nem úgy vagyok jelen, mintha vendég lennék. – Maga se gondolta volna, hogy ez nem formális dolog. Számára egészen friss az élmény, friss az öröm. Úgy érzi, attól egyelőre még messze van, hogy erről a közösség előtt is bizonyságot tegyen, de ami késik, nem múlik. Nem kell az ilyesmit sem erőltetni, sem pedig siettetni. Majd ezt is a Lélek hozza, mint ahogyan az ige is fogalmaz Salamon, vagyis a Prédikátor könyvének 3. fejezetében:
„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek, és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak, és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának, és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek, és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek, és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak, és ideje a békességnek.” (Károli-ford.)
Kiemelt kép: pexels.com
