Az érzelmi intelligencia alapjaiban határozza meg a gyermekünk Istennel és emberekkel való kapcsolatait: tud-e önzetlenül szeretni, mélyen bízni, érzékeny-e az emberek problémáira, nagylelkű-e vagy kicsinyes. Az EQ (emotional quotient), azaz az érzelmi intelligencia nagyrészt a kisgyermekkori tapasztalatok alapján alakul ki, és szorosan a személyiségünkhöz kapcsolódó kompetenciákból tevődik össze.
Az édesanyák nevelnek hitre
Az érzelmi intelligenciánkat legnagyobb részben édesanyánk nevelése alakította ki. Fráter Judit keresztény pszichológus szerint nagyon nagy hatással van egy gyermek kezdeti istenképére az anyaképe. A gyermek úgy szívja magába édesanyja élettel kapcsolatos és hitbeli reakcióit, mint az anyatejet. Észre sem vesszük, hogy már hívőként bukdácsol, futkározik a világban. Mi meg azt hisszük, hogy majd most kezdjük neki megtanítani a Biblia alapján, amit fontos tudnia Istenről, Jézusról és a Szentlélekről. No meg magáról a hívőségről.
Miket tanul meg ilyenkor a gyermek az anyjától?
Hogy az élet jó vagy rossz, hogy Isten közeli vagy távoli, hogy sokféleképp mutatkozik vagy mindig egyforma, hogy az embereket szereti-e vagy egyiket igen és a másikat nem, hogy ott van-e mindenütt vagy néhol jobban ott van. Ezekkel nem vár a gyermek, amíg az anya szépen rendszerezve kezd neki minderről tanítani, hanem leszűri magának abból, ahogy az anyja él. És már azt is ösztönösen képes megkülönböztetni, hogy mindebből mi igaz, vagyis valóságosan működő, és mik azok, amik csupán hívőies magatartások, szokások, de nem válik tőlük élettelivé az otthon, az udvar.
Istenképüket – ahogy ma mondják – tehát sokkal inkább édesanyjuk határozza meg, mint édesapjuk. Persze nekik is bőven van ebben dolguk. Édesanyjuk a hitét ösztönösen, nagyrészt öntudatlanul osztja meg velük, ülteti beléjük, hogy mit higgyenek Istenről, milyennek gondolják, és hogyan lépjenek vele kapcsolatba.
Önállóságra is ők segítenek
Az édesanyáknak egy másik óriási feladatuk az, hogy önállóságra vezessék gyermekeiket, hogy igazi férfivá, igazi nővé váljanak. Hogy a szoros és sokszor egymástól függő anya-gyermek kapcsolatból kivezesse gyermekét egy továbbra is meleg, közvetlen, de már független és partneri szülő-gyermek kapcsolatba. Nem könnyű ebben a függőségből kivezető kapcsolatban megtalálni, hogy meddig gondoskodjon róla mindenben: a ruhái mosásában, az enni- és innivaló biztosításában, a szobája kitakarításában…
Hans Sebald szociológus kutatásai mutattak rá, milyen következményei lettek annak, hogy a 70-es évektől kezdve az anyák túlzottan ragaszkodtak gyermekeikhez. Sebald mamizmusnak nevezte a jelenséget, és Amerika csendes betegségének tartotta. Az anyákat a megváltozott kulturális környezet öntudatlanul kényszeríti ebbe a csapdába. Mivel nagy többségük már nem nagycsaládban él, kevésbé tudja megosztani gyermekét másokkal. Nem gazdálkodik, soknak nincs kertje, ezért a lakás zárt terében kényszerül vele egyedül foglalkozni. Így az emberi kapcsolatok kevésbé kontrolláltak, ezért veszélyesnek látszik bárkire rábízni a gyermeket.
Mindez oda vezetett, hogy az anyák kevésbé képesek keresni és megteremteni ma azt a kulturális és szociális teret, amelyben gyermekük nem csak nekik van kiszolgáltatva, nem csak velük tölti az időt.
És ezért ma nagyobb bátorság és erő kell ahhoz, hogy gyermeküket másnak is átadják, hogy így bevezessék az életbe. Némely anyának pedig a férjével nincs megfelelő kapcsolata, ezért valamelyik gyermekével alakít ki túlzott törődő, túl bensőséges, vagyis függő kapcsolatot.
Az édesanyáknak ma különösen is figyelniük kell arra, hogy a napi munka, a kötelességek kavalkádja nehogy elnyomja bennük a saját életük gazdagságát és frissességét. Mert előbb nekik kell élni tudni és hinni tudni ahhoz, hogy gyermekeik igazán éljenek és higgyenek kezdetektől.