Biztos voltam benne, hogy örömöt szerzek nekik. Testvéreimmel a szobánkban készülődtünk, míg szüleink feldíszítették a karácsonyfát. Aztán a csengettyű váratlan megszólalása jelezte, hogy mi is a fa alá helyezhetjük az ajándékainkat. Mennyire ügyeltünk arra, hogy még csak ne is sejtsék a többiek, mit rejtegetnek a csomagok.
Aztán az esti ünneplésben, a betlehemi történet, az imák, az éneklés után végre az ajándékok türelmetlen kibontásával törődhettem. A padló persze mindenütt tele lett a csomagolópapírokkal. Amikor már-már mindenki kiörvendezte magát ajándékozóként és megajándékozottként, egyszer csak édesapám játszani hívott mindenkit. Az egyik ajándékdobozban selejtes kártyapapírokkal csomagolta körül édesanyám az ajándékot, és édesapám azokat kezdte el ollóval egyesével kivágni.
Aztán több olló is előkerült, és végül egy egész rakás kártyalap tornyosult a szőnyegen.
Édesapám lépésről lépésre tanított bennünket egyszerű játékra és az egész család csak játszottunk, nem törődve azzal, hogy az ünnepi vacsorához mikor ülünk majd le. Senki nem foglalkozott a saját ajándékaival, mert csak a közös önfeledt játék izgalmába és örömébe vetettük bele magunkat. Egymásba vetettük magunkat, ahol szüleim is hirtelen gyermekek lettek velünk együtt. A vacsora rég kihűlt, mire asztalhoz ültünk, de az még édesanyámat sem bántotta. Azóta sem jutott eszembe, hogy milyen ajándékokat kaptam, vagy én miket adtam a többieknek, de a kártyalapok színére, szagára és a felhőtlen játékra még ma is pontosan emlékszem.
Csak hosszú évek múlva, már felnőttként értettem meg, hogy miért ez a karácsony a legemlékezetesebb számomra. Mert ezen a karácsonyon voltak a szüleim a leggyerekebbek velünk, és hallatlanul könnyű és nagyszerű volt velük sokáig együtt lenni azon este. Ahogy Isten Fia is Betlehemben így kezdte: emberként, kisemberként. Isteni csoda, ha egy felnőtt képes erre.
Nem is adhat nagyobb ajándékot az övéinek.
