A magányosság színei

Elolvasási idő: 4 perc
Elolvasási idő: 4 perc
A magányosság többféle módon utolérhet minket. Van, hogy az ember mit meg nem adna egy kis csöndért, nyugalomért, elzárkózásért. Ilyenkor vágyunk az egyedüllétre.

Alig várjuk, hogy magunkra maradjunk, elvonuljunk egy világtól távoli helyre, de legalábbis valami kuckóba. Senki ne szóljon hozzánk, senki ne jöjjön a közelünkbe! Embertípusa válogatja, kire mikor tör rá az efféle magányra való vágyakozás. Jellemzően dühösek és kiábrándultak vagyunk ilyenkor, majd megpukkadunk. Ha színe lenne ennek a magányosságnak, bizonyára a fekete lenne, mint a vihart hozó esőfelhők.

Sokszor észrevétlenül kúszik be a magány az életünkbe. Nem akartuk, nem vártuk, nem kerestük.

Magányosak leszünk, mert elment, akit szerettünk. Mindegy, hogy költözés, válás, halál… ha egyedül marad az ember, ebben a nem önként vállalt magányosságban végtelen ürességet érez. A magára hagyott ember értetlenül néz körül, miért lett körülötte csend hirtelen, miért üresedtek meg a percek, órák? Felteszi magában a kérdést, hogy magára maradva van-e még értelme a létezésének?

Kék, tátongó mélységet tapasztal, mely beszippant és nem ereszt. A meg nem értettségből fakadó magányban még az is lehet, hogy valójában számtalan ember nyüzsög körülöttünk. Szólnak hozzánk, akarnak tőlünk valamit, megveregetik a vállunkat… Mi mégis úgy érezzük, társtalanok vagyunk. Ha senki nem hallgatja, és főleg nem érti meg, ami a szívünk rejtett zugában lapul, ha nem oszthatjuk meg a számunkra kedves, inspiráló dolgainkat, a magány egy új színét ismerjük meg: a tengerzöld magányosságot. Csalódottság, kíváncsiság, megbántottság és izgalom éppen úgy kavarog ebben a tengerben, mint várakozás és vágyakozás. Nehéz kievickélni belőle.

Előfordul, hogy mi magunk kergetjük el a körülöttünk lévőket. A felgyülemlett csalódottság, visszautasítottság dühhé sűrűsödik, és elmarjuk magunk mellől még jóakaróinkat is.

Ha ránk szakad a vörösen izzó magányosság, amely nem csillapodik, csak magunkra vethetünk. Hibáink, botlásaink, le nem nyelt szavaink, bántásaink magányosság formájában égetnek bennünket, tüzük szinte elemészt.

Máskor a haragunk ítél magányra minket. Mérgünkben elvonulunk, magunkra csapjuk az ajtót, vagy éppen elzavarjuk magunk mellől a másikat. Mindegy, hogy haragunk jogos-e, van-e bármi alapja, vagy éppen egy munkahelyi probléma vagy egy szerencsétlen félreértés okozza. Haragunkból formálódik a sárga magányosság, amely irigykedik mindazokra, akik mernek még vidámak és boldogok lenni. Ez a fajta egyedüllét hamar jön és hamar megy, de attól még éppen olyan intenzíven megéljük, mint a magány bármely más formáját.

A barna magányossággal még csak most ismerkedünk. Egyedül maradunk, mert a körülmények így hozzák. Tőlünk teljesen távol álló, független események következtében vagyunk kénytelenek elszakadni azoktól, akiket nagyon szeretünk. Hogyan lehet pótolni egy anyai ölelést, egy nagymamai puszit? Egy lelkipásztor bátorítása, egy nagynéni kacagása, vagy egy testvérünk értünk szóló imádsága is kifakul, ha az interneten jutunk csak hozzá. A barna magányosság hűvös, nyirkos és bizonytalansággal teli. Senki nem szereti, mégis – valamilyen formában – mindannyian szenvedünk tőle.

Mikor már a magányosság minden színét megszenvedtük, fájdalmunkat elviselhetetlennek érezzük. Menekülünk, de nincs kihez, és nincs hová – ekkor a magányosság új fajtáját ismerjük meg. Azt a magányosságot, amelyben azért akarunk magunk maradni, hogy az Úr elé állhassunk.

Ebben a tiszta, fehér magányosságban csak arra vágyunk, hogy végre kiönthessük szívünket Istennek, hogy csak vele lehessünk. Valójában csak emberi szemmel vagyunk magányosak, hiszen a szobánk mélyén vagy egy buszmegállóban, kihalt ösvényen éppen senki sincs mellettünk. A fehér magányosság csak addig létezik, míg az ember megérzi, megérti, Istenre van szüksége. Magányossága innentől kezdve átalakul, és biztató, támogató atyai öleléssé változik, párbeszéddé, mely megnyugtat, erővel tölt fel, és a jó útra térít.

„Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek.” (János 8,29)

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp