Gépiesen nekitámasztotta kerékpárját a veranda belső oldalának, de gondolatai teljesen máshol jártak. Mit jártak, egyenesen cikáztak! Nem szerette a hétfőket, és nem azért, amiért általában a többi ember: a hétvégén fel tudott töltődni, és valahogy ehhez képest a hétfőt mindig sokkal fárasztóbbnak érezte. Sok teendő tornyosult a feje felett, és fullasztónak érezte, hogy nem tud szárnyalni.
Mikor elővette a kulcsát, Lenke nénit vette észre az utca másik oldalán, de inkább sietve bement a házba: szégyellte, de nem akarta meghallgatni az idős hölgyet, akit bár kedvelt, de most nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy végighallgassa, milyen változások történtek az elmúlt két napban a faluban és a nő családjában. Ezt is csak mostanában tudatosította magában: amikor valami erősen foglalkoztatta, képtelen volt másoknak kellő figyelmet szentelni, amíg a kérdése meg nem oldódott. Sietve becsukta tehát maga mögött az ajtót, és felsóhajtott.
Mindig menedéknek érezte a ház magányát, és ilyenkor nemrég elhunyt nagymamáját is közelebb érezte magához a csendben.
Hiányzott neki, aki felnevelte, és akitől a házat örökölte, ugyanakkor mindig hálával gondolt rá, aki annyi mindenre megtanította, és akire minden körülmények között számíthatott. Mindig példa volt Anna előtt a hite, sokat mesélt neki arról, hogyan tapasztalták meg a családban Isten szeretetét és gondoskodását. Anna sokszor bátorítást nyert ezekből a történetekből, még azután is, hogy nagymamája már nem mondhatta el ezeket személyesen: benne éltek emlékezetében. Hirtelen Lenke nénire gondolt, akit az imént szándékosan elkerült. Tudta, hogy régóta egyedül van, és jó barátnője volt Anna nagymamájának, sokszor volt náluk vendégségben, és a két idős hölgy órákig tudott beszélni, sokszor a semmiről. Anna egy idő után bement a szobájába, hogy ne kelljen végighallgatni ugyanazt a történetet több oldalról. Onnan tudta, hogy Lenke néni mindjárt hazamegy (ez általában esti napszakra esett), hogy egyszer csak Anna nagymamája kedvesen, de határozottan megszólalt:
– No, Lenke, megint a fecsegés bűnébe estünk, ideje, hogy eljöjjön ránk a holnap, hála Istennek, reggel Isten kegyelme is megújul!
Anna szerette nagymamájában, hogy úgy terelgette az embereket, hogy nem bántotta meg őket, kicsit talán irigyelte is ezért. Hiányzott neki a bátorítása, elmélázott azon, vajon mit mondana most a helyzetére.
Anna nem véletlen volt aznap összezavarodva, és gondolatai egy Istentől jött ígéret miatt nem találtak a helyükre. Előző nap kapott egy ígéretet, ami a jövendőbelijére vonatkozott, ám félt elhinni, hogy mindez igaz lehet. Nem akarta beleringatni magát valami olyasmibe, ami csak az ő fantáziájában létezik. Őrlődött a hit és a kételkedés között, mert egyfelől szeretett volna teljes bizonyosságot, ám a hit pont azért hit, mert nem tényeken alapul, hanem azon a bizalmon, amit Istenbe vetünk. Harcolt magában, mert annyi történetet hallott, ami azt támasztotta alá, hogy ha Isten valamire azt mondta, hogy úgy lesz, akkor kételkedésnek nincs helye, mert akkor az olyan, mintha már megtörtént volna.
Újra hallotta az esőcseppeket kopogni a konyhaablakon, és bár általában nem szerette az esőt, most örült, hogy a kiskertjében a növények jól érzik magukat. Mikor fél óra múlva ismét elállt az eső, Annát a kellemes esőillat kicsalogatta a verandára, fogott egy novelláskötetet, és kiült olvasni. Gondolatai azonban újra Istennél jártak – és az ígéreten.
Leginkább csak imitálta az olvasást, fel-felnézett a könyvből, az egyik ilyen pillanatban pedig egy szivárványra lett figyelmes. Elmosolyodott, majd elővette a telefonját, hogy megörökítse.
Mikor ellenőrizte a képet, egyszer csak beléhasított a felfedezés: szivárvány! Az ígéret jele.
Gondolatban felidézte Noé történetét: Noé megkapta a bárkaépítés feladatát Istentől, és az ígéretet, hogy bár a föld elpusztul, de Noé és családja megmenekül. Úgy kellett Noénak bárkát építenie a sivatagban, hogy nem volt tenger a közelben, és mindenki bolondnak tartotta, de ő kitartóan hitt abban, amit Isten megígért. A bárka megépült, jött az özönvíz, és minden úgy lett, ahogy Isten előre megmondta. Noé hálát adott Istennek, aki pedig egy szivárványívet helyezett a felhőre, mondván, ez lesz az emberrel kötött szövetség jele, hogy soha nem pusztítja ki az emberiséget.
Anna csukott szemmel gondolt Noé történetére. Különösnek érezte, hogy Isten pont egy idős férfin keresztül akarja őt bátorítani, de megértette az üzenetet: hinnie kell, Isten tényleg komolyan gondolta, amit mondott. Jóleső érzéssel ment be a házba, és végezte az esti teendőit.
Másnap reggel hálával a szívében ébredt, mert tudta, hogy Isten hűséges, és bár még nem tapasztalta meg az ígéret beteljesülését, úgy gondolt rá, mintha már valóra vált volna. Elkészítette a kávéját, leült a konyhaasztalhoz, és élvezte, ahogy Isten átjárja gondolatait, szívét.
Mikor kilépett a verandára, csodás illat csapta meg az orrát, és szívesen lépett ki a verőfényes napsütésbe. Miközben zárta a kaput, Lenke nénit pillantotta meg, és önkéntelenül is elmosolyodott: nagyon örült az idős hölgy látványának. Még messzebb volt, de Anna úgy döntött, megvárja, és vált vele pár szót. Mikor Lenke néni odaért hozzá, így szólt Annához:
– Hát mit szólsz, kislányom, ehhez a csodás reggelhez? Ideális idő a kegyelem megújulásához, nemde? – és szinte kacsintott egyet.
Anna mélyen egyetértett, és mindketten a nagymamájára gondoltak. Ezután Lenke néni természetesen arról kezdett beszélni, mi történt az elmúlt két és fél nap alatt a faluban és a családjában, de Anna most szívesen kísérte őt hazáig, majd elkerekezett a munkahelyére. Arra gondolt, ha Isten nem munkálkodott volna ezeknek az idős embereknek az életében, most szegényebb lenne egy fantasztikus megtapasztalással.