Gondolataink már-már kezdenek felülemelkedni a téli szürkeség árnyékának mélységéből, és az első napsugarak meleg cirógatása a lelkünk kellemes csiklandozásával sarkall bennünket új célok és új tervek megvalósítása felé. Na persze elsőre nem kell túl nagy fába vágni a fejszénket: ablakpucolás, ágynemű-szellőztetés, pokrócporolás, mosás, avagy a tavaszi nagytakarítás; szabadulni minden csúftól, megújítani, felfrissíteni mindent magunk körül – úgy a tárgyak és körülmények, úgy a gondolataink szintjén.
Az első szó, ami eszembe jut a tavasz kapcsán, az a reménység.
Ahogy a kopár természet éledezni kezd, a szürke, néma táj egyszersmind megtelik színnel, hanggal, és halványan elkezd kirajzolódni, megelevenedni az a csoda, amit ajándékul teremtett számunkra a Mindenható. Látva ezt a napsugarak érlelte mindenséget, – akarva-akaratlanul – valami bennem is felsejlik. A komorrá, szinte kedvtelenné változott gondolataimat áthatja ez a látvány, majd jobban és részletesebben megvizsgálva a szárba szökkenést, a közeledő húsvéti ünnepek kapcsán az igére terelődik a fókuszom: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.” (1Péter 1,3)
Minden tavasz egyfajta újjászületés, amit a természet nagyszerűen szimbolizál. A szinte halottnak tűnő, elfáradt, üres növények rügyet bontanak, és élet, szépség költözik beléjük, létük, tündöklésük által pedig egy utánozhatatlan körforgás részévé válva táplálják testünket és szívünket egyaránt. Valahol átvitt értelemben nem ugyanez történik minden tavasszal velünk is?!
Valahol nem erre az újjászületésre emlékeztet bennünket újra és újra a feltámadás üzenete?!
Jézus Krisztusnak, Isten Bárányának keresztáldozata nagypénteken megfizette az emberiség minden valaha volt és elkövetkező bűnét – az enyémet, a tiédet, mindnyájunkét –, a Jóatya e kegyelem által felszabadított bennünket a vádlás és minden teher alól, egyszersmind megbocsátott nekünk. Jézust harmadnapra feltámasztotta a halottak közül, ezzel a tettel a halál is legyőzetett – mindez pedig az örök élet reménységét tárta halandó teremtettségünk színe elé. Olyan csodálatos mindez! Eszerint földi életünk – annak minden javával és hiányával, örömével és harcával – csak egy állomás az örökkévalóság mezején. Ahogyan az évszakok is csak időszakos érzeteket hoznak a mindennapjainkba, majd tovaszállnak, úgy kerülünk mi is földi küldetésünk bevégeztével a mennyek országába. Amiképpen a téli elhullást is új levelekkel örvendezteti meg a tavasz, úgy készít számunkra is egy új és nagyszerű helyet az Atya. Valahogy így gondolkodom a megújulásról a húsvéti üzenet tükrében.
A reménység feltámad a mi lelkünkben is az új évszak kapcsán, és új lendülettel ajándékoz meg. Apró bimbókként tekinthetünk a terveinkre, kis hajtásokként az előttünk álló feladatokra, melyeken ízletes gyümölcsöket érlelhetünk a Mindenható kegyelme által, és nem utolsósorban pedig ezen gyümölcsökkel táplálhatjuk környezetünket. A megfáradt, üres lelkünk az isteni irgalom által, a hit melengető hatására olyan kincset teremhet, mint a szeretet. Olyan nagyszerű példát kaptunk az Úrtól, és akkora ajándékot Fia által: üdvösség, örök élet.
Kedves Testvérem! Én ebben a reményteljes hitben fogok majd az elkövetkezendő napokban a nagytakarításhoz: a feltámadás csodálatos üzenetét ízlelem majd a kalácsba harapva, az örökkévalóság üdvözítő ígéretével lelkemben szólok majd családomhoz, és háládatos szívvel tekintek majd mindarra a csodára, ami megadatott a mi Urunk, Jézus Krisztus által.
Fotó: unsplash.com
