Volt benne egy szoba, ahol különböző domborulatú tükrök (trükkök) voltak a falakon. Alacsonynak, magasnak, soványnak vagy kövérnek látszottál – csak épp annak nem, aki voltál.
Év végén, ha visszatekintünk, lehetett ez a legjobb évünk, a legrosszabb, mindkettő vagy csak átlagos. Ahogy mi látjuk magunkat, az gyakran hasonló a tükörszobához. Jön a sok „túl” és a sok „nem”. Túl hamar, túl sokat, túl messze, túl sokszor, túl keveset, túl elnézően, túl szigorúan. Nem eleget, nem elégszer, nem mondtam, nem hívtam, nem kellett volna, nem voltam következetes, nem nézek ki jól, nem fogadnak így el, nem tetszem magamnak, nem várok semmit.
Elvárások, vélemények, berögzöttségek, klisék, kényszerek, sztereotípiák, muszájok – magunktól és másoktól.
Közben te küszködsz, próbálsz helytállni anyaként, apaként, tinédzserként, gyenge öregként, kimerültként, betegen, megbántva vagy becsapva. Melletted pedig ott vannak a sikeresek– legalábbis annak tűnnek, ám idő kérdése, hogy náluk is alakuljon valami gubanc.
Ám van egy tükör, ami az igazi alakunkat mutatja, akik valójában vagyunk. Ez egy bibliai vers, ami két, egymásnak ellentmondó halmazt von egybe. Ez a Jakab 1,25, amikor belenézünk a szabadság tökéletes törvényébe. Költőien gyönyörű szavak egymás után. Ez Isten tükre, amit elénk tart. Ebbe kell folyamatosan néznünk, ébredéskor, indulás előtt, délben, délután és lefekvés előtt is. Főleg, amikor negatív hatás ér – jöjjön embertől, a gonosztól vagy magamtól. Van a szeretet törvénye, amit szabad vagyok betartani, és az egész ekkor lesz tökéletes. A Bibliának az a belső szépsége, hogy egymásnak ellentmondónak tűnő állítások, össze nem illő megközelítések szépen megférnek egymás mellett, sőt együtt teszik ki a teljességet. Ahogy Austin French énekli ebben a modern himnuszban:
Isten tükrében szeretett gyermekek vagyunk, mégpedig teljesítményünktől függetlenül.
Miután a mese hallgatásakor elaludt a kislányom, hosszú perceken át néztem és gyönyörködtem benne. Később is, ahogy baktatott nagy táskájával a hátán az iskolába. Amikor izgult a felvételi előtt, majd a szalagavatóján. De húsz és harminc után is. Mert a lányom, és a teljesítménye, viselkedése miatt lehettem vele elégedetlen, de a szeretetem egy pillanatra sem szűnt meg iránta. És amiként nincs olyan fehér a földön, mint amilyen Jézus ruhája volt az átváltozásakor, úgy a mi érzéseinket is fel kell szorozni, hogy odaérkezzünk Isten irántunk való szeretetéhez. Azért olyan megnyugtató Apa trónja elé menni imádságkor. Ilyen elfogadást, sokszor kudarcot valló személyiségemre ennyire mélyen kimondott igenlést csak itt élhetek át. Meg se kell szólalnom, csak csendben odaülni. Érez és tud mindent, egy idő után pedig jön a békessége, a vigasztalása, a kedv az élethez, az erő, hogy elviseljem a néha elviselhetetlent, sőt, adni másoknak is.
Másrészt, sokszor olyannak tűnünk, mint Hamupipőke, aki viseltes ruhában robotol egész nap, és ehhez kapja még az elégedetlenséget és a bántást. Ehhez hasonló felállás összejöhet nálunk is. Ám Hamupipőke szép. De ehhez kell egy királyfi, aki túllát a külsőségeken. A jó hír az, hogy nekünk is van egy ilyen királyfink. És lehet, hogy jelen helyzetünkben nehéz mit kezdenünk vele, de az ő tükrében a menyasszonya vagyunk – külön-külön és együtt is. Szokni kell azt a tényt, hogy szerelmes belénk. Szellemi dimenzióban történik, férfi hívőkre is vonatkozik, de az érzés valódi.
Mert ha szerelmes vagy, akkor látod, hogy a lány/fiú nem tökéletes, de nem azt nézed.
Egy láthatatlan szemüveg kerül rád. Odáig egy fekete-fehér tag volt az ifiben, a kórusban, és egyszerre csak színessé válik; amit pedig iránta érzel, arra nincsenek szavak, olyan fenségesen gyönyörű. Még nincs kész teljesen a ruhánk – dolgozunk rajta. Még koszos néha az arcunk – megyünk mosakodni. Mert lesz egy esküvő, oda majd szépen megyünk. Arra készülünk, oda eljutni megér minden fáradozást, tűrést, nehézséget.
Ahhoz, hogy a hitünk soha ne üresedjen ki, mindig eszünkben kell tartani, hogy Ők személyek. Érzésekkel, örömmel, bánattal, kapcsolódásilag.
Mert ha fáradtan leroskadsz a vasárnapi ebéd után, lehet, hogy Apa ezt mondja: Nézzétek, ő az én lányom, aki olyan szépen szereti a családját. Amikor pedig egy hajtós nap után, nyomással a fejedben beleroskadsz az autódba, és percekig csak hagyod lenyugodni a feszültségeket, akkor így szól a mellette álló angyalokhoz: Nézzétek, büszke vagyok a fiamra, nagyon szépen teljesített.
Ha pedig elhárítasz egy kísértést, megbocsátasz, leállítasz egy pletykát, meghallgatsz egy küszködő testvért, akkor Jézus lehet, hogy ezt mondja: Ilyen menyasszony való nekem, aki ennyire tiszta szándékú, vele lesz jó eltölteni az örökkévalóságot.
A Szentlélek pedig minden tükörből biztat, mellénk áll, segít. Mert ő is szeret bennünket.
„És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújulása által, hogy megítélhessétek, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata” – javasolja az Ige, a megújuláshoz pedig az odafenti tükrökbe kell nézni, nem a földiekbe. Igaz, amit az itteniekben látunk, de mérvadóbb az, ahogyan odaátról látnak.
Így lesz más visszatekinteni a mögöttünk levő évre. Nem csak gondoljuk, tudjuk is, hogy melyik tükörbe érdemes nézni. Tudjuk, mint a Róma 8,28-ban is: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Igen, minden. Ott volt veled, az is.
A végén egy dal, ami arról szól, hogy jó lenne mindent Isten szemével nézni. Legyen így egyre inkább! Magunkat, másokat és az elmúlt évet is.
