Erdélyből települt át, még a rendszerváltás idején, otthagyva családját, gyermekeit. Jó kezű faszobrász volt, az alapítványban is otthagyta keze nyomát. Mindig mosolygott, de néha merengő tekintetét valami komor felhő árnyéka borította. Egyszer, mikor megkérdeztem tőle, miért is van ez így, ezt válaszolta: az alkohol elleni meddő, erőtlen küzdelem porfelhői azok. Hitt az Istenben, de ez még nem oldotta meg az élete kérdését. Mivel egyénileg nem döntött a feltámadt Jézus Krisztus mellett. Nem tudta elfogadni az Isten szabadító váltságerejét.
Hiába, na, „saját magunk ördögei vagyunk” (Goethe).
Aztán elkerültünk egymástól, és csak hírmorzsákat hallottam felőle. Ezt-azt, hogy befogadták egy vidéki kisvárosba, ahol a helyi polgármester még munkát is szerzett neki, azzal a feltétellel, hogy takarékra állítja az alkoholfogyasztást. De a mámort áhító szervezete sajnos nem nyugodhatott. „Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart…” (Jakab 1,12) Aztán végül mindenhonnan eltanácsolták.
Talán feladták a reményt, vagy ő maga döntött így, mert szégyellte cselekedeteit, ezt már nem tudom, de azt hallottam, hogy a temetőben szállásolta el magát, bevackolta mindennapjait, szó szerint: egy sírkamrába, szörnykutyák társaságába. Dante poklában menetelünk: „Lefelé fordul mindegyik nyakával; és mindegyik ajka hidegre, és síró szeme a kínokra rávall.” (XXXII. ének)
Mélységes árnyékba hullt élete, az ihaj-csuhaj győzedelmeskedett, és a priccssötétség betakarta léte csontvázát. A reménytől való teljes megfosztottság hatotta át az életét. „Aki lerontja a kőkerítést, azt megmarja a kígyó”, állapította meg bölcs Salamon (Prédikátorok 10,8).
Miért dönt így az ember? Miért választja a jó helyett – a rosszat?
Miért nem vallja be hittel a zsoltárossal együtt: „Sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is felhozol engem.” (Zsoltárok 71,20) Nincs olyan földi mélység, reménytelenség, „mit kisgyermek sír deszkarésbe” (Pilinszky), ahová a kegyelmes Isten keze nem tudna leérni. Azt is hiszem, hogy néha a sebhelyek tesznek azzá, akik vagyunk.
Madách Ádámjának reménykedő hangja így szól felénk: „Óh, adj hát te magasabb célt nekem. Más ideált, – rémít a sírverem.” Az emberi állapotban a bűn mindig jelen van. Az ember csak utólag ismeri fel, ha ugyan felismeri. Jézus viszont magára vállalta a világ összes bűnét, hogy az élet elesettjeit magához ölelje. Ugyanakkor a bűnös bús regéket kántál magának, súlytalan mámoros önkívületben, újra meg újra, mindig ugyanazt, nem érzékelve a bűn rettenetes súlyát..
Aztán egy hajnalon, mikor felkel a nap, és szellők táncolnak a fák tetején, és a madarak hálaéneket zengnek az új napért az Úrnak, ez a szegény férfi lefeküdt a vonattöltés melletti erdőben, majd magányosan és mindenkitől elhagyatva meghalt, májbetegségben, így mondták,
és a holttestét csak három nap múlva fedezték fel az arra járó emberek.
Ezeket a kijelentéseket adja a világegyetem alkotója Ezékiel próféta szájába (33,11): „Életemre mondom – így szól az én Uram az Úr –, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg?”
Hát ennyi lenne egy ember élete? Az ellenséges erők le tudnak minket téríteni az igaz útról, mely a mennyei Jeruzsálem felé vezet? „…az Írás mindenkit a bűn alá rekesztett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusba vetett hit alapján adassék, akik hisznek”, írja Pál a Galatákhoz írt levelében (3,22). Miért nem vesszük észre, hogy az erkölcsi gyöngeségeket, a bűnöket, a nyomorúságos helyzeteket, a fizikai bajokat, a hajléktalanságot, a szerencsétlenül összetorlódó eseményeket legyőzheti az egyedüli éltető erő, a Szeretet?
Eddig holtak, bűnösök voltunk, Istentől elszakadtak, de most már Krisztus kereszthalála által új életre ébredtünk. Ekkor a komor-néma éjszaka uralma megszűnik, a szörnyek labirintusában a halált-lihegő polipcsápok lehanyatlanak. A világ gonoszsága nem árthat nekünk. „Krisztus sebei által gyógyultatok meg” (1Péter 2,24) – és ez az ige a lélek belső megtapasztalásával érthető meg. Kegyelemből üdvözültünk, a hit megváltó erejével. A szeretet a szívben mindent megmagyaráz majd.
Ha a mindenható Isten téren és időn át képes volt ilyen véres áldozatra a Koponya-hegyen, a Golgotán, akkor ez azt jelenti, hogy nem tud az ember viszontszeretete nélkül meglenni.
Fogadd el ezt a feltétlen szeretetet: Jézus Krisztust!
Leleszi Balázs Károly
