• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

Egy „fecske” igenis csinálhat nyarat!

Elolvasási idő: 10 perc
Elolvasási idő: 10 perc
„Mindig elégedetlen voltam a két szép, jó tanuló gyermekemmel, az otthoni dolgokkal, a szép kertes házunkkal. Valahogy ide terelt az élet, ezekhez a családokhoz, ahol a szülők boldogok lennének, ha gyermekük szét tudná dobálni a ruháit, és bármit megadnának, ha átlagos kamaszkori kilengései lehetnének…

Mikor azt kérdezem magamtól, miért vezetett ide az utam, akkor erre a következő választ találom: azért, hogy teljesen átformálják a gondolkodásomat, életritmusomat, mindenem.”

Valéria már több mint tizenöt éve foglalkozik olyan gyermekekkel, fiatalokkal, akik akadályoztatásuk miatt fokozott törődést, gondoskodást igényelnek.

Az interjúkészítésnek van általában egy ritmusa, az újságíró kérdez, az alany válaszol. Valival ez a ritmus a kezdettől más, ugyanis én kérdezek, de aztán csak hallgatok és hallgatok, hol átmelegedő, hol összeszoruló szívvel. Ő pedig mesél és magyaráz, feltár egy másik világot, amely a miénkkel, az egészséges emberekével párhuzamosan létezik. Egészséges ember – ezt mondtam volna?

A történet végén tegyük fel a kérdést majd még egyszer, hogy ki is az egészséges ember…

„Egy Hajdúböszörmény melletti kis településről származom, ahol akkor, a nyolcvanas években olyan volt élni, mintha egy nagycsaládban telnének napjaink. Szüleim gazdálkodtak, mi gyerekek pedig segítettünk nekik. Sokan kérdezik, akik mostani életemben látnak, hogy volt-e körülöttem értelmében vagy mozgásában akadályoztatott (fogyatékossággal élő) ember.

Akárhogyan gondolkodom, nem emlékszem ilyenre…. Aztán elvégeztem a kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképzőt, majd férjhez mentem, házasságom révén kerültem Hajdúböszörménybe.” Egy ruhaboltban kezdett el dolgozni, aztán érkeztek a gyerekeik – két fiú –, és minden, de minden olyan szokásosan alakult… Vali viszont úgy érezte, valami más kellene, valami az eddigiektől eltérő. Így aztán nem tétovázott, amikor hírét vette, hogy egy ismerőse gépkocsivezetőt keres egy újonnan alapított Támogató Szolgálatba, igent mondott, és ezzel kezdetét vette harmincévesen Vali második élete…

„Így kerültem tehát a szociális szférába. A feladatom elsősorban az volt, hogy gépkocsivezetőként az idős gondozottainkat elvigyem, ahová szükséges. Ez azonban azzal is együtt járt, hogy ha kellett, akkor öltöztettem őket, bekísértem a rendelőkbe, segítettem az ügyintézésüket.

Az idősek mellett volt két fiatal ellátottunk is, akik a debreceni Immánuel Otthon és Iskola tanulói voltak. Így kerültem kapcsolatba először azokkal a gyerekekkel, akik mások voltak, mint az átlag. Egyikük nem tudott beszélni és mozgásában is akadályoztatott volt, de ép értelmű. Nehézségei ellenére folyamatosan próbált kommunikálni. A közelségemet kezdetben nem szerette, ezt jelezte is, hosszabb időnek kellett eltelnie, hogy elfogadjon. Én pedig elkezdtem tudatosan figyelni, hogy mi az, ami jó neki, mire van szüksége, igyekeztem vele egy hullámhosszra kerülni.

Amikor lehetőségem volt rá, hamarabb mentem érte az iskolába, ahol megengedték azt, hogy ott legyek, én pedig csak figyeltem és tanultam, hogy miképp foglalkoznak ott a részben vagy halmozottan sérült gyerekekkel.”

Integráció, amely mindkét félnek jó

Mindeközben Vali otthon elkezdte az érzékenyítést, napi történésekről beszámolt, mesélt a fiainak a gondozottakról, érzékeltetve, hogy azok a gyerekek is éppen olyanok, mint ők. „Amikor először találkoztak az egyik gyermekkel, aki ép intellektusú volt, de nem tudott a megszokottak szerint kommunikálni, a kisebbik fiam megrémült. Akkor lefordítottam, hogy mit mond a másik, elmondtam, hogy miért így mondja, és ő megértette, akkor a kezdeti ellenérzés megszűnt. Mindez persze nem egyik napról a másikra történt.

Saját tapasztalatom az, hogy minél fiatalabb korban kellene az egészséges és sérült gyerekeket integrálni.

Ez mindkét félnek a javára válna. Egy gondozott családomnál az óvodaérett, mozgásában súlyosan akadályoztatott, de ép értelmű gyermeket fogyatékos közegbe utalták azért, mivel a gyermek a vizsgálatokon egyszerűen nem tudta magát adni. Addig mentem, amíg sikerült elérnem, hogy egy böszörményi óvoda fogadta a kisfiút heti két alkalommal. Azóta is hálás vagyok az óvoda vezetőjének és az óvónőnek. A gyermek édesanyja ezeken a napokon a fiával tartott, segített mozgatni, mosdóba vinni. A csoportban a gyerekeket felkészítette az óvónő, így készségesek, odafigyelőek voltak az új társukkal. Az az öröm, ami annak a kisfiúnak az arcára kiült, amikor a többiek köré telepedtek és úgy játszottak vele, leírhatatlan volt.”

A történet felidézése után Vali visszakanyarodik a saját pályája alakulásához: „Hét évig voltam a támogató szolgálatnál, ez idő alatt leérettségiztem, mert akkor már tudtam, hogy ezen a területen akarok maradni, és ehhez szükséges szakképzettséget szerezni. Így amikor a szolgálat megszűnt, a szociális területen, azon belül is a fogyatékossággal élőkkel foglalkozó szervezeteknél szerettem volna elhelyezkedni.

Megint csak hihetetlen véletlen, hogy akkor indította el az úgynevezett Fecske szolgálatot az Immánuel Otthon és Fejlesztő Nevelés-Oktatást Végző Iskola. A szakmai vezető jól ismert, nap mint nap látta, hogyan foglalkozom a rám bízott gyerekekkel, és azt is tudta, hogy képezni szeretném magam, emiatt úgy döntött, felvesz. Így lettem »fecskés«, egy év után beiskoláztam magam, és megszereztem a gyógypedagógiai asszisztens végzettséget.”

Fecskévé vált

Megkérem Valit, hogy mielőtt továbbmegyünk, meséljen kicsit a Fecske szolgálatról:

„Azt gondolom, az a legfontosabb jellemzője, hogy megadott időkeretek között a saját lakásukon vigyázunk a gyerekekre, vagy ez idő alatt különböző programokat szervezünk nekik.

Amikor elindult ez a szolgáltatás, akkor havi 20 órában igényelhették egy gyermek esetében a szülők, azóta ez lecsökkent 12 órára.”

Amikor a gyerekek életkorát kérdezem, kiderül, hogy Valinál tág a gyerekfogalom, hiszen a huszonéves fiatalt is gyerekként említi, ez azonban ne tévesszen meg senkit: nem azt jelenti, hogy gügyög velük, hanem azt az érzelmi mélységet tükrözi, ahogyan gondolkodik-gondoskodik róluk. „Ha velük vagyok, tényleg megszűnik a külvilág, csak rájuk figyelek. Rendkívül dühbe hoz, ha azt látom, hogy tárgyként kezelik őket.

Tudom, hogy apróságnak tűnik, de felzaklat, ha egy mozgásképtelen gyerekre úgy adják rá a kabátot, hogy a pulóver ujja felcsúszik a válláig.

Ő nem tudja megigazítani, és ugyanolyan kényelmetlen neki, mint nekünk.

Másik lényeges pont, hogy nem siettetem őket soha, megnyugtatóan elmondom, hogy nem kell rohanni, nekem az a dolgom, hogy kivárjam, amíg valamit befejeznek. Ezáltal nyugodtabbak, magabiztosabbak lesznek, lekerül róluk egy elvárás azzal kapcsolatban, amit nem vagy csak nehezen tudnak teljesíteni.”

Amikor azokról a családokról kérdezem, akikkel kapcsolatban van, a következőket mondja: „Minden család más és más, zömében ugyanúgy működnek, mint azok, ahol egészséges gyermek nevelkedik. Van, amikor kifáradnak, van, amikor összeszidják a gyereket. Van, ahol az apa marad otthon az egész napos felügyeletet igénylő gyerekkel, és az anya dolgozik. Ahol meg tudják oldani – mert iskolába jár a gyerek, vagy nappali ellátórendszerben gondoskodnak róla –, ott mindkét fél dolgozik.

Nem faggatom a családokat, hogy élik meg, hogy gyermekük testileg vagy értelmileg, esetenként együttesen is korlátozott. Ami a fülembe cseng, azt nemrég hallottam egy szülőtől, ő azt mondta:

»Ezt nem lehet elfogadni, ezzel együtt kell élni, ha nevetek és boldog vagyok, akkor is ugyanez van, ha sírok és szomorkodom, akkor is. Akkor inkább az elsőt választom.«

Azt hiszem, az a jellemző, hogy a családok többsége igyekszik kihozni a legjobbat abból a helyzetből, hogy gyermekük az állapota miatt folyamatos gondoskodást igényel. Én minden családtól tanultam valamit, nemcsak azt, hogy miképp kell megemelni a tehetetlen testet, hanem az élethez való viszonyulást. Az elmúlt évek alatt teljesen átalakultam. Erre csak egy példa az állatokhoz való viszonyom. Régen irtóztam attól, hogy kutya vagy macska a közelemben legyen. A családoknál, akikhez járok, szinte minden helyen van vagy egyik vagy másik. Örömforrások a gyerekeknek. Amikor első alkalommal leültem, és egy macska a hátamhoz dörgölőzött, azt hittem, felsikítok… Azóta? A két kutyám rendszeresen utazik a kocsimban, és a házunkat belülről is jól ismerik. Az az állandó elégedetlenség, ami életem korábbi szakaszában jellemzett, eltűnt, és értékelem azt, amit idáig természetesnek vettem.”

Új kihívások

Eddig nem esett szó róla, de a beszélgetésre a Baptista Tevékeny Szeretet Misszió hajdúböszörményi Tevékeny Gondozási Szolgálat foglalkoztató helyiségében került sor. Vali ugyanis egy rövid ideje a „fecskeség” mellett itt, a fogyatékos személyek nappali ellátásában is dolgozik.

„Pár hónapja indult a szolgáltatás, két kolléganőmmel hárman vezetünk csoportot. Azt gondolom, már most nagyon jól kiegészítjük egymást, ők a fiatalabbak, más korosztály, más szemlélet. Azt tervezzük, hogy napi szinten 25 fős csoportot hozunk létre, erre ugyanis tökéletesen megfelelőek a feltételek. Az ellátottak képességeinek megfelelően szervezünk majd alcsoportokat, hogy mindenki megtalálja a leginkább hozzá passzoló foglalkoztatást. Most például páran meghívókat készítünk, ugyanis a gyerekek nagyon szeretnek számítógépen szerkeszteni, tervezni.”

Mikor azt kérdezem, mi miatt döntött úgy, hogy itt vállal munkát, Vali elmondja, hogy hosszú ideje szeretett volna már szakemberek társaságában dolgozni. „Folyamatosan képeztem magam eddig is, de hiányzott a csoportos munka, a szakmai párbeszéd. Azt gondolom, hogy itt ezt megkapom, több felkérésem is volt mostanában, de valahogy ezt éreztem a magaménak. Nagyon nagy feladat, kihívás egy új szolgáltatást kiépíteni. Sorra jönnek már az érdeklődök, azt szoktam mondani ilyenkor az intézményvezetőnek, hogy figyelje az édesanyák arcát: ha a gyermekük mosolyog, akkor ők is azt teszik. Ahogy megérzik, hogy a gyermeküket szeretik, és ő jól érzi magát, elengedik majd magukat, megnyugszanak, és ez a legfontosabb visszajelzés számunkra.”

Sz. B.

 

Fotók: btesz.hu; pexels.com

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp