Lépésről lépésre az élet felé

Elolvasási idő: 10 perc
Elolvasási idő: 10 perc
Rohodon járunk. Amint az autónk rátér a Jelenlét Ponthoz vezető utcára, érzékelhetően megváltozik a település képe. Vakolatlan, kerítés nélküli házak, fel-felbukkanó kutyák: ismerős elemei ezek a szegregátumnak.

Ha azonban alaposabban körülnézünk, érzékelhető itt valami más is: az udvarok rendezettek, a falakon több helyen friss vakolásnyom, és tanítási nap délelőttjén nincsenek otthon gyerekek. Most veszem csak észre, több helyen a kerítés építéséhez is hozzáfogtak az ott lakók. Megérkeztünk…

Amikor mi bekanyarodunk a Jelenlét Pont udvarába, onnan épp kifordul egy mikrobusz, rajta a szeretetszolgálat jelével, amihez egy felirat is társul: Játszóbusz. Mint megtudom, a Játszóbusz több szerepet is betölt: egyrészt kedvet csinál a gyerekeknek arra, hogy felkeressék a Jelenlét Pontot, másrészt az általa biztosított foglalkozások lehetőséget teremtenek arra a szakembereknek, hogy felmérjék a gyermekek problémáit. Ez is a diagnózisalkotás része. Csak hogy a legegyszerűbbet említsem, kitesznek egy nagy tálban pogácsát, majd elindul a program, de vannak, akik nem kapcsolódnak be a közös játékba addig, amíg a tálban akár egy darab pogácsa is akad. Ilyen esetekben elég markánsan kirajzolódik az elsődleges hiány.

Csávás Mariann szakmai vezető 2016-ban kapta meg azt a feladatot, hogy keresse fel a baktalórántházi járás több településének polgármesterét, oktatási intézményének igazgatóját, családsegítőjének vezetőjét, és kezdjen kapcsolatokat építeni, hiszen erre várhatóan szükség lesz. Lett is, hiszen a szeretetszolgálat 2018-ban elnyert pályázata (lásd korábbi interjúnkat Szanyi Gergellyel, a szeretetszolgálat településfejlesztési és foglalkoztatási igazgatójával) mindezt indokolttá tette. Mariann a kezdeti három évből kimaradt, igencsak igazoltan, hiszen szülési szabadságon volt. Amint visszaállt a munkába, azonnal egy új típusú kihívással is szembe kellett néznie: ez pedig nem volt más, mint a Covid-járvány.

Erre szokták mondani, hogy vannak évek, amelyek duplán számítanak, és úgy gondolom, ebben az esetben talán a tripla sem lenne túlzás.

Miközben végigvezet a Jelenlét Pont helyiségein, Rohodról kezdünk el beszélgetni. 1100-an lakják, negyven százalékuk cigány. Mind a három roma népcsoport (a magyarországi cigányság nyelvi felosztás alapján három csoportra osztható) megtalálható a településen. Érződik a távolságtartás köztük, kisebb konfliktusok előfordulnak, de alapvetően békés közöttük az együttélés. Mindez elmondható az együttélés egyéb formáira is, hiszen cigány és magyar ellentét sem jellemző. A településen ugyan nincs, de a közelben van foglalkoztató, hiszen a Nyírbátorban létesült ipari park örömmel fogadná a kevésbé képzett munkavállalókat is.

És ezzel el is érkeztünk az egyik meghatározó problémához.

Mariann tapasztalata az, hogy az itt élők jelentős része beleragadt a közfoglalkoztatási programba. Erre reagálva jött létre az a foglalkoztatási programjuk, amely igyekszik innen kiszakítani őket. Cégek képviselőit hívják meg ide, hogy beszéljenek a munkakörülményekről, keresetről, elvárásokról. Próbamunkát szerveznek, sőt, segítenek eljutni az adott munkahelyre is: „Másrészt igyekszünk egyéni esetkezeléssel feltárni, hogy mi az oka annak, hogy nem élnek a jobb kereseti lehetőséggel. A beszélgetések alkalmával derült például ki, hogy nem tudnak megfelelően közlekedni, vagy nem tudják, milyen ruhát kell ott viselni. Egy kliensünknél – aki dolgozott egy rövid időszakot – rájöttünk arra, hogy azért hagyta el a munkahelyét, mert délben mindenki leült, elővette a dobozát, és elkezdte enni az otthonról hozott ennivalót. Neki nem volt mit. Mindezt természetesen rettenetesen szégyellik, a válasz pedig az, hogy nem mennek vagy kimaradnak a munkából.”

A cigány asszonyok munkavállalásáról kérdezem, hiszen számukra még nehezebb a helyzet.

A férjük, élettársuk sok esetben az ország másik végében dolgozik valamelyik nagy építkezésen, bár, mint Mariann mondja, ritkán látják, hogy ebből pénz kerülne a családhoz. Az asszonyra marad tehát a család, a háztartás és az anyagiak előteremtésének a feladata is. Azt azonban a közösség nem nézi jó szemmel, ha gyárban vállal munkát, mert ez szembemegy a megszokottal: a nő ne járjon el más településre, idegenekhez. Marad számukra a mezőgazdasági munka kora tavasztól késő őszig, kora hajnaltól késő délutánig. Mariann felidézi a nyári hónapokat, elmondja, hogy emiatt a gyerekek folyamatosan itt voltak, ettek, ittak, játszottak, hiszen a felnőtt a földeken volt.

A prostitúció nem jellemző, de a szerhasználat jelen van a felnőttek és a fiatalok életében is: „Most indítottuk el az egyik pilot programunkat, amely a ’Gyermekszemmel’ nevet viseli, a diszfunkciósan működő családok gyermekeivel foglalkozik, amelyekben a szerhasználat mellett jelen van a bántalmazás is. A program a Betty Ford intézettől ’származik’, Magyarországon mi vagyunk az elsők, akik ennek alkalmazásával igyekszünk segíteni, eredményeket elérni. A program életre hívói azt vallják, hogy az alkoholizmus és más drogfüggőség családi betegség, ezért az egész családnak segítségre és támogatásra van szüksége.

Gyermekprogramunk olyan 7–12 éves gyerekeknek segít, akik a függőség által sújtott családban nőnek fel. Biztonságos, támogató környezetünkben a gyermekek alapvető tényeket tanulnak az alkoholizmus és más kábítószer-függőség betegségéről. Különféle interaktív játékokon keresztül olyan kulcsfontosságú fogalmakkal ismerkednek meg, mint például az irányítás elvesztése, függőség mint betegség, visszaesés, kezelés, gyógyulás.

A legfontosabb, hogy a gyermekek felismerjék, hogy nem ők a hibásak szeretteik függőségéért.

Márciusban kezdtük el az építkezést, most ott tartunk, hogy van már két gyermekcsoportunk. Az a tapasztalatunk, hogy nagyon szeretik a gyerekek, hihetetlen terheket hordoznak ugyanis, hiszen nemritkán napi szinten szemtanúi annak, hogy szerfüggő apjuk megveri az anyjukat, ők pedig nem tudnak segíteni. Érthető hát, hogy az iskolában nem tudnak átlagos gyermek módjára viselkedni, szoronganak vagy fenyegetve érzik magukat, és agresszíven reagálnak. A pszichés problémáikat pedig előbb-utóbb egészségügyiek követik.”

Abban, hogy Mariann és kollégái mindezek mellett sem adják fel és nem keresnek kevésbé lélekgyilkos hivatást, nem csupán az eltökéltségüknek van szerepe, hanem annak is, hogy vannak eszközeik, amelyekkel úgy érzik, ha csak lépésről lépésre is, de tudnak segíteni.

És van, amikor ez a lépésről lépésre nem csak egy szófordulat…

A 0–3 éves korosztályt megcélzó programok a kiemeltek közül is kiemelkednek. A Jelenlét munkatársai felkeresik a családokat, hogy felmérjék elakadásaikat, azt, hogy milyen segítségre lenne szükségük, majd azokat ide hozzák Rohodra. Még azok számára, akik megfelelő infrastruktúrával rendelkező városokban élnek, sem egyszerű feladat manapság a gyermekeiket eljuttatni gyógypedagógushoz, gyógytornászhoz, és sorolhatnám még hosszasan, hogy mi az, amire egy beteg kisgyermeknek szüksége lehet. Abban az esetben, ha a Jelenlét Pont nem létezne, Rohodon gyakorlatilag nem jutnának hozzá az ilyen jellegű ellátáshoz az itt élő gyerekek. Így azonban még olyan ritkaságszámba menő fejlesztések is biztosítottak, mint például a TSMT torna vagy a Vojta-terápia.

Amikor a Vojta-terápia felől érdeklődőm, Mariann, hogy bemutassa ennek mibenlétét,

egy történet elmesélésébe kezd, mikor pedig nekigyürkőzik, már előre szabadkozik, hogy lehet, nem fog könnyek nélkül menni. Nem is ment…

„Egy nagyon ritka genetikai betegséggel rendelkező kislány miatt vette fel velünk a védőnő a kapcsolatot, a szülők mindent megpróbáltak már, de bár négyéves volt és ép értelemmel rendelkezett, még mindig nem tudott járni. A Vojta-terápiát javasolták neki. Nyár volt, amikor először találkozott a munkatársunkkal, ő megvizsgálta és azt mondta, hogy kezelések mellett egy év, hogy elindulhasson a gyerek. A kezelések fájdalommal jártak, a kislány mégis szótlanul, könnyekkel a szemében tűrte, mert ő is elhitte, hogy járni fog. Emlékszem, a negyedik alkalom volt, közel sem telt el az év, itt dolgoztunk nyitott ajtók mellett a kollégákkal, amikor a lépéseket hallottuk, felnéztünk és azt láttuk, hogy a kislányt az édesanyja kézen fogva vezeti.”

Érthető, hogy mikor a történet elhangzik, rövid csend áll be, egyikünknek sem akaródzik új témába belekezdeni, de aztán, mint ahogy az a falak között nap mint nap szokás, továbblépünk.

Misi bácsi

Nagyobb gyerekeknek tanoda jellegű programot kínálnak, ahol nem a házi feladat megoldása a cél, hanem a képesség- és készségfejlesztés. Megint csak nem lepődőm meg, hogy szeretik. Szimfónia program is van, amely a nevét onnan kapta, hogy a zenei cél egy-egy régiós szimfonikus zenekar építése. Emellett persze lényeges az is, hogy a részt vevő gyerekeket és családjaikat szociális támogatásban részesítsék.

A gyerekek mindebből még lehet, nem sokat értenek, de nagyon élvezik, ebben pedig nagy szerepe van tanáruknak, aki egy közeli gyermekotthonban nevelőtanár, emellett autentikus cigányzenével is foglalkozik.

Egyfajta példakép, mint ahogy Misi bácsi is az: „Amikor ideköltöztünk, megkérdeztük a gyerekeket, hogy mivel szeretnének foglalkozni, ha felnőttek lesznek. Nem voltak túl változatosak a válaszok, ki semmivel, ki közfoglalkoztatott akart lenni, de volt, aki például striciként képzelte el az életét.

Most, amikor újra feltettük a kérdést, lényegesen több és másfajta választ kaptunk, az egyik pedig ezek közül az volt, hogy szeretnék az lenni, mint Misi bácsi. Misi bácsi – a kollégánk –, akinek a gyermekek által látható munkája az, hogy fúr-farag, mindent meg tud szerelni, mindemellett gépkocsival járja a falvakat, és szállítja azt, ami szükséges. Lehet, hogy annak, aki nem ismeri a szociális szakmát, mindez semmiség, de nekünk ez a munkánk lényege.

Ha minden gyereknél elérjük azt, hogy Misi bácsi vagy Kati néni vagy… és sorolhatnám tovább, szeretne majd felnőttkorában lenni, akkor azt hiszem, mindent elértünk…”

 

Szöőr Bea

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp