Sokszereplős történet

Elolvasási idő: 11 perc
Elolvasási idő: 11 perc
Ez megint egy sokszereplős történet lesz, és határokon átívelő is… De mostanság ilyen az élet: sokszereplős és határokon átívelő.

Ott kezdődött, hogy Juci segítséget kért egy közösségi oldalon valahogy így: „Van egy jó barátnőm, már régen Angliában él, az előbb hívott, hogy a fia egyik jó barátnőjének a családja menekül Ukrajnából, München a cél, ott várják őket. Összesen hatan vannak és egy kutya. Szükség lenne holnap egy éjszakai szállásra, nehezíti a helyzetet, hogy közülük az egyik fiatal beteg, és kemoterápiára van szüksége.”

Szokás szerint sokan mozdultunk, Benjamin, a BTESZ Alapítvány elnöke jelzett vissza leghamarabb, hogy megvan a megfelelő szállás. A kérés péntek hajnalban jutott el hozzám, a válasz pedig, hogy van helyünk Nyíregyházán, pontosabban Sóstófürdőn, pár órával később megérkezett.

A felajánlásnál érdemes kicsit időzni, mert jól tükrözi a jelenlegi helyzetet. Ilona, aki hosszú évek óta Nyíregyházán él és üzemeltet egy hotelt Sóstófürdőn, ismerősei körében érdeklődött, hogy melyik szervezeten keresztül juttasson anyagi és tárgyi felajánlást a menekülteknek. A BTESZ-t ajánlották neki, így felvette a kapcsolatot Katával, aki a helyi Szociális Szolgáltató Központ vezetője. A tárgyi felajánlás része volt egy összkomfortos faház is, nemhogy nyolc, hanem akár több emberek is megfelelő. Péntek éjjel a csoport egyik része már ott pihenhetett meg, a másik, köztük a kemoterápiára váró lány akkor még nem jutott át a magyar határon. Itt bár részletezhetném a szükséges iratok beszerzésnek kálváriáját, de most nem érzek ehhez erőt, egy következő írásomban talán.

Szombat reggel kapcsolódtam be tevőlegesen a történetbe.

Szokás szerint korán indultam el, és első utam Ágihoz vezetett Hajdúböszörménybe, aki átadta az Emmaus otthon gondozói és lakói által gyűjtött adományt. Ezután Téglás következett, ahonnan a BTESZ ellátottai számára készítik az ebédet. Jutka, aki inkább maga fárad, semmint mást fárasszon, egy kollégájával bepakolta az 50 adag ebédet, amelyet Tiszaszalkára a szeretetszolgálat által fenntartott iskolába kellett szállítanom a sohasem alvó Nellihez. (Ez egyébként sokakra igaz a szereplőim között.) Tiszaszalka előtt még útba ejtettem Sóstót, nekik is vittem ebédet, reggeliről, vacsoráról Ilona bőségesen gondoskodott.

A faház udvarán ukrán rendszámú kocsi, jó helyen járok. Első benyomásom a kutyaugatás és a házból félénken kitekingető női arcok.

A bemutatkozás után oldódik a szorongás, ahogy meghallják a baptista nevet, nyitják az ajtót.

Két asszony: anya és lánya, és egy három év körüli, fürtös kisfiú, akinek vitalitását szerencsére a háború sem tudta legyűrni, tenyerembe csap, úgy üdvözöl. Váltunk pár szót, megtudom, a csapat másik része pár perce átlépte a határt, egy éjjelt töltenek itt, aztán indulnak tovább Münchenbe. A férfiakról, akik maradtak, apákról, fiúkról, testvérekről nem esik szó. Azt kívánom, leljenek új otthonra ott, ahová mennek, ez az a pont, ahol elsírják magukat. Megöleljük egymást, én pedig megyek tovább…

Tiszaszalkán adományok szortírozása következik, Nelli személyesen nem, de az üzenete fogad: vigyem Barabásba az ételt, vár a Melegedőben. A barabási határátkelő, ami pár nappal ezelőtt határozottan nyugodt képet mutatott, most zsúfolt. A segélyszervezetek szinte mind jelen vannak, ezentúl számos német, holland segítő, buszok jönnek-mennek.

Nellivel kipakolunk, majd indulunk a határhoz.

Még mindig megszokhatatlan látvány.

Egy lány a kutyáját, egy ónémet juhászt vezet át és bíz rá egy állatvédő szervezet képviselőjére, megy vissza, elcsuklik a hangja, amikor azt mondja, lehet, utoljára látja. Külföldi diákok csoportjai, akik a szükséges iratok beszerzésére várnak. Nagy szükség van a tolmácsokra, itt jelenleg nincs belőlük elég, pedig a munkájuk létfontosságú. Visszatérünk a Melegedőbe, van pár nyugodt perc. Nelli mesél, összefolyó nappalokról, éjjelekről, már most legendássá vált segítőkről és tetteikről, elszakadt családokról, türelmetlen várakozókról, egyszóval a mindennapokról.

Búcsú után kocsiba ülök, irány Tiszabecs, csak előtte lepakolok szállásomon, Sonkádon, ami Tiszabecs közelében van, itt fogok aludni szombat éjjel.

Tudom, hogy nagyon jó dolgom van, a segítők zöme hálózsákba csavarva alszik két-három órát a menekültponttá átalakított iskolákban.

Köszönöm is a segítséget Péter Csabának, Fehérgyarmat polgármesterének, aki ezt megszervezte számomra. Az ő kíséretében lehetőségem van megnézni a városban található gyűjtőpontot is, amely 700 ember fogadására alkalmas.

Tiszabecsen Attila fogad, átadom neki az Emmaus küldeményét, lepapírozzuk az átadás-átvételt: rend a lelke mindennek, de ezzel az utam hivatalos része úgymond letudva. Körbenézek hát, újabb feladat után, és az első magától kínálkozik is: a többiekkel ennivalót vinni a határhoz. Magamra öltöm a segítők narancssárga mellényét, mikrobuszba ülünk.

Nem kell elhelyezkedni, a határ csupán pár száz méter innen. Megszokhatatlanul megszokott a kép, viszont kevesebben vannak, mint pár nappal ezelőtt. Több magyarázat lehet erre, a helybeliek azt gondolják, hogy eddig az indult el, akinek van több vagy kevesebb pénze, a többiek még nem mozdulnak… Van, aki úgy gondolja, hogy az orosz csapatok körbezárták a nagyobb városokat, igen nehéz már a menekülés.

De jönnek azért bőven továbbra is, asszonyok, idősek, fiatalok, kisfiúk, sorozásra még nem érettek.

A határról visszatérve az iskola egykori aulájában kávéval a kezemben üldögélek, a tömegből egy kis csoportra figyelek fel: vidámak, beszélgetnek, viccelődnek. Odalépek hozzájuk, nyitottak a beszélgetésre. Harkivi hölgyek, akik normális időkben összejönnek és cha-cha-chát táncolnak, mégpedig profi szinten. Miután öt napot töltöttek külön-külön óvóhelyeken, úgy döntöttek, találkoznak, és mivel ez az idő nem kedvez a táncnak, sőt az életben maradásnak sem, elindultak. Csehország felé tartanak, jókedvűek, hiszen pár perc és itt lesz értük a kocsi. Kérésemre, hogy fotót készíthessek, profi módon félkörbe rendeződnek.

Attila egy idősebb urat mutat be. Petró László az Nagyhalászról, a feleségével együtt jöttek. Természetes volt, hogy így tettek, mondja, kérdezgetem, mesél az iskoláról, a ’hőskorról’, majd újabb csoport érkezik, tálcára teszi a teát, és elindul körbekínálni. Késő este van, páran a segítők közül lepihennek, én is érzem, hosszú volt a nap, irány Sonkád.

Mínusz 7 fokra ébredek, remélem, senki nem töltötte az éjszakát a szabad ég alatt – fut át az agyamon, gyors készülődés, kávé, indulás vissza Tiszabecsre. Ahogy indítom a kocsit, arra gondolok, de jó lenne itt sétálni, gyönyörű vidék ez, pár méter csak a Túr, de most nincs erre idő, majd legközelebb.

Már tegnap is feltűnt a lángososbódé az iskola udvarán, fél füllel hallottam, hogy a Manna lángos Hajdúböszörményből érkezett ide. Hárman vannak a bódéban, érdeklődésemre Győrfi Fekete Anikó elmondja, hogy az ottani gyülekezet tagjai, nem volt számukra kérdés, hogy jönnek és segítenek, ahogy tudnak. Sokan beszálltak az akciójukba, öt napja hirdették meg, hogy aki úgy gondolja, segíteni szeretne, attól örömmel fogadnak lisztet, sajtot, tejfölt, sót. Rengeteg adomány gyűlt össze, gyülekezettől, idősotthontól, vendéglátós kollégáktól és ismeretlen adakozóktól is, 2500 lángosra lett elég. Pénteken érkeztek, vasárnapig maradnak és sütik-sütik a lángost, kerül belőle a határra, ide a menekültpontra, a segítőknek, sőt a falubelieknek is.

Ha már ott vagyok, viszek ki 40 darabot a határhoz, átadom azoknak, akik elsőként fogadják, a menekülteknek. Az itt dolgozók jelzik, hogy mi van fogyóban, mire van szükség. Most indul egy busz a határról menekültekkel a segítőponthoz, visszafelé teát, zsebkendőt, gyümölcsleveket fog ide hozni. Mikor visszaérkezem, akkor áll be a busz, a gyermekek, asszonyok leszállnak, víz, mosdó, ezek láthatóan a legsürgetőbbek, a gyerekek az édességek felé nyúlnak. Bent az aulában hamar kiderül, ki az, akiért jönnek, ki az, aki tudja, hová megy, és csak fuvarra, esetleg egy-két napra szállásra van szüksége.

A harmadik csoport tagjainak – belőlük van kevesebb – egyelőre még fogalmuk sincs arról, hogy hogyan tovább. Ők, miután ettek és körülnéztek, lepihennek. A munkatársak igyekeznek fuvart keresni azoknak, akik arra várnak, diszpécserközpontként is működik a segítőpont. Azokkal pedig, akiknek a hogyan továbbról nincs fogalmuk, elbeszélgetnek, igyekeznek felmérni, hogy hol lehet elhelyezni őket, mihez értenek, mire van feltétlen szükségük. Folyamatosan megy ez a munka is.

Közben az ebéd is elkészül, húslevest, pörköltet hordanak körbe, az anyák győzködik a gyerekeket, hogy meleget is kell enni, nemcsak csokit és chipset, boldog békeidőket idéz mindez.

A mai napon az egészségügyi szolgálatnak szerencsére nem volt különösebb feladata, bár ez nincs mindig így. Pavelcze László, a speciális mentőcsapat vezetője teljesít most szolgálatot, váltunk pár szót, elmondja, örömmel fogadnak orvosokat, különösen hétköznapokon lenne szükség a jelentkezőkre, a hétvége, érthető módon, jobban megoldható számukra. Arra kér, hogy azok, akik ezt fontolgatják, vegyék fel velük a kapcsolatot a medical@rescue24.org e-mail-címen, válaszol a felmerülő kérdésekre.

Lassan készülődöm az indulásra, amikor is az udvaron külföldi forgatócsoportba botlok, most éppen amerikaiak, nem meglepő látvány, kis túlzással egymást váltják brit, holland és német tv-stábok. Nem csak forgatni jönnek külföldről, segíteni is. Busz érkezik, a németek adományokat hoznak, visszafelé pedig harminc menekültet vinnének, befogadásukat is megszervezték.

Közben megérkeztek a kutyák is, a szállítófurgonon rajta a szeretetszolgálat jele. Két nagyobb és számolatlan kicsi mancs oltási papírokkal, chippel utazik tovább, magyar és olasz állatvédők összefogásának az eredménye ez most itt, de németek, hollandok, sorolhatnám sorban, segítenek ezen a területen is.

Bepakolok a kocsiba, mellettem önkéntesek tárcsán húst sütnek, a hollandok jó utat kívánnak, az amerikai forgatócsoport kamerása kikacsint a munkából és ujjaival a jól ismert V betűt formázza a további kitartásra buzdítva ezzel mindenkit…

Tiszabecs, a háború első hetének utolsó napja.

 

Szöőr Bea

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp