Egy ifjú misszionárius naplója 1. rész – Az érkezés

Elolvasási idő: 4 perc
Elolvasási idő: 4 perc
Sorozatunkban a szerző naplóbejegyzéseit olvashatjuk, melyeket egy több hónapos, harmadik világbeli missziós útja során jegyzett le. Akkoriban még csak 18 éves volt, és egy pünkösdi-karizmatikus nemzetközi missziós szervezettel indult útnak.

Feljegyzéseiből beletekinthetünk abba, milyen kalandokat, kihívásokat, csodákat élhet át az ember egy ilyen misszióban. A történetek mind a szerző saját, valós történetei. Képeket, helyszíneket és neveket azonban biztonsági okokból nem közölhetünk a valóságnak megfelelően, mert az adott országban mára növekvő tendenciává vált a keresztényüldözés.

 

2015. 11. 06. Nemzeti repülőtér

Túléltük az első itteni éjszakánkat. Kalandos volt… Amikor leszálltunk a repülőről, a kontaktszemélyünk nem volt ott, és később sem érkezett meg… úgyhogy gyorsan kerítenünk kellett szállást éjszakára. Kibéreltünk egy taxit, és keresztülfurikáztunk az egész városon. Végül a helyi Üdvhadseregnél aludtunk. Ez a hely leginkább egy hajléktalanszállóra emlékeztetett. Amikor Amerikában éltem, gyakran mondtam azt, hogy „olyan ez a hely, mint a filmekben”.

Nos, ez erre az országra is nagyon igaz. A közlekedés, az épületek, a nyomortelepek…

Mintha egy filmben lennék, nagyon is élőben – legalábbis így érzem magam.

Mindenki hangoskodik, kiabál, dudál. Ha ezt a várost egy szóval kéne jellemeznem, az ez lenne: nyughatatlan. Szó szerint nem volt egy csendes percünk sem, EGÉSZ éjszaka. Az Üdvhadseregnél kb. tíz másik férfival voltunk egy szobában. Elég kényelmetlen volt, de érdekes is. Ahogy próbáltunk aludni, a szomszéd szobában valakinek éppen születésnapi partija volt. Jó hangosan kiabáltak és énekeltek egész éjjel. Ez nagyon idegesítő volt, de különleges is, mert a zene amúgy nagyszerű volt. Egy ponton Pavel, Robert (az útitársaim) és én is egyszerre riadtunk fel. Egymásra néztünk, és csak elkezdtünk nevetni, mert mást úgysem tehettünk, olyan hangosak voltak…

Még korábban, este Maria (csapatunk női tagja), Pavel és én kimentünk az utcára vásárolni egy-két dolgot. Tömeg mindenhol, mindenféle ember, kéregetők és árusok másztak az arcunkba. Egy dolog mélyen megmaradt bennem: láttam egy kisfiút, nem lehetett több hatévesnél. Megpróbálta felébreszteni az apját, akinek nem voltak karjai – a járdán feküdt. De csak ráordított a gyerekre, aki eltűnt az autók és szemetesládák között, mint egy elriasztott állat. Azon gondolkodtam, hogy egy gyereknek nem szabadna ilyen dolgokat megtapasztalnia. Sőt, senkinek sem. Nehéz volt ezt látni. Ezek után amellett, hogy a dorbézoló szomszédokat hallgattam, azzal töltöttem az időt, hogy néztem ki az ablakon, néztem az embereket (mert az utcák éjszaka is forgalmasak voltak), néztem a koszt és a körülményeket. Azon tűnődtem, hogyan lehetséges elmondani az evangéliumot egy olyan embernek, aki ilyen háttérből való? Hogy lehetne elmondani egy olyan fiúnak, mint akit láttam nemrég, hogy Isten egy szerető Atya? El tudná ezt hinni? Persze ezt európai fejjel, jóléti szemszögemből látom így. De azért kíváncsi vagyok, hogyan működik ez a dolog az ő életükben. Ezt szeretném látni a következő hónapokban.

Mindent egybevetve, egyelőre nem igazán érzem jól magam itt – de örülök, hogy itt lehetek.

Amikor olyan pillanatok jönnek, amikor nehéz értékelni az itteni kultúrát, és amikor emiatt megharagszom ezekre az emberekre, mindig megállok egy percre. Arra gondolok, hogy Jézus szereti ezt az országot, szereti ezeket az embereket.

Mit tenne ő? Hogy viselkedne ő velük? Mert ő biztosan nem lenne szeretetlen sem a szavaiban, sem a tetteiben – mint ahogy én vagyok, már most, az elején.

Ugyanakkor azon gondolkodtam, hogy ember, ezek a dolgok itt mindennap ugyanígy történnek – akkor is, amikor én otthon ülök, és éppen nem csinálok semmit. Ez elég sokkoló.

Lehet, hogy ez lesz életem legnehezebb két hónapja. Vicces, hogy Szlovákiában még Robert és én mindig azért panaszkodtunk, hogy az olcsó, összeszerelhető, fémkeretes emeletes ágyunk mennyire nyikorog és mennyire kényelmetlen. Ma éjjel, ahogy „aludtunk”, nem is tudom, hányszor kívántam azt, hogy bárcsak abban az ágyban aludhatnék ott, Szlovákiában, mert az egy királyi ágy ahhoz képest, ami itt van… Egyelőre ennyi, most épp úton vagyunk következő úti célunk felé, ahol további kalandok várnak ránk. Isten velünk van.

 

Folytatás következik

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp