Cikksorozatom első részeiben Demeter Lászlóval a keresztény oktatásról beszélgettem. Az „Én iskolám”–ban szülők és fiatalok osztották meg, mit jelentett számukra keresztény intézményben tanulni. Most hívő pedagógusokat kérdeztem munkájukról, az iskoláról, hitről és a példaadásról. Remélem, hogy a gyermekeik részére iskolát kereső szülőknek segítség lesz ez a néhány gondolat. A pályaválasztás előtt álló gimnazisták pedig meglátva ennek a hivatásnak a missziói oldalát bátran jelentkeznek erre a csodálatos pályára.
„A keresztény iskolában hitemmel együtt tanítok természetességgel. Példákat hozok a Bibliából a gyerekeknek, és természetesen az első legfontosabb dolog, hogy lássák: amit mondok, azt meg is élem.
Tehát a személyes példaadást tartom a legfontosabbnak.
Többször teszek nekik bizonyságot az életemről. Versenyek előtt imádkozom, imádkoztunk, Isten segítségét kérjük együtt. Ha sikerünk van, együtt adunk hálát érte. Ha nem, akkor azt is elfogadjuk Istentől. Arra bátorítom tanítványaimat, hogy bízzanak az Úrban, és adják neki az életüket. Fontosnak tartom, hogy teljes szívvel, lélekkel dolgozzak: az órákat mindig pontosan megtartsam, teljesen odafigyeljek a gyerekekre, érezzék, hogy fontosak a számomra. Törekszem arra, hogy megértsem problémáikat, türelmes és szeretetteljes legyek.
Ha én követek el valami hibát, nem szégyellek tőlük bocsánatot kérni. A tehetséges gyermekek figyelmét felhívom arra, hogy tehetségüket Istentől kapták ajándékba, ezért ezt nem szabad véka alá rejteniük, hanem használniuk kell. Ezért megyünk többször versenyekre. Minden növendékemet arra bátorítom, hogy szolgáljanak hangszerükkel a gyülekezeteikben. A keresztény iskola egy csodálatos közösség, ahol együtt élhetjük meg hitünket, bátoríthatjuk egymást, lelki segítséget adhatunk egymásnak. Nagyon jó ezt megélni azokkal a szülőkkel is, akik szintén hitben élnek.”
Zsuzsi, zenetanár
„Előzőleg nem keresztény óvodában dolgoztam. Az új munkahelyre való kerülés éles váltás volt számomra. Meghatározó különbség van a két intézmény szellemi légköre között. Bátorító volt tudni, hogy itt imádkozva vártak. Nagyon jó tapasztalat, hogy nemcsak munkatársak, hanem testvérek is vagyunk a kollégáimmal. Itt sem tökéletes emberek vannak, itt is akadnak konfliktusok, de tudunk együtt imádkozni.
A célunk az, hogy a gyerekeket azzal a szeretettel szeressük, amivel Isten bennünket. Ez nagyon jó. Számomra az is fantasztikus, hogy bármikor dalra fakadhatok és énekelhetek Istent dicsőítő énekeket. A kollégáim ilyenkor gyakran velem tartanak, örömmel énekelünk együtt. A gyerekeknek is sok keresztény dalt tanítunk.
Nagy kincset jelent számomra, amikor hallhatom az óvodásokat Jézusról beszélgetni.
Négy-öt éves gyerekek egymást tanítják, én meg csak ámulok! A gyerekek egy része keresztény háttérből jön, de a többségük nem. Szerintem nagyon fontos, hogy ezek a gyerekek és a szüleik is hallják a bibliai történeteket, és láthassák a hitünket, tanuljanak imádkozni. Kulcsfontosságú a hitelességünk, mert nagyon figyelnek minket.
A rendezvényeinkre meghívjuk a családokat. Néhány szülő nagyon nyitott és hálás mindezért, míg mások csak tudomásul veszik a keresztény értékeket, melyeket közvetítünk. Mi azzal a hittel vetjük a magokat, mondjuk az örömhírt, hogy egyszer majd kikelnek az ő életükben is. Egy anyuka például elmesélte egyszer nekem, hogy amikor nagyon rossz passzban volt, az iker fiai arról beszélgettek a szobában, hogy Istennek semmi sem lehetetlen! (ezt az igazságot az óvodában tanítottam nekik akkortájt), és ez milyen vigasztalást, bátorítást jelentett számára.
A munkám a hivatásom, ami egy gyönyörű kihívás is egyben, amelynek igyekszem megfelelni. Sajnos az óvodánk közelében nincs keresztény általános iskola, a helyi iskolába mennek tovább a gyerekek, így az utánkövetés nehézkes. Ezért szerintem óriási szerepe van az iskolai hittannak, hogy az óvodában megkapott alapokra tovább tudjanak építeni a gyerekek. A gyülekezetet bevonva is törekszünk a szülőkkel való kapcsolat építésére óvodás istentiszteletek tartásával, gyereknapokkal, de még szükség van a további fejlődésre ezen a területen.”
Anna, óvónő
„Az Egyesült Királyságban nehéz keresztényként az állami oktatási rendszerben. A kilencvenes években Pewsey-ban, Wiltshere-ben tanítottam, ahol minden pénteken áhítatot tartottam „Isten ideje” címmel. Taníthattam, illusztrálhattam és gondolkodásra sarkallhattam a diákjaimat. Tiszteletben tartották a nézeteimet, és ha nem is értettünk egyet, meg tudtuk vitatni a különböző kérdéseket.
2009-ben Salisburyben, egy leánygimnáziumban voltam tanár. Hasonló alkalmat tartottam, mint Pewsey-ban, amely után az igazgatói irodában találtam magam: figyelmeztetést kaptam, mert azt mondtam: „Ha az evangéliumban úgy hisznek az emberek, mint ahogy a Fidzsi-szigeteken hisznek benne, akkor a bűntények száma csökken, az erkölcs érvényesül, a homoszexuálisok pedig megszabadulnak.” (Azt is szeretném megjegyezni, hogy egy katolikus kollégám odajött hozzám, és azt mondta, hogy először hallott iskolai áhítaton imádságot.)
Manapság a munkámat nagyon gyorsan elveszíteném, ha a törvény által meghatározott „befogadás és sokszínűség” programjától eltérő véleményen vagyok.
Ez azt jelenti, hogy nyíltan nem fejezhetem ki, hogy nem értek egyet a homoszexualitás gyakorlásával vagy a transznemű identitással. Ezek „védett jellemzők”, amelyeknek nagyobb súlya van, mint a hit szabad gyakorlásának.
Ráadásul a fiatalok a nézeteimet furcsának és bizarrnak tartják – különösen, hogy a természettudományok* tanára vagyok. A tudomány nem bizonyította be, hogy Isten nem valóság? Hogy csodák nem történnek? Hogy az evolúció tényszerű igazság? Ez utóbbi a kormány részéről előírás, ténylegesen törvénybe foglalt, minden más tanítása tilos.
Végül, a dolgok megvitatását nem támogatják. Nagy a nyomás az eredmények felmutatására. Isten ments, hogy ne teljesítsük a leckék színvonalát, elcsússzunk a papírmunkával! A diákok pásztorálása, lelkigondozása, a bizonyságtétel szinte lehetetlen. Tanárként ragaszkodnom kell az óravázlathoz, a gyerekeknek fejlődniük kell, és ennek a fejlődésnek láthatónak kell lennie. A vizsgaeredmények soha nem voltak annyira fontosak, mint most. Hogy miként tehetek mégis bizonyságot? Kedvességgel és nyitottsággal. Ha kell, meg kell tennem még egy mérföldet az illetővel.”
Nick, középiskolai tanár, Anglia
* Az angolszász országokban a „science teacher” fizikát, biológiát, kémiát tanít
„2011 szeptemberétől 2015 augusztusáig a »Jó az Úr« Bodrogi Baptista Gyülekezet átvette a niklai Berzsenyi Dániel Általános Iskola és Napköziotthonos Óvoda fenntartását. Mit is jelentett számunkra, számomra ez a jelentős változás? Lélektanilag sokat jelentett, hogy a bodrogi közösség gyakorlatilag megmentette az iskolát a bezárástól – ettől féltek a szülők, a gyerekek és természetesen a nevelők is.
Az első találkozás a megszokottól eltérő tanévnyitó ünnepség volt.
Az egész összejövetel atmoszférája világosan jelezte mindannyiunk számára azt a jó szándékú, nyitott, pozitív, reményeket keltő hozzáállást, ahogy az új fenntartó közössége befogadta iskolánkat és óvodánkat.
Különösen üdítően hatott ez egy hosszú, létbizonytalanságban töltött időszak után. Az órarendbe bekerült a heti bibliaóra minden évfolyamon és az óvodában – ennek hatása is hamarosan érzékelhető volt a gyerekek viselkedésén. Magam is taníthattam Bibliát a megfelelő tanfolyam elvégzése után.
A havi ifjúsági alkalmakon közösségi játékok, valamint az elhangzó beszédek – egyáltalán a közösségi lét ily formában történő megélése – kiválóan szolgálta az önként részt vevők lelki egészségét.
Jól tudjuk, hogy egy iskolában nem várható gyors, egyik napról a másikra történő változás a gyerekek magatartásában, a tanuláshoz, munkához való hozzáállásukban, mégis azt kell mondanom, hogy szembetűnő javulás tanúi lehettünk annak hatására, hogy az iskola a baptistákhoz került. Csökkent a gyerekek közötti agresszív, durva megnyilvánulások száma, érzékelhetően türelmesebbek lettek egymáshoz.
Fontos, hogy ilyen iskolában, mint a miénk, ahova a legmélyebb anyagi, szellemi és morális nyomorúságban élő családok gyermekei jártak, a családokat egységnek tekintsük. Nem lehet külön kezelni a gyermeket. Nekünk nemcsak gyerekeink voltak, akikért feleltünk, hanem azokkal a családokkal egészében kellett törődnünk, ahol a gyerekek élnek. Ezért van különös jelentősége annak, hogy az ifjúsági alkalmakon – rendszeresen és önként – a szülők és a (már elballagott) nagyobb testvérek is tagjai lehettek a közösségnek.
Az, hogy a család szent, megerősítést kapott a lelkekben minden alkalommal.
A legnagyobb változás, hogy azelőtt a gyerekek és a családok súlyos tehernek érezték az iskolába járás törvényi kötelezettségét, az intézmény ellenségkép volt, a nevelő pedig ellenség, »aki meg akar változtatni, azaz bele akar gázolni az életünkbe«. Aztán egyre világosabban látták, hogy az önzetlen szeretet és törődés értük, az érdekükben van. Új időszámítás kezdődött az iskolában.”
Gábor, általános iskolai tanár
Férjem, Laci, általános iskolai tanító és történelemtanár. Neki a következő kérdéseket tettem fel:
28 éve keresztény intézményekben vagy pedagógus. Mit jelent számodra ez a feladat, küldetés?
Szellemi harcot, napi kihívásokat, folyamatos tanulást és felelősségvállalást. Gyermekeinket manapság nagyon sokféle hatás éri a körülöttük lévő világból, és folyamatosan kell harcolni azért, hogy helyes útmutatást kapjanak. Egyetlen gyermek, gyermekcsoport vagy nevelési-oktatási szituáció sem ugyanolyan, ezért a munkám során én folyamatosan tanulok.
A példamutatás nagy felelősség. Boldog vagyok, hogy már számtalan gyermek életében tanúja lehettem Isten munkájának.
Úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor a kiszáradt, de még élő virágokat átültetik és meglocsolják – amitől azután ismét kivirulnak. Isten szeretete és kegyelme így érinti meg őket: szeretetet, megértést és elfogadást tapasztaltak, valódi segítséget kaptak a tanulásban, örömteljesebb lett az életük, megfelelő támogatást kaptak céljaik eléréséhez, jobban megismerték Istent, védett környezetet jelentett számukra az iskola stb.
Sorolhatnám még a jelzőket, amelyeket nem én találtam ki, hanem korábbi tanítványaink visszajelzései alapján kaptunk. Ebből látom, hogy iskolai szinten összességében jól felkészítettük őket az életre. (Itt tudatosan váltottam többes számra, mert ez egyben csapatmunka is.)
Melyek a jellemzői egy keresztény oktatási intézménynek?
Egy oktatási intézmény csak akkor nevezhető „kereszténynek”, ha élő hitű pedagógusok közösségére épül. Ez nem csupán elhivatottságot jelent, hanem értékközösséget is. Elsősorban Istentől kérjük a bölcsességet, az erőt, a vezetést az előttünk álló feladatokhoz, amely lelki alapot formál mindenhez. Nem fúrják, hanem segítik egymást a kollégák.
Nehéz helyzetekben, nagy nyomás alatt vagy különböző problémák jelentkezésekor közösen imádkozunk. Nyíltan beszélhetünk Jézus Krisztusról és a bibliai igazságokról. Keresztény szellemiségben nevelhetjük gyermekeinket. Nem a saját karrierépítésünk a fontos, hanem a gyermekek előmenetele. Hasonló körülményeket a világi oktatási intézményekben nem tapasztaltam.
Az évek során változik a társadalom, változnak a családok. Milyen kihívásokkal találkozol mostanában?
A társadalom változásainak egyik lenyomata az oktatási intézményekben látható, így a társadalmi problémák újratermelődése is jól követhető az iskolákból. Az új kihívásokra és társadalmi elvárásokra nem vagyunk felkészülve. Emellett az oktatási rendszernek nagy a kitettsége az aktuális politikai irányzatokkal szemben.
Pedagógiai szabadság addig nem is létezhet, amíg a politika teljesen ki nem vonul az oktatásból, és nem a szakmaiság érvényesül elsősorban. Olyan általános hatások ezek, amelyek alól sem az iskolák, sem a családok nem tudják függetleníteni magukat. A fenti problémák miatt a családokkal, szülőkkel való együttműködés is egyre nehezebb. Rengeteg negatív nevelési szokással kell felvenni a küzdelmet. Igyekszünk az együttműködésre, a gyermekek közös, egymást segítő (és kiegészítő) nevelését támogatni. Ugyanakkor érezhető, a tanulási teljesítmény fokozása is.
