Akkor – akárcsak ma is – koldus, elesett, elaggott rászoruló igencsak volt… Az azóta eltelt idő alatt sok minden változott az intézmény falain kívül-belül, de a gondoskodás, amellyel az immár nem csak baptista lakókhoz fordulnak, semmit sem fogyatkozott.
Az Emmaus történetét megírták már, így ezzel nem foglalkoznék, csak bátorítani tudok mindenkit, hogy Marjai Sándor írásait, amelyet Révész István gyűjtött össze, vegyék kézbe, olvassák, hitet, erőt meríthetnek, helytállást tanulhatnak abból. A közel- vagy nem is annyira közelmúltról azonban csak megemlékeznék, hiszen amikor felkerestem az Emmaust, nem egyedül Bárdosné Révész Ágnes, a jelenlegi vezető fogadott, hanem Zolnainé Szilvia is, aki 2002 óta többek között mint terápiás munkatárs dolgozik ott. Nagy örömömre rajtuk kívül jelen volt a Révész házaspár is, István és Eszter.
1997 októberétől István az igazgatóhelyettesi, felesége pedig gondnoki feladatokat látta el. Igen hamar kiderült, hogy azt megelőzően is aktívan részt vettek az otthon mindennapjaiban. Nem meglepő mindez egy olyan család esetén, ahol Révész Istvánné dédapja egyike volt annak a három gyülekezeti tagnak, akik saját vagyonukra banki hitelt vettek fel, hogy kellő összeggel tudják támogatni a szeretetház létrehozását. Adományuknak köszönhetően jött az létre itt, az Édenkertnek nevezett városrészben. Beszélgetésünk első percében vissza is röppenünk a múltba, akkoriba, amikor semmiféle állami támogatásra nem támaszkodhatott az intézmény, „csupán” a gyülekezet megtartó erejére.
A gyülekezet nélkül nem ment volna
Kérdésemre, hogy miként tudták a nehézségeket megoldani, Eszter mesélni kezd, történeteiből kibontakozik az 50-es, 60-as, 70-es évek világa…:
„A gyülekezet nélkül nem tudtuk volna fenntartani magunkat, onnan érkezett a támogatás pénzben, természetben egyaránt.
Emlékszem például a vasárnapi tojás szokására, amely azt jelentette, hogy amit aznap tojtak a tyúkok, azt a testvérek összeszedték és behozták ide az otthonba. Mikor már mi lettünk a vezetők, még akkor is hizlaltunk sertést, melyet vagy adományba kaptunk, vagy az ellátott hozta be magával, amikor beköltözött.”
Ezenkívül pedig folyamatosan íródtak a támogatást kérő levelek például a közeli téeszekhez krumpli-, tüzelőadományért, mint az egy hatvanas években kelt levélben is olvasható. A helyzetet jól tükrözi annak egyik zárómondata: „A segítség létkérdés a harminchárom ellátott részére.” Mindez azonban nem lett volna elég, ha az itt lakók a maguk erejéhez mérten nem próbálnak hozzájárulni az intézmény fenntartásához.
Mit jelent ez? Az állatok körüli teendőket ellátták, zöldségeket termesztettek, vagy ha volt, akkor gyújtóst aprítottak. Volt egy lakó – mondja az egykori gondnok testvér –, aki különösen jeleskedett ebben a feladatban, olyan hajszálvékony gyújtósokat vágott, mint a gyufa, és tette mindezt úgy, hogy vak volt.
Nevek, sorsok, történetek
Mint azt kiemeli, amikor ők átvették az intézményt, teljességgel más volt a lakók összetétele, szellemi, fizikai állapota. Amíg ma az itt élők szinte mindegyike a demencia bizonyos szintjén érintett, akkoriban a magány, a szegénység és a kor volt az, ami miatt ide kerültek, és kizárólag baptisták voltak: leginkább az volt jellemző bekerülési ok, hogy az ország valamelyik településén, falvában egyedül maradt egy idős asszony vagy férfi, nem volt körülötte család vagy gyülekezet, amely gondját tudta volna viselni.
Leírhatatlan körülmények közül is kerültek így be testvérek, de szellemileg épek voltak, ez pedig meghatározta az intézmény mindennapjait.
Egymásról is igyekeztek gondoskodni, ellátták társukat, ha az elesetté vált.
Az akkor jellemző szellemiség megértéséhez felidéz egy történetet: „Mire a lakók megebédeltek, már az a pár ápolónő is elment, aki volt, elmosogattunk Istvánnal, elpakoltunk, és láttuk, hogy maradt még egy fazék leves. Közeledett az este, hát megterítettünk a nagy gesztenyefa alá, a gondozottak kiültek oda. Most nem tudom, hogy van, de akkoriban a hajdúsági, nyírségi öregek, akárcsak édesapám, nagyon szerettek estére is levest enni. Kiosztottuk hát, el is fogyott, aztán ezek az emberek ott a fa alatt elkezdtek énekelni, úgyannyira, hogy sötétedésig a kedves énekek jöttek sorban.”
Nevek, sorsok idéződnek fel a történetekből, például a Patkás házaspáré: „Kétéves körüli voltam, amikor megérkeztek Hajdúböszörménybe mint lelkipásztorok, fogadásukra összegyűlt a gyülekezet. Számtalanszor mesélték utána nekem, hogy Patkás Gábor felesége először engem üdvözölt, felvett a karjaiba. Amikor időskorára a mi lakónk lett, gyakran mondogatta: »Esztikém, akkor én vettelek fel, én tartottalak a karomban, most pedig te.«” Szilvia két asszonyról mesél, akik nem voltak ugyan vér szerinti testvérek, de testvéri közösségben éltek „odakint”, amíg lehetett, majd idebent is. Egyikük elvesztette a látását, de ez sem akadályozta abban, hogy társáról annak haláláig gondoskodni próbáljon.
Hallgatva, énekelve, imádkozva…
Igen, ez a hely az, ahol a halál a mindennapokban is jelen van. Az itt lévők mindegyike számtalan alkalommal virrasztott már gondozott mellett, segítve annak békés eltávozását, mellettük ülve, akaratuk szerint hallgatva vagy énekelve, imádkozva. Régen és most is rendkívül fontosnak érzik az otthon vezetői, hogy az életnek ezt a szakaszát kellő méltóságban, szeretetben élje meg a haldokló, ne féljen, érezze, hogy hazatér. A rokonokat is értesítik, ha lehetőségük van, jöjjenek, fogják a kezét a kezükbe.
Mai ésszel szinte felfoghatatlan, mennyi munkát jelentett egykor az intézmény gondnokának, vezetőjének lenni. Talán az mutatja a leginkább, hogy miután 1997-ben a Révész házaspár elvállalta a szeretetház vezetését, gyökeresen átalakult az életük:
volt, amikor egy hétig sem tudtak saját otthonukba, saját gyermekeikhez hazamenni.
Személyzet – akár szakképzett vagy képzetlen – alig volt, éjszakára az idősek ellátására maguk maradtak, és emellett ott voltak a mindennapok teendői, az élelmiszer-, eszközbeszerzések, hogy csak kettőt említsek. Ha azt hinnénk azonban, hogy a XXI. században a megváltozott feltételek eredményeképpen karosszékből lehet irányítani az intézményt, nagyon nagyot tévednénk.
Ahogy mondani szokták, ma teljességgel más kihívásoknak kell megfelelnie a vezetőnek és az itt dolgozóknak egyaránt. Az adminisztrációs terhek hatalmas méreteket öltöttek, a pályázati lehetőségek adottak, de azokkal élni is kell, hatósági ellenőrzéseknek eleget kell tenni, és még sokáig sorolhatnám. Ezek azonban mind eltörpülnek a lényeg, vagyis a lakók körüli teendők mellett. Mint azt már említettem, a lakók összetétele jelentősen megváltozott: jelenleg 52 férőhely adott, erre az ország bármely pontjáról fogadják az ellátottakat, akik között vannak felekezetekhez tartozók és olyanok is, akik nem gyakorolják a vallást. Az azonban közös bennük, hogy szinte valamennyien demensek.
A betegség egyik következménye a személyiség megváltozása
Szilvia és Ági igyekszik összefoglalni számomra, mit is jelent az, ha az ellátottjuk a demencia különböző fokaiban érintett. Ha jól értelmezem, akkor a róluk való gondoskodás rendkívül összetett, mindenekfelett nyugodt, kiszámítható, változatlan környezetet igényelnek, és közel sem mellékesen szeretetteljes gondoskodást. Mint azt elmondják, a betegség első szakasza a legnehezebb az érintett számára, akkor érzi azt, hogy valami gond van, úgymond tűnnek el az emlékei. Ezt követően már nem érzékeli ezt, ő jól van, a hozzátartozóknak fájdalmas az, amit látnak.
A betegség egyik következménye a személyiség megváltozása, akár kicserélődése is.
Előfordulhat, hogy az, akit a legkedvesebb, legtürelmesebb embernek ismert a környezete, egyszerre veszekedő, bizalmatlan, hirtelen haragú lesz. Akikkel ez történt, azokat is integrálni kell az otthon közegébe, szelíden, türelemmel, szeretettel, lépésről lépésre. Ehhez nélkülözhetetlen a tapasztalat és a szakmai tudás. Ami adott: Ági és Szilvi, akárcsak a kollégáik jelentős része az egészségügyi szakközépiskola elvégzése után Debrecenben a klinika különböző osztályain szerezték meg a szakmai gyakorlatot. Ezt követően továbbképezték magukat, szakirányú felsőfokú végzettséggel gazdagodtak.
Áginak szüleivel szemben már nem kell szakemberhiánnyal küzdenie, azonban a dolgozók nagyobb létszáma új kihívásokat jelent: „Látom sok helyen a kiírást, hogy családbarát munkahely, nekünk nincs ilyen címünk, de azt gondolom, maradéktalanul eleget teszünk ennek. Igyekszünk figyelemmel lenni, orvosolni a kollégák nehézségeit.
Tudom azt, hogy kinek beteg a gyereke, ezért kevesebb terhet bír el, ki az, akinek például lakásvásárlás miatt jól jön az ügyeleti pótlék, így több munkát vállalna. Ez a kanapé a szobámban nem régi, de szinte már valamennyi kollégám ült itt, amikor megkeresett apróbb-nagyobb gondjával. Ez jó érzés, hiszen bíznak bennem, abban, hogy megoldást találunk ezekre. Apró dolgoknak tűnnek ezek, de nem így van, e nélkül a szellemiség nélkül nem működne ez az intézmény úgy, ahogy most működik.”
Szöőr Bea
