1919-re már csak az egykori mesterek emléke maradt, az első világégés közvetlen következményeit azonban még igencsak megtapasztalták a város lakói. Ebben az évben, amikor az emberek jelentős része még a gyásszal, veszteségekkel a pillanatnyi túlélésért küzdött, a helyi baptista gyülekezet úgy döntött, hogy egy új, méltó imaházat alakít ki itt. Az azóta eltelt több mint száz év alatt nemcsak a határon belül, hanem szerte a világban ismertté vált a Szappanos utcai imaház és gyülekezet…
Kezdetek
Debrecen piaci napjai közel és távol híresek voltak, messze földről érkeztek ide azok, akik portékájukat, jószágaikat, termékeiket kínálták, s azok is, akik itt akarták beszerezni a mindennapokhoz szükségeseket. Ezentúl persze kíváncsiskodók-bámészkodók is akadtak itt bőven. Elképzelhető, hogy mekkora nézőközönség sereglett össze annak a balesetnek a hírére, amikor két talyigás 1891-ben, egy ilyen piaci napon összeütközött. A feljegyzések szerint veszekedés és így csoportosulás alakult ki.
Azt gondolnánk, hogy ez a környezet az, amely legkevésbé sem kedvez annak, hogy valaki hitéről, Isten iránt érzett szeretetéről, elkötelezettségéről beszéljen.
Ezt azonban nem így gondolta két ember, név szerint Jankó Sára és Zsuzsanna, akik Derecskéről érkeztek ide. Azt, hogy miről beszéltek, pontosan nem tudjuk, de azt igen, hogy a hallottak úgy megragadták Tóth Istvánnét, hogy meghívta a két lányt magukhoz, hogy beszéljenek neki a hitükről. Nem lehetett könnyű élete az asszonynak, hiszen férje – ahogy akkor mondták – italos ember volt. Az első találkozást még számos további követte, és a férfi – akárcsak a felesége – megtért. Az egykori Kinizsi utcai kis ház lett a baptista hívők első összejöveteli helye Debrecenben…
1903 újabb mérföldkő volt a gyülekezet életében, hiszen ekkor lett lelkipásztor Szűcs Imre, a gyülekezet pedig öt körzeti állomással önállósult. 1910-ben már konferenciát rendeztek a Nagyerdőn, ahová évről évre külföldi vendégek is érkezek. Fúvószenekar és női vonós alakult. A gyülekezet ahogy növekedett, úgy nőtt az igény egy megfelelő méretű imaház iránt is, mivel kinőtték a korábban használt épületeket. 1919 szeptemberében vásárolta meg a gyülekezet a Szappanos utca 23. szám alatti ingatlant.
Nem ment azonban gördülékenyen a Szappanos utcai ház birtokbavétele. A Berek utcából – a korábbi összejöveteli helyről – átjövő 100 tag négy éven át csak egy helyiséget tudott használni, mert a házban üzemelő lisztkereskedő, több törvényes felszólítás ellenére, csak 1923 októberében volt hajlandó kiköltözni az épületből. Ezt követően nagy lelkesedéssel fogott hozzá a gyülekezet a Szappanos utcai imaház kialakításához. A feljegyzések szerint 130 napig tartott a munka, amelynek költségét a gyülekezet állta, és annak tagjai, ahol szakértelmük lehetővé tette, dolgoztak is ott.
Az imaház ünnepélyes megnyitása 1924. március 20-án volt.
Azok a hetvenes–nyolcvanas évek…
Komlósi Sándorral időpontot egyeztetni nem egyszerű, de ez nem meglepő, hiszen még nyugodtabb időkben is számtalan feladata van, most pedig a menekültek fogadása, elhelyezése, segítése újabb terheket ró a gyülekezet tagjaira, vezetőire. Sándor 2019 óta társlelkésze a gyülekezetnek Kiss János mellett. Polgári hivatását sem adta fel, a sürgősségi ellátásban, mentőtisztként dolgozik. Zavarba jön, ha elismerésemet fejezem ki mindezért. Természetes számára, mint ahogy az is, hogy mindemellett négy gyermek édesapjaként azok ügyes-bajos dolgait nagy nyugalommal intézi.
Tulajdonképpen azért szerettem volna vele beszélgetni, hogy megtudjam, a gyülekezet milyen módon kapcsolódott a menekültek segítésébe. Az imaházban tett látogatásom azonban felülírta eredeti tervemet, annak atmoszférája olyan hatást tett rám, hogy eldöntöttem, magáról az épületről is szeretnék mesélni. Most tehát kicsit visszautazunk a nyolcvanas évek környékére, amikor a változás szelei Kelet-Magyarországon is érezhetővé váltak:
„Abban az időszakban középiskolás diák voltam Debrecenben. Egy, a várostól 30 km-re lévő vidéki kis faluban, Konyáron laktam a szüleimmel, testvéreimmel, innen jártam be, ingáztam.
A kis vidéki gyülekezet taglétszáma a hetvenes–nyolcvanas években 25–30 fő volt.
Vallásgyakorlás terén sem volt ez egy könnyű időszak, ha nem is üldöztek bennünket, mint Erdélyben, az utcákon, tereken nem lehetett megjelenni az evangéliummal. Zárva voltunk a gyülekezeteinkben, házainkban, de megéltük a hitünket, őszinte szívű testvérek vettek körül, áldott életek és újjászületések. Leginkább személyes kapcsolataink révén adtunk hírt az evangéliumról, bár ez most sem változott…
Tehát hiába tiltották azt, hogy beszéljünk, a testvérek magánéletükkel, munkához való viszonyukkal példaképek voltak. A kilencvenes évek eleje, a rendszerváltás időszaka az ébredés évei voltak. Lehetőségek nyíltak meg, evangelizációkat szervezetünk, lakótelepeken, közösségi tereken, művelődési házakban, így közel duplájára nőtt a tagság. Akkor Kovács Géza testvér volt a debreceni gyülekezet lelkipásztora, aki missziós lelkületével új lendületet adott közösségünknek. Sokakat megérintett Isten igéje, megtértek, beépültek a közösségbe.
Voltak olyanok is, akik elmaradtak, de a nagy részük, aki akkor tért meg, született újjá, a mai napig gyülekezeti tag.
Egy kedves testvérem példa erre, aki egy teljességgel ateista környezetben nevelkedett. Családjával sétált az utcán, amikor egy utcai evangelizációba ’botlottak’. Az ott hallottak megragadták őket, elkezdtek gyülekezetbe járni, bemerítkezett idővel az egész család, a gyermeke lelkipásztor lett. Csodákat éltünk meg akkoriban, vágyakozom vissza néha erre az időre a mai, jóval egocentrikusabb korból. A falumissziót az akkori fiatalok kezdtük el, de támogatást kaptunk a gyülekezettől. Ahol nyitottságot tapasztaltunk, bármennyire kicsit is, ott felállítottunk egy sátrat, és hirdettük az evangéliumot.
Ez a megújulási mozgalom országossá nőtte ki magát, sőt határainkon túlra is kinyúlt, nemcsak a szűk környezetünkbe mentünk, hanem Erdélybe és Kárpátaljára is.
Fiatalként ebbe kapcsolódtam be, öröm volt együtt lenni a közösségben, mindenkiben benne volt a tenni vágyás.”
A megnövekedett gyülekezet és a tenni vágyás következménye pedig az az imaház lett, ahol most beszélgetünk.
Az imaház
„1982 és 1986 között épült meg az akkori mértékkel mérve rendkívül modernnek számító imaház, amelyet Kálmán Ernő tervezett, megfelelve az érvényben lévő előírásoknak, de a mi kívánalmainknak is. Azt, hogy kívül templomi jegyeket hordozzon, nem engedélyezték, be kellett simulnia az utcaképbe. Így toronyról például szó sem lehetett, a kereszt pedig így a homlokzatra került. A tervező velünk egyetértésben egy olyan belső teret álmodott meg, amely rendkívül otthonos, családias. Az volt a cél, hogy aki ide betér, azt ne egy rideg épület fogadja, hanem egy olyan, amely azt közvetíti: itthon vagy, családra találtál.”
Klasszikus orgona elhelyezése nem volt lehetséges, de a kor technikai követelményeinek megfelelő elektromos orgona kapott helyet az amfiteátrumszerűen elrendezett imateremben, amelynek központi helyén a szószék, mögötte a bemerítőmedence található. Akkoriban a padlófűtés még közel sem volt elterjedt, itt emellett döntöttek. A már említett családi hangulathoz hozzátartozik az is, hogy a kisgyermekesekre is gondolva üvegfallal elválasztott helyiséget építettek, hogy az édesanyák-édesapák is részesei lehessenek az alkalmaknak.
Az építkezés a hagyományoknak megfelelően adakozásból valósult meg, illetve úgy, hogy a gyülekezeti tagok saját kétkezi munkájukkal járultak ahhoz hozzá.
Az imaház 500 férőhelyes lett, jelenleg a gyülekezet 462 tagot számlál. Természetesen az idő az akkori rendkívül modern épület felett is eljárt, így nemrégiben korszerűsítésre, átalakításra került sor, hiszen az új kihívásoknak is meg kell felelni.
Újabb idők, új lehetőségek, kihívások
Debrecenben megközelítőleg 7000 azoknak a külföldről érkezett diákoknak a száma, akik tanulmányaik miatt a városban tartózkodnak. „Közülük szép számmal vannak protestáns, így a baptista felekezethez tartozóak is. Ők gyülekezetet keresve találnak ránk, tolmácsszobát hoztunk létre, hogy saját nyelvükön hallgathassák az igét” – mondja Sándor, aki arról is beszél, hogy a zene és az ének, mint sok más esetben, most is hidat képez.
„A dallam ismert volt számukra, így előfordult, hogy mi magyarul, ők pedig angolul énekelték a dicsőítő énekeket.” A múlt idő nem elírás, nem a kapcsolat szakadt meg, éppen ellenkezőleg, annyira megnőtt a nemzetközi gyülekezet, hogy számukra külön imatermet bérelnek a városban. Erről így számol be Sándor: „Isten csodálatos lehetőséget adott számunkra, ugyanis egy fiatal amerikai házaspár érkezett hozzánk missziós céllal. Ők indították el az angol nyelvű bibliaórákat, először csak néhányan jelentek meg,
de jelenleg több mint negyven külföldi egyetemista hallgató látogatja ezeket az alkalmakat.
Lassan leválnak rólunk, körzeti állomásunkká válnak. Rajtuk kívül több más körzet- és misszióállomásunk is van, valamint két újonnan induló gyülekezetplántálás. Sajnos tudomásul kell venni, ahogy a környező vidéki gyülekezetek lassan kihalnak, ugyanakkor a debreceni gyülekezetek növekednek, ennek a folyamatnak társadalmi okai is vannak. Debrecenben két önálló, független baptista gyülekezet van még, mindkettővel igen jó a kapcsolatunk.”
Fenntartók is
A gyülekezet fenntartója egy általános iskolának (lásd Személyt nem válogatva) illetve egy nevelőszülői hálózatnak is, a Benitának: „Isten csodálatos módon megáldotta ezt a tevékenységet, hat megyében vagyunk jelen, 700–800 gyermekről gondoskodnak a nevelőszülők. Minden intézményünk esetében nagy hangsúlyt kap, hogy lehetőségként a hitünket, az evangéliumot közvetítsük. Itt, ahol a legnehezebb sorsok vannak, különösen fontos ez, hiszen a gyerekek olyan értékrendet kaphatnak és olyan támogató közösséget, amelyre a jövőben is támaszkodhatnak.
A gyülekezet is bekapcsolódik a hálózat életébe különböző szolgálatok formájában.
Vágyakozunk arra, hogy az Istent kereső nevelőszülők lehetőséget kapjanak valamelyik gyülekezetünkbe való beépülésre is.
Nemcsak itt, Debrecenben, hanem a többi településen is örömmel fogadjuk őket. Hatalmas öröm, de nagy vállalás az úgynevezett leányanyaotthonunk, amelyre márciusban kaptuk meg a működési engedélyt. Fiatalkorú anyákat fogadunk itt gyermekükkel. Még normál körülmények között is igen nagy feladat hárul a gyermekvállalással az édesanyákra, ezekben az esetekben ez megszázszorozódik. Egy nagyon komoly szakmai csapatot állítottunk össze, hogy őket segítse, itt rendkívül fontos szempont volt, hogy a munkatársak hitüket gyakorlók legyenek. Isten előttünk járt ismét, sikerült a kitűzött célokat elérnünk.”
Kárpátaljai menekültek
„Amikor meghallottuk a háborús híreket, azonnal elkezdtünk imádkozni, ez volt a lelki oldal, a gyakorlati pedig az, hogy eldöntöttük, azonnal odaállunk a résekre. Gyűjtést szerveztünk, felvettük a kapcsolatot a Baptista Szeretetszolgálattal, tájékoztattuk őket, hogy itt vagyunk, támaszkodhatnak ránk. Számlát nyitottunk, és nem csak a gyülekezetből érkeztek felajánlások, sokan kerestek meg bennünket a városból, a baptista név garanciát jelentett.
Szinte az első napoktól kezdve érkeznek hozzánk menekültek, a gyülekezetnél az átutazókat fogadjuk, a Benitánál pedig azok vannak elhelyezve, akik huzamosabb ideig maradnak. Mindez ismét átalakításokkal járt, de sikerült ezt is megoldanunk.
Eddig, ahogy a testvérek számolták, 190 főnek nyújtottunk így segítséget.
A szállásadáson és az étkeztetésen túlnyúlóan igyekeztünk minden másban is segítséget adni. Volt, amikor gépkocsit csináltattunk meg, hogy a család folytathassa az útját, de olyan is előfordult több alkalommal, hogy orvosi ellátást szervezetünk meg, akár az éjszaka közepén is. Ezekben az esetekben tapasztaltuk meg az környezetünkben élők önzetlen segítségét. Keresztény gyülekezetként az alapvető szükségletek betöltésén túl is igyekszünk lelki és hitbéli támaszt nyújtani. Tesszük, amit őseink is tettek itt a város szívében, a Szappanos utcában és szerte a világban.”
Szöőr Bea
