Sajnos sokak életét nem tudták megmenteni, családok százai gyászolnak ma is.
Most induló cikksorozatomban két olyan család történetét szeretném bemutatni, ahol a Covid-vírus a halál árnyékának völgyébe taszított és ott tartott fogva hónapokon át egy ötgyermekes édesapát és egy háromgyermekes édesanyát. Bányai Gábor országgyűlési képviselő és Baranyai Tímea édesanya gyógyulásának története bejárta a sajtót. Azt viszont kevesen tudják, hogy a két történet összefonódik. Milánkovics Dániel baptista lelkipásztor és felesége, Edith, és sok száz imádkozó keresztény szintén szereplői voltak az eseményeknek. Mindkét történet a hitről, az Istenbe vetett bizalomról, a testvéri közösségről és az ima erejéről tesz bizonyságot.
Első rész
Sorozatom első részében Bányai Gáborral és feleségével, Bányai Krisztinával, illetve Milánkovics Dániellel és Edithtel beszélgetek.
Gábor és Krisztina Jánoshalmán élő katolikus hívő házaspár. Öt gyermekük van, harminc éve házasok. Mindketten kertészmérnökök, Gábor 2006 óta országgyűlési képviselő.
Hadd kezdjem egy személyes kérdéssel! Mit jelent számotokra a keresztény hit, Jézus szeretete?
Gábor: Mind a ketten gyerekkorunk óta hitben járunk. A szülői házból egyfajta örökségként hoztuk a hitet, Isten ajándéka az életünkben.
Krisztina: Istennel járunk, Jézust próbáljuk követni. Igyekszünk megérteni, mi a feladatunk, mit vár el tőlünk Isten. Életünkre nézve mindig útmutatást kértünk. Néha nehéz elfogadni, hogy ezt vagy azt kell tenni. Azt gondoltam, hogy a Szentlélek oda küld, ahová akar. Nekünk Jánoshalmán van feladatunk. A házasságunkba is ezzel a hittel indultunk, készek voltunk jóban-rosszban kiállni a másik mellett.
Tekerjük vissza az idő kerekét 2021 februárjához!
Krisztina: Házasság hete volt éppen, amikor is Gábor a Facebookon szerette volna kiposztolni, hogy mi 29 éve vagyunk házasok. Én nem értettem vele egyet, mondván, hogy várjuk meg a harmincat, nem kell állandóan mindent kirakni (Gábor országgyűlési képviselőként ismert ember, nekünk, a családnak nem mindig könnyű ez a közszereplői státusz). Gábor mégis posztolta a hírt, én pedig nehezteltem rá. Egy héttel ezután Gábor megbetegedett, 23-án kórházba került, és 24-én már lélegeztetőgépre kellett tenni. Vívódtam Istennel. Most is fáj, ahogy visszagondolok, hogy akkor amiatt a poszt miatt összezördültünk, hogy én akkor nem akartam azt a pillanatot megélni a házasságunkban.
Sohasem tudhatod, mennyi időt kapsz a szeretteiddel.
Féltem, hogy Gábort el fogom veszíteni, ráadásul azt is tudjuk, hogy az Istennél már nincs házasság a mennyországban. Így engem nemcsak a hirtelen jött betegség, hanem annak a felismerése is lesújtott, hogy a házasságunknak nem lehet így vége, nem engedhetem el így Gábort. A félelem ránk telepedett.
Hogyan éltétek meg, amikor Gábor beteg lett, bekerült a kórházba?
Gábor: Én a betegség kezdetéből arra emlékszem, hogy nyomasztó hangulat telepedett a házra. Már az elején éreztük, hogy nem csupán egy hétköznapi betegséggel kell megküzdeni. Hívő emberként, a tanult ige alapján tudtam, hogy minden a javunkra van. De nagyon lázas lettem, és soha életemben nem voltam olyan rosszul, mint akkor. Rettenetes fájdalmaim és nagyon magas lázam volt. Akkor már tudtuk, hogy a Coviddal mi jár, hogy sokan bele is halnak. Ez nyomasztott, de hittem abban, hogy a Jóisten kezében vagyok, és majd ő eldönti, hogy én megyek vagy maradok.
Mindent megtettünk: vitaminhegyeket szedtem, megkentük olajjal a mellkasomat és a hátamat, és azt mondták, hogy a Favipiravir segíteni fog. Az egyik gyermekünk nem jött haza, mert nem akart karanténba kerülni, és őt kértem meg, hogy hozza el nekem azt a gyógyszert. Éppen hétvége volt, oximétert is kaptam. Hétfőre már nagyon rosszul lettem, kedden jött a jelentős oxigénzuhanás, így kórházba kerültem, ahol elkezdték a kezelésemet. Rettenetes volt az éjszaka, mert tudtam, hogy sokan halnak meg azok közül, akik oda bekerülnek. Hamar az intenzívre kerültem, az oxigénszintem egyre csak zuhant. Gépre kellett tenniük. Beszélni akartam a családommal és néhány emberrel. Telefonáltam és videófelvételeket készítettem, elköszöntem a családtól.
Gyakorlatilag fölkészültem arra, hogy nem fogok fölébredni.
Sírtam, sokat sírtam. A haláltól önmagában nem féltem, de nem akartam elmenni, szeretek élni.
Mindezt hogy éltétek meg otthon a gyerekekkel, Krisztina?
Krisztina: Ilyenfajta krízishelyzet nem volt az életünkben ezelőtt, ezért fölhívtam az ikertestvéremet, mert neki már volt tapasztalata krízishelyzetre. Nem bírtam ezt az állapotot, és azt gondolni, elfogadni, hogy csak a nyugtatók segíthetnek. Szoktunk imádkozni egyen-egyenként, de a közös imádság nem volt jellemző a családunkra. Most is imádkoztunk Gáborért. Isteni sugallatra lett egy ötletem: össze kell fognunk, össze kell kapaszkodnunk. Azt találtam ki, hogy virrasszunk Gáborért: mikor ő éjszaka ébren van, ne legyen egyedül, lelkileg álljon mellette minden egyes órában egy családtag.
Még sosem csináltunk ilyet, de akkor elkezdődött a közös imádság a családon belül.
Mindenki karanténban volt, így az online térben tudtuk ezt megvalósítani. Messengeren keresztül össze tudtunk kapaszkodni, Gábor édesanyja, a húga, én és a gyerekek. Óriási szellemi élmény volt. Óránként váltottuk egymást a virrasztásban. Kerestük Isten akaratát. Én nagyon mélyen voltam, elgyengült a hitem. Nagyon jó volt, hogy a gyermekeink itthon lehettek, mert ők erősítettek engem.
Mindeközben Isten téged arra indított, Edith, hogy vedd fel a kapcsolatot olyan családokkal, ahol covidos beteg van.
Edith: A járvány kitörésének az elején elég hamar szembesültünk több ismerősünk hirtelen halálának hírével. Úgy éreztem, hogy nagyon gyorsan kell cselekedni, nincs mire várni. Ez a felismerés összefüggött azzal a szomorú élménnyel, amit édesanyám elvesztésekor éltem át. Tehetetlen voltam, mert nem tudtam ott lenni vele. Felmerült bennem a kérdés, hogy mit lehetne tenni azért, hogy életben maradjanak emberek.
Amikor az unokatestvérem, Erdődi Anita kórházba került, felhívtam az anyukáját. Elnézést kértem, hogy ilyen személyes ügyben zavarom, de úgy éreztem, el kell mondanom neki, én mit tennék az ő helyében. Úgy éreztem, hogy az élet-halál közt lévő lányáért harcolni kell. Oda kell menni, meg kell kérni az orvosokat, hogy engedjék be hozzá. Ha nem lehet odamenni az ágyához, akkor is a közelében kell lenni, vagy a kórházon kívül, de ott kell lenni és imádkozni kell érte.
Korábban ismertétek egymást Gáborékkal?
Edith: Bányai Gábor országgyűlési képviselőt a városból ismertük. Jánoshalmán különböző rendezvényeken találkoztunk, ahol ő mint képviselő, Dana pedig mint lelkipásztor volt jelen. Jó kapcsolatot ápoltunk, de közelebbről nem ismertük egymást.
Krisztina: Sátormisszió meg ökumenikus imahét alkalmával is találkoztunk, a gyermekeink is jártak a jánoshalmi baptista gyülekezet által szervezett programokra. Jó, baráti kapcsolatunk volt a baptistákkal.
Dana: Amikor jött a hír Jánoshalmán, hogy Bányai Gábor és Anita, Edith unokatestvére bekerültek Kiskunhalasra a járványkórházba, és lélegeztetőgépen vannak, nagyon szíven ütött bennünket. Mi már láttuk a Jóisten hatalmát és erejét, tudtuk, hogy képes gyógyítani – Áron fiunkat agyvelőgyulladásból mentette meg néhány évvel ezelőtt.
Edith: Engem megszólított az Úr, hogy írjak Gábor feleségének. Isten indított arra, hogy vegyem fel a családdal a kapcsolatot. Így megkerestem Krisztinát, megkérdeztem, mi van velük, hogy vannak, bátorításként mondtam, hogy imádkozunk értük és a beteg férjéért. Néhány nap múlva felajánlottam, ha szeretnék, szívesen meglátogatjuk őket. Szívesen fogadtak. Már az első személyes találkozásunkkor beszéltünk az evangélium üzenetéről, igét olvastunk, énekeltünk. Bátorításként elmeséltük a fiunk csodás gyógyulásának történetét.
Beszéltünk arról, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.
Hozzá akkor is lehet fordulni, ha az orvosok és a tudomány már nem tud segíteni, ő tud csodát tenni és gyógyítani. Krisztina mindezt hittel elfogadta.
Kriszta, mit éltél meg, amikor Edith és Dana megkerestek?
Krisztina: Az a fajta szeretet, amit ők hoztak, és az a fajta közösség, amit megélhettünk közösen, óriási erőt adott. Az imatámogatásuk nekem azt jelentette, hogy itt van Isten velünk, fogja a kezünket, és meghallgat minket. Amikor Gábort lélegeztetőgépre tették, azt éreztem, hogy kihúzták a lábam alól a talajt, és süllyedni kezdtem. Jöttek a MIÉRT kérdések: Miért történhet ez meg? Isten miért engedi meg? Mit követtünk el? Ráadásul nekem évtizedekkel ezelőtt Damásdi Dénes református lelkész és családjának története kapcsán (Dénesnek fiatal apaként májátültetésre lett volna szüksége, és a felesége hat gyermekkel özvegyen maradt) megrendült a hitem. Kérdések kavarogtak bennem: mikor imádkozol és miért imádkozol? Hittel imádkozol? Akkor, a Dénesért való imáimra nem olyan választ kaptam, amit vártam… most pedig a férjemért, magamért, magunkért kellett imádkoznom.
Jézus meghívott, hogy vízre lépj, ki kellett szállnod a csónakból.
Krisztina: Igen. Ezt a dicsőítő éneket (Oceans) nem ismertem. Egyik este mutatta meg a kislányom, elmesélte, hogy korábban édesapjával hallgatták egyszer. Sok erőt adott, és szinte elringatott ez a dal. Segített megpihenni. Danáék üzenete pedig, hogy Jézus Krisztus ma, tegnap és mindörökre ugyanaz, azt jelentette számomra, hogy Krisztus most is képes a gyógyításra. Elképesztő bátorítást jelentett számomra ez az igazság. Azt, hogy merjek a gyógyulásban hinni.
Dana: Gábor és Anita esetében is láttuk – veszi át a szót Dana −, hogy Istennek van hatalma gyógyítani, helyreállítani. De ehhez kell hogy Krisztus teste, a gyülekezet már itt a földön együttműködjön. Folyamatosan imádkozzunk értük, böjtöljünk, hirdessük az evangéliumot, menjünk be a betegekhez, kenjük meg olajjal őket, és tegyük a Jóisten kezébe az életüket, egészségüket. Nehezen mondtam igent ennek a szervezésére, összefogására, mert magunk is aktív gyászban voltunk még a szüleink elvesztése miatt.
Így létrejött az „Imapajzs”. Mi is volt ez pontosan?
Edith: Óriási dolognak kellett történnie, egy csodálatos gyógyulásnak, és ehhez nem voltunk elegen közbenjárók. Mondtam Danának, hogy nem elég, hogy mi és a hozzátartozók, a család imádkozunk. Meg kellett szólítani másokat, hogy csatlakozzanak hozzánk. Dana készített egy táblázatot, ami az „Imapajzs” nevet kapta. Először közeli lelkipásztorokat szólítottunk meg, imádkozzunk és böjtöljünk közösen covidos betegekért, különösen Bányai Gáborért és Erdődi Anitáért.
Napról napra, óráról órára fel lehetett iratkozni a táblázatba imádságot és böjtöt vállalva.
Hamar híre ment ennek a szükségnek/lehetőségnek, több helyen egész gyülekezetek kapcsolódtak be. Hálás volt a szívünk. A táblázatban folyamatosan vezettük, hogy éppen mi történik a beteggel, milyen állapotban van. Ha valamilyen esemény történt, például visszaesés vagy fejlődés, akkor azt levélben, Messengeren szétküldtem az imapartnereknek. Így mindenki szinte azonnal értesülhetett az éppen aktuális fejleményekről.
Dana: A táblázat tetején fölül volt egy igevers az Efezus 6-ból: „Öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy kioltsátok a gonosz minden tüzes nyilát.” Hála Istennek, az imatáblázatban szinte teljes lett a napi beosztás: hajnali kettőtől, este tizenegy óráig. Előfordult olyan nap, amikor nyolcan, tizenketten is bekapcsolódtak a böjtölésbe.
Krisztina: A katolikus egyháztól is kaptunk segítséget. Hoztak nekünk szent olajat, hogy megkenhessük vele Gábort és más betegeket, akik lélegeztetőgépre kerültek, és emberileg nem volt sok esélyük a túlélésre. Hitetlen embereknek ez bizonyságot jelentett. Közben folyt az imaharc is. Hat emberről tudunk, akiket megkentünk és túlélték a betegséget.
De Gábor továbbra is életveszélyben volt.
Akkor hallottam egy idős férfiről, aki zarándoklatra ment a feleségéért, és a felesége jobban lett. Mi is elhatároztuk, hogy zarándoklatra megy a családunk. A zarándoklat most itt azt jelentette, hogy elmentünk a Baja melletti Vodicába és Pálosszentkútra a nagyböjt idején. Keresztutat jártunk Gáborért, gyertyát gyújtottunk a keresztúton. Két héten keresztül különböző helyekre zarándokoltunk.
A gyermekeitek mindezt hogyan élték meg?
Krisztina: Olyan nagy erővel álltak az apjuk mellé, hogy azt el sem akartam hinni. A legkisebb lányunk, aki akkor hétéves volt, első osztályba járt, együtt feküdt és kelt velem a virrasztások idején. Gábor fiunk elment a járványkórház mellé imádkozni. Aki még nem adta át az életét Istennek, felismerte, hogy meg kell térnie. A gyermekeink jó gyerekek voltak, nem álltak messze a hittől, de ritkán gyakorolták a hitet, nem jártak rendszeresen templomba.
Ebben az élethelyzetben átérezték, hogy mindez nem elég, Isten sokkal többet szeretne. Elmentek gyónni, bűnbocsánatot nyerni. Az üdvösség csak hit által lehetséges, nem a cselekedetek által. Mindannyian a tisztaságra, a megszentelődésre törekedtünk. Dana felhívta a figyelmünket arra, hogy fontos családként odaszánni magunkat a böjtölésre és imádkozásra. A szenvedés közben kegyelmet kaptunk, ami megtartott bennünket.
Gábor: Olyan rossz állapotban voltam, hogy senki sem hitte el, hogy életben maradok. De mindig történt valami „véletlen”…
Folytatás következik
- március 30-án született vers, Gábor egyik gyermekének imádsága:
Én Istenem, Jó Istenem,
Te vagy az én Nagy Mindenem!
Hozzád bújok ezen szóval,
Árassz el kérlek, a Nagy Jóval!
Hallgasd meg kérlek,
Amit most kérek!
Mondd hát a Nagy Jót,
Mi majd nekem nyugalmat nyújt:
Gyógyítsd meg Édesapám,
Mert őt megtartanám,
S amíg a világon élek,
Soha, semmitől többet nem félek!
