Megtérésének, újjászületésének hozadékaként fekete ruhás börtönkommandósból Isten fehér ruhás imaharcosává vált. A Gyomaendrődön élő, a börtönmisszióval hivatásszerűen, illetve elhívásszerűen foglalatoskodó testvér azt vallja, hogy ha nem változik meg a fogvatartottak szíve, ha nem találkoznak személyesen Krisztussal, akkor a társadalomba való visszailleszkedés sem lehet sikeres.
Azonban még mielőtt rátérnénk a fajsúlyos kérdésekre és a még fajsúlyosabb válaszokra, a konkrét beszélgetésre, ide kívánkozik egy rövid személyes megjegyzés: Gyulával a közelmúltban a Baptista Teológiai Akadémián találkoztunk. Az egyik előadás előtt kezdtünk el beszélgetni, s már akkor feltűnt, hogy a mosolygós tekintetű, gyors észjárású hallgatótárs bizony a tapasztalatai, a meglátásai alapján akár óraadó tanár is lehetne. Nem tudom, hogy mi ennek a pontos feltétele, de annyi bizonyos, hogy más tanítványokhoz hasonlóan tőle is sokat lehet, illetve sokat lehetne tanulni, csak rá kell szánni az időt. Az iskola, illetve a missziós szak elvégzése, a teológus végzettség megszerzése abból a szempontból fontos számára, hogy a munkáltatója továbbra is foglalkoztatni tudja. Tanulmányait még 2015-ben kezdte, nagyjából abban az időben, amikor a feleségét is megismerte. A megismerkedésük után egy hónappal derült ki, hogy a földi életre kirendelt társ daganatos megbetegedéssel küzd. A tragikus kimenetelű betegség miatt a tanulmányait kénytelen volt többször megszakítani. A nagyobb műtétek, majd élete párjának elvesztése okán elhúzódott az iskola befejezése, a követelmények teljesítése.
A börtönkarrier Szegeden, az egyik legkeményebb és legrosszabb hírű intézményben, a Csillagban kezdődött.
Hősünk több mint 30 évvel ezelőtt, 1992-ben szerelt fel, vagyis akkor kezdte meg büntetés-végrehajtási szolgálatát. – A felszereléstől számított tíz év múlva, 2002-ben tértem meg – mondta, azt is hozzátéve: a megtérés volt az életében az igazán nagy változás, ez a magánéletét és a szakmai életét tekintve is igaz. Kerek 20 év szolgálat után, 2012-ben vonult nyugdíjba, ami saját bevallása szerint egyfajta kiteljesedés volt számára. Nagy vágy volt benne, hogy csak az Istennek szolgáljon, ezt tudta akkor teljes egészében megélni. Jelenleg az iskola és a börtönmisszió mellett dolgozik is, az Új Esély Központ munkatársaként szenvedélybetegekkel foglalkozik, ez nem csupán kenyérkereset, hanem az Istennek való szolgálattétel egyik hangsúlyos eleme. A 2002 előtti időszakról szólva úgy fogalmazott:
– Keményvonalas smasszer voltam és nem riadtam vissza a keményebb eszközöktől sem, már-már a durvaság határáig is elmentem, mert rendet akartam tartani. – Nehezen képzelhető el erről a kifejezetten kedves, közvetlen és barátságos atyafiról, hogy a falak között, az acélrácsok és szürke egyenruhák világában vaskezű, kőkemény vezetőként ellentmondást nem tűrően igazgatta a mindennapokat.
– Éppen a közelmúltban jártunk Boros Lajos barátommal Szegeden a Csillagban, és láttam egy fekete ruhás főtörzszászlóst, aki szúrós tekintettel, bizalmatlanul méregetett minket. Ilyen voltam én is, így szemléltem én is a világot és benne az embereket. Láttam ebben a törzszászlósban önmagamat, átvitt értelemben a korábbi énemmel találkoztam ott. Így indult a pályám, így mentem be mindennap harcolni a börtönbe, azt gondoltam, hogy aki ott velem szemben van szürke ruhában, arc nélkül, az az én ellenségem. Csak azért van ott, hogy megszökjön, hogy kárt tegyen a társadalomban, és nekem az a dolgom, hogy erőnek erejével ezt megakadályozzam – ismertette.
Gyermekkorától fogva hős akart lenni, és ekkor azt érezte, hogy a keménységével valami hasonló szerepet, feladatot lát el. Élvezte ezt az időszakot, és nem gondolt ennek az emberi vonatkozásaira, következményeire, arra, hogy tulajdonképpen mindannyian bűnösök vagyunk. Nem foglalkozott az elítéltek lelki világával, emberi oldalukkal, kizárólag a veszélyforrást látta bennük. 2002 tájékán már kezdett omladozni ez a szemlélet, ez a hozzáállás, ez a fal, ami azért még egy darabig erősen tartotta magát. Munkatársaival akkoriban nagy nevű, ismert alvilági figurákat kísértek tárgyalásra, fegyveres biztosítást láttak el.
– Az Isten ekkor belenyúlt az én életembe, és a fővárosi BV-ből az akkor Vácon működő fegyház és börtönbe, egy szigorúan zárt büntetés-végrehajtási intézménybe vezetett.
Ott egy 90-100 fős, rabokból álló gyülekezet működött, a börtönben lévő hívek fohászának hatására aztán én is megtértem.
A történetről azt érdemes tudni, hogy amikor a váci rabok – mindenki más előtt – tudomást szereztek róla, hogy az akkori parancsnokot áthelyezik, akkor elkezdtek egy hívő vezetőért imádkozni. Ebben az időszakban olyan erős nyugtalanság fogott el, amit nem tudtam megmagyarázni, nem értettem, mi történik velem – mesélte. Gyula a fővárosi és vidéki templomokat járta, megnyugvást azonban nem talált. Várta, hogy megszólítsa az Úr. Végül Oroszlányban, az akkori lakóhelyén szólította meg egy fiatal evangélikus lelkész, akivel addig-addig beszélgettek, hogy ennek folyományaként aztán átadta az életét Istennek. Október 6-ra tűzték ki a keresztelkedést, s ahogy ezt akkor kimondta, szinte azonnal érkezett a hívás, hogy jelentkezzen a tábornoki irodában. Berendelték, és itt nyilvánvalóvá vált, hogy ha elvállalja, akkor október 1-jei dátummal jelölik a váci parancsnoki tisztségre. A rabok imádsága végül úgy talált meghallgatásra, hogy Gyula előbb megtért, majd elvállalta a Váci Fegyház és Börtön parancsnoki tisztségét.
Isten humorára, pedagógiájára, szeretetére jellemző, hogy ott, Vácon, 90-100 rab hatására kezdtem el keresztény életet tanulni.
A börtönparancsnok, a frissen megtért vezető azoktól a raboktól tanult kereszténynek lenni, akik rá voltak bízva – emelte ki. – Azokat a válaszokat, amelyeket fiatal hívőként, frissen megtért hívőként kerestem, az ő köreikben találtam meg. Megváltozott a gondolkodásom, megváltoztak az érzelmeim, minden. Megtérésemkor nem volt katartikus élményem, de olyan kontrasztos volt az eltérés a korábbi gondolkodásomhoz képest, hogy ezt nem lehetett másképpen magyarázni. Megtértem. Innentől kezdve már másképpen tekintettem a rabokra, megláttam a nyomorúságukat, de másképpen láttam a szakmát, a kollégák sorsát és önmagamat is. – Ez sokkal nagyobb fordulat volt, sokkal nagyobb változás volt, mint amit 2012 után, a leszerelését követően tapasztalt. A 90-100 fős börtöngyülekezet azért is meghatározó, mert az intézményben lévő, büntetésüket töltő elítéltek száma akkor ezer körülire volt tehető, ami a hívő elítéltek számát tekintve egészen jó aránynak tekinthető.
– Az én igém az Apostolok cselekedeti 16. fejezetében olvasható, ami a börtönőr megtéréséről szól:
„Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek. Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. Pál azonban hangosan rákiáltott: Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk! Ekkor az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé; majd kivezette őket, és ezt kérdezte: Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek? Ők pedig így válaszoltak: Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe. Ekkor hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt. Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.”
Megrendültek a börtön fundamentumai, a bilincsek lehulltak és az ajtók kinyíltak. – Azt kell elképzelni, hogy a börtönben az a normális működés, hogy az erőszak terjed és a túlélésért való küzdelem mindennapos és rendkívül kegyetlen. Az obszcén beszéd, a káromkodás általános, az egymás elleni erőszak pedig teljesen hétköznapi. Amikor egy ilyen közegben szólal meg az Istent dicsérő ének, az valami olyan elképzelhetetlen dolog, hogy valóban megrendülnek az intézmény alapjai. Az egész börtön elnémul, amikor ez történik, mert ez az egész érthetetlen mind az őrök, mind pedig a rabok számára. – Napjainkban nagyjából 20 ezer elítélt tölti különféle büntetés-végrehajtási intézményekben a mindennapjait. Az ő problémáik, gondjaik nagyjából állandóak, nem változnak. Az egy nagy kérdés a börtönben, hogy ha a hit és a bizalom lesz a rabok felé megnyilvánuló alapvető érzelem, és programokat szervezek számukra, akkor vajon visszaélnek-e vele, lesznek-e szökések vagy egyéb, a nyitottságból adódó bűncselekmények. Mert a bizalomnak mindig nagy kockázata van. Nehéz kérdés az, hogy hol húzható meg az a határ, ami még biztonsági szempontból beleférhet egy börtön normál működésébe.
A családtól való megfosztottság, a bezártság, a kényszerközösség nagy terhet jelent.
Fontos azt is idehozni, hogy a fogvatartottakban nagyon erős az önigazolás kényszere. Nekik papírjuk van arról, hogy bűnösek. Rabruhában vannak és a homlokukra van sütve a bélyeg: „te bűnös vagy”. A börtön nem egy kegyelmi közeg, és ezért nehezen tudják letenni a bűnt. Mert a bűnt Krisztus lábához lehet letenni, így lehet megszabadulni. A keresztnél szeretetet, végtelen szeretetet lehet találni, ahol nem vagy egyenlő a bűneiddel. A börtön nem ez a közeg, ezt nem biztosítja. Ebben a világban farkastörvények uralkodnak, nem lehetsz gyenge, szelíd, és nem lehetsz esendő, mert felfalnak a többiek. Százból 95 rab ártatlannak vallja magát, vagy legalábbis azt mondja, hogy nem annyira bűnös, mint amennyire róla ezt állítják, esetleg a körülmények áldozata. Van ebben igazság, és azt mára a büntetőjog is figyelembe veszi, hogy van annak előzménye, ha valaki elkövet egy adott bűncselekményt. A felelősséget azonban fel kell vállalni az elkövetett tettekért. Azonban ezt csak akkor fogják felvállalni, ha azt érzik, hogy van kegyelem, van megbocsátás is. A 70-es évek Brazíliájában volt egy keresztény program, amelynek az volt a lényege, hogy nem volt őrszemélyzet a börtönben, hanem a rabok egymást mentorálták.
Azt írták fel a bejáratnál, hogy: „Ember, ki itt belépsz, a bűneid az ajtónál maradnak”.
A börtönmisszióban mi is ezzel a szemlélettel megyünk a büntetés-végrehajtási intézetekbe. Az Isten irgalmas szeretetét igyekszünk bevinni. Nem kérdezzük, mit követtek el. Isten meg akar bocsátani, bármit is tettek. A rabok azt érezhetik, hogy a terheket le lehet tenni. Az első vagy második nap végén már ők maguk mesélnek a bűneikről, és ezek mindig megrendítő, katartikus élmények. Ahol szeretet és hit van abban, hogy lehet változás, az csak ott következhet be. Sajnos rengeteg a negatív tapasztalat, és ebből adódik, hogy az őr és az elítélt is kétkedővé válik. Az alapjelmondat az, hogy kutyából nem lesz szalonna. És ez így is van, ha nem hiszünk a változásban, akkor az nem is fog bekövetkezni. Ehhez képest meg azt lehet mondani, ahogy azt Boros Lajos is megfogalmazta, hogy a mennyben minden szalonna kutyából van. Ha Isten nem nyúl bele az életünkbe, akkor természetesen ránk is kimondható, nem csak a rabokra, hogy kutyából valóban nem lehet szalonna. Kizárólag Isten képes lehajolni hozzánk, mi magunktól az ő szentségét nem tudjuk elérni. Érdemes próbát tenni, meg kell adni az esélyt, mert így legalább kiderülhet, hogy jó néhány eset nem teljesen reménytelen.
Ebben a sivár közegben, ebben a megfosztottságban azt mondani, hogy az Isten valóban szabadít, egy egészen különös ízt jelent, és nagyon erősen tud megszólalni az evangélium. Azt is érdemes jó vastagon aláhúzni, hogy nemcsak az elítéltek hordozzák a bűn terhét, hanem a hozzátartozóik is, nekik is nagy szükségük van a szabadításra. Szégyent és megaláztatást élnek meg elítélt hozzátartozóik miatt. Hozok egy példát: Vácon létrehoztunk egy körletet, egy keresztény körletet, ahol kizárólag együttműködő rabok lehettek. Időnként a látogatások alkalmával három órát tölthettek együtt, és házi készítésű ételt is kaphattak. Az egyik karácsony előtt behívtuk a hozzátartozókat, hogy időt tölthessünk velük. Külön épületrészben voltak a rabok, akik a másnapi, karácsonyi műsorra, istentiszteletre készültek, a feleségek, anyukák, gyerekek pedig egymással voltak egy délután idejére.
Főztek, beszélgettek, míg a gyerekek kézműves foglalkozáson vettek részt, ajándékot készítettek. Mondani se kell, hogy a levesbe több könny került, mint víz.
Egymásra találtak a hozzátartozók, olyanokkal tudták megosztani a problémáikat, akik pontosan tisztában voltak vele, hogy ez mit jelent. Történt még más is ez alkalommal. Volt egy hosszú erkély ezen a részen, ahol a nők egy idő után összegyűltek.
Ez az erkély a kulturális terem irányába nézett, ahol pedig a fiúk a másnapi dalokat próbálták. Az asszonyok ott azt hallgatták, ahogyan az elítélt férjek és fiak az Istent dicsőítő dalokat éneklik. Némán, tátott szájjal hallgattak. Egyszer csak a nagy csendben megszólalt az egyikük, és azt mondta: Ez a Laci! Kihallotta a kórusból az ő Laciját. Ezek fantasztikus istenélmények, amelyek megrendítőek és igazán felszabadítóan hatnak. A mennyei szférák muzsikája szólalt meg akkor a szívekben. Az enyémben is. – A börtön egy alapvetően zárt rendszer, zárt gondolkodású és hivatalból paranoiásnak tekinthető – fogalmazott Gyula, de azt is elmondta, hogy amikor Isten áttörte benne a gátak egy részét, akkor ő kockáztatott. Bizalmat szavazott, ami sokak szemében gyengeségnek tekinthető, ahogyan a világ szemében is az. Amikor nyugdíjba ment, úgy hallotta, hogy az őt követő parancsnok jelmondata az volt, hogy az egyházból legyen ismét fegyház. Vácról nem önszántából jött el, 2011 szilveszterén rettenetes dolog történt: két rab agyonütött egy harmadikat.
– Az elkövetők nem azok között voltak, akiknek bizalmat szavaztam, mégsem akartam maradni. A bizalom differenciált volt és nem az ott lévő ezer főnek szólt egységesen. A szakmai vezetés és a személyi állomány olykor kockázatosnak ítélte meg ezt a hozzáállást, mert nem ez volt az általános hozzáállás, ahogyan korábban én sem így gondolkodtam. Persze ez az én oldalam – tette hozzá, aláhúzva, hogy úgy érzi, megtért szívének indulatát össze tudta egyeztetni a jogszabályi előírásokkal, a törvényi kereteket betartotta. Véleménye szerint a szakmai környezete azt feltételezte, hogy túlságosan megindult a szíve a fogvatartottakon, ami pedig fokozott biztonsági kockázatot jelenthet. – Azt gondolom, hogy mindenkor tartottam azokat a határokat, amelyek az egészséges kockázatvállalást jelentették, de ezek a döntések mindig valamennyire szubjektívek is. A rendszer szempontjából az a biztos, ha semmiféle kockázatot nem vállal fel. Megtapasztalásaim alapján azt vallom, hogy a börtönlakók nagyobb hányada nem a megátalkodott többség, hanem nagyobb részük igenis könnyen motiválható a jóra.
Amikor ezt megtapasztaltam, akkor azt a belső felszabaduló energiát is megtapasztaltam, ami a rabokból jött amiatt, hogy bizalmat és igazi lehetőséget kaptak.
Ez valódi eredményeket és örömteli kezdeményezéseket hozott. A börtön világa ma is nagyon zárt, és túl sok benne az intézményes félelem. Azt is látni kell, hogy a börtön soha nem önmagától ilyen, bele van ágyazva egy társadalmi közegbe, ami a politikán és az állam működésén keresztül is meghatározza a rendvédelmi szerv attitűdjét. Ha a társadalom fél, és a politika felerősíti ezt, akkor a börtön is igazodni fog. A szigorítások idejét éljük. A rabok ma nem azért dolgoznak elsősorban szinte 100%-ban, hogy a reintegráció eredményesebb legyen, hanem a társadalmi szemlélet miatt, hogy nehogy már ingyen pusztítsák a kenyeret a bűnözők, amikor az óvodások után pedig fizetni kell az élelmezésért. – Van egy komplex börtönprogramvázlatom, elképzelésem, s zajlik egy közös munka a baptista egyház módszertani csapatával. Próbálunk a hatékony reintegráció ügyében tenni valamit, hogy a civil szféra reintegrációval kapcsolatos feladatai is megvalósuljanak. Jó volna egy reintegrációs központot létrehozni. Nagy kérdés, hogy hol és hogyan tudna ez megvalósulni. Annyi bizonyos, hogy olyan elkötelezett emberek kellenek hozzá, akik teljes szívvel és lélekkel tudják ezt csinálni. Félutas házakat kellene, lehetne létrehozni az egyedül lévőknek, a családosoknak pedig valamiféle lelki és utógondozói központot jelentene ez a program. Ez egy rendkívül összetett folyamat, ami számos lépésből áll.
A nagy szigorúság ellenére egyébként ma is van némi törekvés a reintegrációra, de ezek a törekvések nem mennek elég mélyre ahhoz, hogy valódi változást tudjanak eredményezni. Ezek a programok általában ott buknak meg, hogy ha a fogvatartott szíve nem változik meg, akkor bármit lehet csinálni, az nem lesz hatékony. – Igazi változást én személy szerint ott és annál tapasztaltam, ahol és akiben megtérések voltak, ahol és akiben az Isten igéje munkált és működött.
Ha Krisztus hatására bekövetkezik a változás, akkor erre már lehet programot alapozni.
Meg kell lennie a változás iránti elköteleződésnek, csak ebből lehet építkezni. Ezért bármely programnak elsősorban missziós programnak kell lennie. Hirdetni kell az evangéliumot minden teremtménynek. Ez az alapja a valódi változás megszületésének. Így terjeszteni kell az örömhírt a börtönökben, evangelizációra van szükség. Akit ez megérint, azt be lehet vonni, és a megvalósulást, az adott program megvalósulását a börtön falain túl, a társadalmi közegben is folytatni, menedzselni kell.
Az ősintegrációt Isten végzi, végezheti el, hiszen miután mi elszakadtunk tőle, ő azóta vissza akar vezetni önmagához. Ez minden integráció fundamentuma. Ha nem ezt célozzuk meg, akkor az összes többi szándék is félrecsúszik. A börtön mint szekularizált intézmény azonban alig tud ezzel mit kezdeni. Tudományos szempontból nehezen értelmezhető az a kijelentés, hogy a börtönmunka alapja az evangelizáció. Az igazi változás márpedig ebből fakad, a valódi változás csak a változatlanból, Istentől eredeztethető.
