Miközben ezt tettem, időnként lopva az órámra pillantottam, mert féltem, hogy kifutok az időből, de közben éreztem azt is, hogy lassítanom kell, figyelni rájuk, hisz minden egyes darabot gondosan válogattak össze. A gondolattól is elsírták magukat, hogy mi lehet azokkal a gyerekekkel ott, nem is olyan messze tőlünk. Ezt követően egy barát következett, aki – többek között – törpe pónik bevonásával tart fejlesztő foglalkozásokat gyermekeknek: kár is tovább ragozni, hogy elkötelezett a segítésben. Itt már éreztem, hogy a csúszás elkerülhetetlen, így segítséget kértem, társam ment el az antikváriumban összegyűlt holmikért és a gyülekezet adományaiért a Szappanos utcába.
Tulajdonképpen csak egy cikket akartam írni a szeretetszolgálat jelenlegi szerepvállalásáról, ebből kerekedett ez a helyzet. Ugyanis, hogy ne érezzem magam teljesen hasztalannak, feladatért is jelentkeztem, ha már megyek a határhoz, vigyek is valamit: segítsek, ahogy tudok. Viki Szilágyi Attilához irányított, ő a koordinátor – mondta –, őt hívjam. Attila – elképesztő nyugalommal, ami mindvégig megmaradt, pedig zaklattam bőven információért később is – Tiszaszalkát jelölte meg, keresem ott Nellit, a Hétvezér Baptista Általános Iskola, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatónőjét. Nelli, akárcsak sokan mások, hang maradt számomra az elkövetkező napokban, ugyanis csak telefonon keresztül tudtunk beszélni, ő is folyamatosan úton volt és van valószínűleg most is. Közhely, de nem tudom, mikor alszik, vagy alszik-e egyáltalán…
Nelli jelezte, hogy matrac jó lenne, van, de több kellene, meg takaró, ha volna… Gondoltam, szólok az ismerősöknek, az online térben is, ebből lett aztán a fentiekben vázolt kép, és nemcsak matrac gyűlt, hanem tulajdonképpen minden. A Boldog Gyermekkor Nevelőszülői Hálózat gyermekmatracot, hálózsákot, pelenkát, ruhácskákat, tápszert gyűjtött és így tovább, a Debrecen Ukrajnáért szintén matracot és minden mást. Ekkor telefonált Szilágyi Attila, hogy a Szappanos utcai gyülekezet is gyűjt, menjen az is Tiszaszalkára. Ismét hangok, nevek:
Isten áldjon, köszönjük, én köszönöm, szavakban le nem írható segíteni akarás. Én köszönöm: János, Sándor, Attila, mindenki!
Délben elindulunk, közben megint hívom Attilát, kell-e valakit hazafelé hozni, ha végeztünk. Menjünk majd Tiszabecs felé, mondja, ott nehéz a helyzet. Újfehértón gyors bevásárlás, most magunknak, enni – ki tudja, mikor lesz idő –, a pénztárnál felfigyelek egy középkorú férfire. Nem nehéz észrevenni, Balaton szeleteket vásárol tízesével, ásványvizet, konzerveket. Határhoz megy, gondolom és kérdezem: mert ilyen vagyok, gondolok és kérdezek. Sejtésem helyes volt, a Református Szeretetszolgálathoz megy, de ahol vannak, nyugodt a helyzet, tudok-e valamit, kérdezi. Megosztom friss híremet: Tiszabecs nyűgös, úgy hallottam legalábbis. Akkor arra fordul, feleli, fizet és folytatjuk utunkat.
Tiszaszalka. Dániel fogad, aki az intézmény lelkésze, és felesége, aki hittantanár, na meg az iskola tanári kara. Nelli a barabási határon váltja a tolmácsokat, felméri, mire van szükség. Kipakolunk, tornateremben egymás mellett matracok, most ment el egy csoport, várják a következőt, bármikor érkezhetnek. Az iskola egyéb részében folyik a tanulás, most jött meg az iskolabusz, viszik a gyerekeket a környező településekre, ahonnan bejárnak. Közben beszélgetünk, van ismerős a tanárok között. Gondoltad volna – kérdezi –, mikor legutoljára találkoztunk? Nem, nem gondoltam.
Nelli telefonál, ha ott vagyunk még, vigyünk el 14 matracot, hálózsákot, poharakat stb. Tiszabecsre. Felpakolunk. Talán nem is olyan szörnyű ez az egész, gondolom. Aztán megérkezünk Tiszabecsre. Ahogy közeledünk a szeretetszolgálat által fenntartott iskola felé, egyre nagyobb a tömeg. Mintha egy hatalmas állomás közelében lennénk. Külföldi rendszámú kocsik, rendőrök, batyus asszonyok, bőröndöt húzó asszonyok, kisgyerekek és nagyobbak, de férfiak alig. Nők és gyerekek háborúja ez, vannak köztük magyarok, ukránok, cigányok.
Jómódúnak tűnőek és láthatóan szegények, de egy-egy táskánál nincs több senkinél.
A szolgálat két munkatársa teát, ennivalót oszt, épp egy tíz év körüli kislánnyal beszélgetnek, azt szeretnék megtudni, kivel jött, hol van az édesanyja. Valahol itt, mutat körbe. Belépek az iskola épületébe, egyszer láttam már hasonlót, mindenhol asszonyok, gyerekek itt is. A tornaterem zsúfolt, ahogy benézek, a matracokon szorosan egymás mellett alszanak. Vannak, akik több napja utaztak, állva, mert másképp nem lehetett, tudom meg a kísérőmtől.
Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat elnöke és kollégái egy csendesebb – bár minden viszonylagos – helyiségben megbeszélést tartanak. Némileg összefüggéstelenül magyarázom, hogy ki vagyok és mit hoztam. Láthatólag megörül, egy fotó erejéig összeállunk mind, majd megyünk matracot pakolni.
Béla mutatja, merre, most nyitottak meg egy új helyiséget, ide kellenek a szivacsok és minden más. Közben igyekszem átadni az üzeneteket, hogy a Szappanos utca férőhelye, hogy hajdúböszörményi gyűjtés, amit Révész Ági csinált. Látszik, hogy halálosan fáradt, de figyel. Kérdezem, mit tehetnénk még: Ebben a pillanatban semmit – válaszol, de naponta változik a helyzet. Ha jövő héten visszajövök, lehet, hogy már merőben más kép fogad, bár gyanítom, ennél nem jobb, a hírek nem erre utalnak. Lényeges információ, ezt többször is hangsúlyozza a szeretetszolgálat elnöke a bútor pakolása közben, hogy a felajánlások, akár személyi, akár tárgyi, ne csak szóban hangozzanak el, hanem az ukrajna@baptistasegely.hu-ra küldjem-küldjük, mert ez kell ahhoz, hogy tervezni tudjanak.
Búcsúzunk és jelzem, de rögtön írom is az e-mailre, hogy hétvégén visszajövök önkénteskedni, van szállásom, két napot maradok. Ez ma egy átlagos keddi nap Magyarországon.
