A krumpliszsák missziója

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
„Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna?” (Máté 25,37–38)

Egyidőben olyan lehetőségünk adódott, hogy krumplit adjunk rászoruló családoknak a Kelet-Európa Misszió jóvoltából. Sok szegény és nyomorult helyzetben levő családhoz sikerült így eljutni a faluban. Ezek a családok nemcsak a zsák krumplit kapták meg, hanem leültünk velük egy kicsit beszélgetni, és imádkoztunk is értük. Tulajdonképpen két megdöbbentő esettel találkoztunk ekkor, ami ma is élmény és Isten munkáját mutatja.

Az ember mindig csak eszköz, és az Úr az, aki teszi a dolgát.

Érdekes, hogy néha azonnali módon hozza tudtunkra, néha pedig sokkal később, hogy ő mit cselekedett.

Íme az egyik történet.

Sanyi és Feri testvérek voltak, akik egy nagyon ócska és lelakott házban éltek. Mindketten az alkohol rabjai voltak, pedig csak a harmincas éveikben jártak. Épp azért volt annyira elhanyagolt a házuk, mert soha nem a jó dolgokon járt az eszük. Néha láttam Ferit az utcán, és nagyjából tudtam, hol lakik, de különösebb figyelmet nem szenteltem neki.

Amikor a krumpliszsákok megérkeztek, Dani és egy ismerőse elmentek ehhez a testvérpárhoz, hogy nekik is adjanak, mert hát az életmódjuk miatt sokszor ennivalóra sem futotta. A ház, amelyben laktak, elég tágas volt, de csupán egy szobát használtak, amelynek fala fekete volt a koromtól. Mindenhol kosz és káosz uralkodott, egy rozoga kis kályhával a középen. Így éltek ők ketten, reménytelenül.

Lehet, így is halnak meg, ha Isten az egyiküknek aznap nem ad egy esélyt!

Ezen a napon tehát csak Sanyi volt otthon, és amikor a fiúk megjelentek, örömmel fogadta őket. Az ütött-kopott kis ágyikó szélén ült meggörnyedve, mint egy vénember. Lehet, hogy éppen másnapos volt, vagy az is lehet, hogy valami betegség gyötörte. Kis beszélgetés után a fiúk elmondták neki az örömhírt, hogy Jézus érte is meghalt és meg akar neki bocsátani, és hogy most elfogadhatja a kegyelmet. Imádkozzon velük, ha akar, és kérje meg Jézust, hogy legyen az élete Ura.

Ugye ismerjük ezeket a helyzeteket, mondatokat. Bárcsak úgy lenne mindig, amint Sanyival is történt! A szíve nyitott volt arra, hogy megértse és meghallja az evangéliumot, és aznap délután megtért.

Egyszerűen megértette és döntött. Öröme lett és elkezdett élni úgy, ahogy azelőtt soha.

Csodálatos és örömteli pillanat az ilyen, amely ha megadatik az örömhírt vivőnek, soha nem felejti el. Pár nap múlva, talán három, Sanyi aztán meghalt. Megdöbbentő volt hallani. Úgy találták meg az ágyában. Nem sok ideje maradt itt a földi létben, de élete legjobb döntését még időben meg tudta hozni. Az Úr megengedte neki.

Mi történt Ferivel? Nos, Feri ezek után elkezdett járni imaházba. Sokszor hallotta az örömhírt, sok mindent kapott Istentől. Volt, hogy tisztán, volt, hogy részegen, de vasárnapról vasárnapra ott volt az istentiszteleten. Hozta magával a többi cimboráját is. Úgy is mondhatnánk, hogy missziózott, mert hát jöttek vele a többiek is. Érdekes volt akkor a gyülekezeti összetétel.

Örömmel figyeltük, hogy mindenki örül nekik és nem panaszkodnak miatta. Soha azelőtt nem jártak ilyen helyre. Amikor néha bejött hozzánk, enni adtunk neki, lehetőséget a mosakodásra. A férjem vagány kabátot és még annál is vagányabb bakancsot adott neki, hogy legyen mit felvennie a hidegben. Aztán később kaptunk egy fülest valakitől. Ne adjunk semmit neki, mert eladja, amit tőlünk kap, és bort vesz az árából. Később már csak azt kapott, amit ott nálunk meg is tudott enni. Sokat beszélgettünk vele, de szíve mégis kemény maradt, és nem élt a lehetőséggel úgy, mint a bátyja. Vagy nem volt elég ideje? Nem tudom.

Úgy egy-két év múlva aztán ő is meghalt, elég bizarr módon.

Egy temetésen volt sírásó, amikor a vacsoránál torkán akadt egy csont, és arccal a tányérba esett. Mivel mindig ivott, mindenki azt hitte, most is részeg és csak alszik. Nem is sejtették, hogy mi történik vele. Szomorúan vettük tudomásul, hogy ő is elment, de úgy éreztük, ami rajtunk múlt, megtettük érte. A döntés az ő kezében volt. Talán nehéz, sőt biztosan nehéz volt elszakadnia mindattól, ami régi, ami addig jól működött számára, és kipróbálni azt a jót és újat, amit Isten ad. Ismeretlen terep ez, ami ma is nehéz döntés sokaknak. Félelmetesnek tűnő döntés. Pedig nem éri meg hezitálni. Akik már elindultunk ezen az ismeretlen és félelmetes terepen, tudjuk, hogy soha nem vagyunk egyedül, s az ismeretlenből oly hamar válik ismerőssé, kedvessé számunkra Isten, mintha mindig is ott lett volna…

Mert MINDIG is ott volt!

 

Fotó: unsplash.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp