• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

Add nekem, amid van!

Elolvasási idő: 6 perc
Elolvasási idő: 6 perc
Nem tudom, ki hogyan képzeli el a misszionáriusok életét, de hadd hozzak most egy kis ízelítőt abból, ahogyan mi tapasztaltuk a dolgokat!

Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom.” (Ézsaiás 65,24)

Misszionáriusnak lenni igazi hitlépés, teljes mértékben Istenre hagyatkozás. Így voltunk ezzel mi is. Legnagyobb támaszunk az Úr volt és a családunk, minden értelemben. Azt hiszen, nem titok, hogy sokféle nehézséggel néz szembe az, aki misszióba megy. Erről majd érdemes lenne írni egyszer egy kézikönyvet ehhez hasonló címmel: Mire számíts, ha misszióba mész!

Íme néhány ebből:

Az elsődleges nehézségek között ott van az a nem elhanyagolható szempont, hogy külföldi vagy, akinek semmi joga nincs az adott országban. Hiába dobják be a postaládádba a szavazócédulát, nem mehetsz el szavazni. Ez mondjuk érthető is.

Nincs egészségügyi biztosításod, noha pénzért itt mindent meg lehet venni. Külön hála van a szívemben, hogy a 13 év alatt nagyon kevésszer kellett egészségügyi probléma miatt Ukrajnában orvoshoz fordulni. Ha mégis szükségben voltunk, általában Magyarországra mentünk, mert ott viszont volt biztosításunk, amiért nagyon hálás vagyok.

A másik nagy probléma az, hogy kezdő misszionáriusként teljesen ismeretlenül vágsz bele a kalandba,

és tényleg nem számíthatsz másra, csak Istenre és a családodra.

Később aztán alakulnak kapcsolatok, de az elején nagyon nehéz.

A harmadik nehézség az elszigetelődés, mindentől, ami addig biztos volt az életedben. Család, baráti társaság, gyülekezet, kórház, szórakozás, jó óvodák és iskolák a gyerekeknek, sport, uszoda, kulturális élet, de még a politika is.

Isten az, ami állandó és biztos.

Az első évben mi is átéltük ezeknek a hiányát, de mindig oda jutottunk, hogy az Úr megmarad és az ő elhívása, amit tőle kaptunk. Mindig ebbe kapaszkodtunk és belőle merítettünk erőt. Számtalan csodát éltünk át, amit talán nem, ha otthon maradunk, habár úgy gondolom, Isten mindenkinek az életében kész csodát tenni. Hadd meséljem el a következőt!

Egy évig az egyik presbitercsalád házában laktunk, akik szeretetből felajánlották azt számunkra. Egy év elteltével úgy döntöttünk, hogy átköltözünk az imaházhoz, noha ott kevesebb hely jutott a családnak. Láttuk a szükséget, hogy néhány dolgot rendbe kellene tenni a portán, ezért bölcsebb volt odaköltözni.

Idős testvéreink között csak egy férfi volt a férjemen kívül, a többiek nők voltunk, így nem számíthattunk senkire, ami a fizikai munkákat illette. Volt egy szobánk meg egy konyha és egy leharcolt fürdőszoba. Mi viszont boldogok voltunk, hogy nincs több ingázás az imaház és a lakás között, épp akkor, amikor a kisfiunk a legjobban aludna. Az udvart kicsit átalakítottuk, parkosítottunk és gondoztuk a majd egyholdnyi területet.

Megpróbáltunk spórolni is abból a kis pénzünkből, ami volt, hogy ha bármire szükség lenne, legyen mihez nyúlni. A kis gyülekezet semmiben nem tudott minket támogatni.

A ház régi volt és felújításra szorult, az egerek ott jöttek-mentek, ahol csak akartak.

Próbáltuk betömni a lyukakat, de másnap újak lettek. Egy idő után nagyon belefáradtunk az egerekkel való harcba, és eldöntöttük, hogy legalább a konyhát lebetonozzuk. Többre nem volt pénzünk, csak a betonozásra. A fűtést a szobánkban csempekályha biztosította, az imaházban pedig egy kályha.

Emlékszem, egy hétfői napon kezdtünk hozzá nagy lelkesen a munkához. Mindent kihordtunk a konyhából, és megalapoztunk a betonnak. Szerdán Amerikából hívtak minket. Nem is tudom, honnan tudták meg a számunkat, de megtaláltak. Az egyik zápszonyi gyülekezeti tag (már régen Amerikában élt) keresett egy megbízott személyen keresztül, mert úgy érezte, hogy Isten megszólítja, hogy küldjön a zápszonyi gyülekezetnek egy kis anyagi segítséget. Mi nem is ismertük őket, de tudtuk, hogy van ilyen nevű család Amerikában.

Gondolom, el tudjátok képzelni, mit éreztünk akkor. Ilyen a való életben nincs, vagy mégis megtörténhet?

Itt vagyunk egy munka elején, kicsiny kezdet, és az Isten meghallgatta a sóhajtozásainkat? Megdöbbentünk és nagyon örültünk Isten időzítésének és válaszának. Abból a pénzből, amit a testvérnő küldött, mindenhol ki tudtuk cserélni az ablakokat, ami szintén gond volt. Be tudtuk vezetni a gázt, és radiátorokat tudtunk venni, lebetonoztuk a szobát is, valamint kész lett a konyha, de még a fürdőszoba is.

Csodálatos Istenünk van! Még ajkunkon sem volt a szó, de ő már válaszolt, viszont megvárta, míg mi odatesszük azt a keveset, amink volt, hogy ő azt megsokasíthassa. Ekkor megtanultuk, hogy Isten szemei ott vannak az övéin, és nem hagyja őket magukra. Beálltunk az Úr szőlőjébe, és ő adja majd az előrehaladást. Nagy tanulság volt ez nekünk. Lehet, hogy ezeknek a megvalósítása sok gyülekezetnek, embernek oly könnyen ment volna, mert bármikor megvan rá az anyagi fedezet, de itt… itt csak a csoda segít.

Épült-szépült a gyülekezet imaháza tehát, de volt egy másik vágyunk is, ami sokkal nagyobb volt ennél. Vágytunk arra, hogy szakítsa át az Úr az emberi szívekben a gátakat, és adjon megtéréseket, tegyen csodát.

Hittük, hogy ez a kérésünk sem marad válasz nélkül.

Bemutatkozás:

Nagy-Kasza Dániel és Lona

https://youtu.be/VRHR6XwNl1g

 

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp