Vendégeknek hívja az ellátottakat… – kapom fel gondolatban a fejem, ahogy Kutiné Ádám Szilviát, a Baptista Szolgáltató Centrum intézményvezető-helyettesét hallgatom. Messziről indul a története, Székelyudvarhelyről, és elég kanyargós is, akár vendégeié.
Elsősorban azért kerestem meg Szilviát, hogy egy nemrég létrejött gyülekezethez kérjek tőle útba igazítást, amely szorosan kapcsolódik a Baptista Szolgáltató Centrumhoz. Ahogy azonban hallgattam és hallgattam, úgy döntöttem, egyelőre maradok. Akiket a szóban forgó gyülekezet, a Korall is érdekelné, azokat gyorsan megnyugtatom, a közeljövőben hosszasan fogok mesélni arról is.
Most pedig arról, hogy miért is döntöttem úgy, hogy maradok és inkább Szilviát hallgatom. Leginkább azért, mert a munkájáról (bár azt sem szereti, ha munkának hívják, amit nap mint nap elhivatottságból tesz) viszonylag sok szó esik, hiszen az, ami itt történik, valóban példaértékű, de arról, hogy ennek az elképesztően vitális háromgyermekes édesanyának, sőt nagymamának mi is a története, arról kevés, pedig látni fogják, elmesélésre kívánkozik az is:
„Székelyudvarhelyen születtem, ott éltem 18 éves koromig, szakmát is ott szereztem. A honosítás lehetőségével élve kerültem Magyarországra. Férjemmel, aki egyébként Békésből származik, Budapesten ismerkedtünk meg, itt kötöttünk házasságot, majd érkeztek gyermekeink sorban, mind a hárman.”
Szilvinek – mint a beszélgetésünk során hamar rájövök – sajátossága, hogy nem időz a nehézségeknél,
így az ő szavaiból nem derül ki, hogy milyen is volt felnőni a Ceaușescu-féle Romániában, ráadásul magyarként. Van erről bőven híradás, információ, így mi, akik nem éltünk ott, valamennyire el tudjuk képzelni, bár úgy gondolom, merőben más elképzelni, mint nap mint nap megélni azt. Budapesten egy bölcsődében kezdett el dolgozni, ahol, mint fogalmaz, ’mindenes’ volt: „Konyhai kisegítőként kezdtem, nagyon sokat tanultam az idősebb kollégáktól mint fiatal édesanya és mint munkavállaló is. Tulajdonképpen az ott elsajátítottak is segítenek abban, hogy a jelenlegi feladataimat megfelelően ellássam. Amikor kellett, beszereztem az ennivalót, hivatalos iratokat intéztem, de a gyerekek mellett is tevékenykedtem a csoportokban.”
Tehát a dolgok, ahogy mondani szokták, jóra fordultak, hiszen társ, munka, gyermekek mind-mind adottak voltak. „Aztán a lányomról megállapították, hogy súlyosan beteg, asztmás. Olyan súlyos mértékű volt ez a betegsége, hogy nem lehetett egyedül, felügyelet nélkül hagyni, így a munkahelyemet felváltotta az otthoni betegápolás. Ekkor tapasztaltam meg ismét az isteni gondviselést életemben nem először és nem utoljára. A lányomat ugyanis a János-kórházban, ahol kezelték, be tudták venni egy kísérleti programba, amelyben egy addig még nem elérhető gyógyszer eredményességét tesztelték. A kísérlet a mi esetünkben teljes sikerrel zárult, és a lányom évek óta tartó tünetei megszűntek, ő is élhette immár kortársai életét, és én is újra munkába állhattam.”
Ezt követően Szilvia egy merőben más területen, a büntetés-végrehajtásban helyezkedett el, ahol négy év alatt természetesen az elítéltekkel is kapcsolatba került.
Kevés, ha azt mondom, hogy rendkívül terhelt életeket ismert meg ott.
Az eltöltött évek alatt egyre erősödött benne a vágy, hogy olyan helyen dolgozhasson, ahol segíteni tud azoknak, akik rászorulnak, hiszen mint mondja, ismerte a szegénységet gyermekkorából, majd megtapasztalta itt, Magyarországon is, amikor lánya betegsége miatt arra kényszerültek, hogy egy fizetésből éljenek meg öten. „Régi kollégáimmal továbbra is megmaradt a kapcsolatom, így ők, mikor hallották, hogy mit is szeretnék, azt javasolták, hogy keressem meg az utcafrontosokat.”
És akkor egy kis kitérő azoknak, akik nem tudják, hogy mi is az az ’utcafront’. A Baptista Szeretetszolgálaton belül az Utcafront részleg – teljes nevén az Utcafront Menedék Hajléktalan Személyek és Szenvedélybetegek Integrált Intézménye – 2001-ben jött létra azzal a céllal, hogy Budapest területén, a hajléktalanságon belül is hátrányosabb helyzetű idős, beteg és fiatal kábítószerfüggő embereknek nyújtsanak szakmailag indokolt segítségeket. Az úgynevezett hőskorra így emlékeznek vissza az ott dolgozók: „Munkánk kezdetén kimentünk az utcára, és kerestük a rászoruló embereket, és meg is találtuk őket, romos házakban, pincékben, barlangokban, nagyobb köztereken, parkokban, aluljárókban és az erdőszéleken.
Szinte kivétel nélkül éhesek voltak, ezért vittünk élelmiszert, aztán ruhát, takarót, meleg paplant és bizalmat, emberi kapcsolatokat kezdtünk kialakítani olyan halmozott hátrányokkal élő emberekkel, akik talán sosem kerestek volna fel minket vagy bármilyen más segélyszervezetet.”
2004-ben a főváros a szervezet rendelkezésére bocsátotta határozatlan időre Kőbányán a Bánya utca 1. szám alatti ingatlant. Az Utcafront Menedék jelenleg 100 fő befogadását teszi lehetővé éjjeli menedék és nappali melegedő formájában. A menedékhelyet úgy alakították ki kezdettől fogva, hogy az utcán megkeresett szenvedélybetegeket éppúgy be tudják fogadni, mint az idős, beteg, magukra maradt hajléktalanokat. Az ellátás úgynevezett második pillére, a szenvedélybetegek közösségi ellátása 2008-ban indult el.
Ez volt tehát az a szervezet, ahová Szilvi 2014-ben munkáért jelentkezett. Az állásinterjú, mint ahogy arra visszaemlékszik, igen rövid volt, Miletics Marcell, az Utcafront alapítója és vezetője végigmérte és azt mondta: „Fel vagy véve!” Hogy mit látott egy mindössze 140 cm magas fiatalasszonyban, azt majd egyszer, egy másik beszélgetés alkalmával megtudakolom tőle, de az biztos, hogy az elkövetkező évek igazolták a döntését. „Népkonyhán kezdtem el dolgozni, osztottam az ételt, szerveztem a tennivalókat, és mindenekelőtt megismertem azokat, akik segítségre szorulnak. Megtudtuk tőlük, hogy mi az, amire a tányér ételen túl szükségük lenne. Ezekre az igényekre alapozva, lépésről lépésre hoztuk létre itt, Kőbányán az Utcafront kötelékébe tartozó Baptista Szolgáltató Centrumot a helyi önkormányzattól kapott telken, amely egykor gyerekek táboroztatására szolgált.”
„Emlékezzetek meg a foglyokról mint fogolytársak, a gyötrődőkről mint akik magatok is testben vagytok.”
Mielőtt ennek ismertetésébe belekezdenék, kicsit időzzünk Szilvinél, hiszen az itt töltött évek azon túl, hogy ő rátalált valódi hivatására, sok minden mást is magukkal hoztak: „Felnőtt fejjel szereztem meg az érettségit, pár évvel ezelőtt pedig jelentkeztem a baptista teológiára, amelynek jelenleg is a hallgatója vagyok.” Szilvi, mint a legtöbben a szülőföldjén, katolikus hitben nevelkedett, a szeretetszolgálatnál töltött évek alatt ismerkedett meg a baptista tanokkal Szenczy Sándor által.
2016-ban tért meg, 2017-ben merítkezett be a Jordán folyóba. A gondviselést, amit lánya betegségénél már megtapasztalt, újra megélhette. Rosszindulatú elváltozást diagnosztizáltak nála, a mai napig úgy emlékszik Szenczy Sándor mondatára, mintha tegnap lett volna, aki a műtét előtt a rettegő asszonynak azt mondta: „Minden rendben lesz.” Úgy is lett.
Küzdelmes évek következtek, amelyek nem legyengítették, hanem megerősítették hitét, életkedvét, szolidaritását mások baja, fájdalma iránt.
Dolgozik és közben érzi, hogy munkájára nagyon nagy szükség van. Támogatott lakhatást nyújtanak itt a szenvedélybetegnek, a betérő hajléktalanoknak, rászorulóknak (Szilvi szóhasználatában vendégeknek). A népkonyha jóvoltából meleg ételt kapnak az éhesek. Beszélgetőtársam és kollégái fürdési és mosási lehetőséget, hajvágást biztosítanak számukra, mint ahogy tiszta ruhát és az Élelmiszerbank jóvoltából élelmiszert is. Már rég nem a hajléktalanokból áll a vendégek köre, a kerületben tudják a gondokkal küzdő gyermekes családok és egyedülálló nyugdíjasok is, hogy ide bármikor fordulhatnak.
Munkahelyet hoztak létre, fűrészüzem működik itt, ahol a dolgozók vagy a támogatott lakhatás lakói, vagy gyakorlatilag hajléktalanok, hiszen az erdőben összetákolt kunyhóba térnek haza munka után. Az általuk fűtésre darabolt tűzifa rászoruló családokhoz kerül, őket melegíti, ők főznek a tüzén. „Szorosan együttműködünk a helyi önkormányzattal, a családsegítővel, sőt most egyre inkább az iskolákkal, óvodákkal is, hiszen a Kárpátaljáról érkező roma családok találtak itt – egyre inkább úgy tűnik – hosszú távon otthonra.
Konfliktusmentes a velük való együttélés, ami probléma kezdetben adódott, az azért volt, mert számtalan helyzet vagy akár tárgy az eddigi életük során ismeretlen volt. Elmondtuk nekik a szabályokat, és ők megértették, többen munkába is álltak, még az asszonyok közül is, a gyermekek pedig szeptemberben innen indultak iskolába.”
Szilvit most arról kérdezem, hogy mit gondol, mi a legfontosabb, amire a vendégeinek szüksége van. „Biztonságra – vágja rá habozás nélkül. – Arra, hogy legyen hová lehajtani a fejüket, legyen, akinek el tudják mondani örömüket, bánatukat. Amikor ez megvan, akkor csodák történnek az életükben.
Saját példámon keresztül mutatom be nekik azt, hogy mit jelent, amikor az ember bízik Istenben.
Magam pedig folyamatosan arra kérem a Jóistent, hogy adjon elég bölcsességet a hivatásomhoz.”
Szöőr Bea
