„Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lukács 6,36)
Valaki mondhatta neki, hogy nyugodtan jöjjön hozzánk, mert ebben a házban egy áldott jó asszony lakik, aki neki is biztosan segít. Így ismertük meg egymást. Úgy hallom az emberektől, hogy a koldusok így neveznek a faluban: „az a jó asszony”.
Aztán nem láttam egy ideig, de nyáron megjelent egy kisbabával.
Épp kocsival jöttem haza a városból, amikor megláttam. Megálltam a boltnál vásárolni, amikor ő is odaért. Kint óriási volt a hőség, és az alig pár hetes csecsemőre erősen tűzött a déli napsütés. A szívem összeszorult a látványtól. Nem mondta senki ennek a fiatal lányanyának, hogy nem szabadna a tűző napra vinni egy ilyen pici babát? Nem hiszem, hogy mondta neki valaki, de én nem állhattam meg, hogy ne adjak tanácsot.
Koszos, rozoga tolóka volt, amiben feküdt a kisbaba, egy koszos arcú kisfiú. Annyira sajnáltam, de nem tettem mást, mint vettem egy kis ennivalót nekik, meg egypár pelenkát, és elbúcsúztunk. Ez az anya maga is még gyermek, de becsültem azért, hogy nem vetette el a babát, hanem inkább felneveli. Ahogy tudja. Gondolom, nagyon nehéz körülmények között teszi. Persze minden héten megjelenik azóta is, adok neki ezt-azt. Meleg takarót, hiszen novemberben már elég hideg volt, amikor a takaróra is szükség volt.
Az akkor pár hónapos kisfiú sírt a babakocsiban vagy azért, mert éhes volt, vagy azért, mert fázott.
Ősszel, az egyik keddi napon nagyon elfáradtam a teendőim közepette, és délután lefeküdtem pihenni. Mivel estére online bibliaórára készültem, gondoltam, kicsit lefekszem előtte, ne essek be olyan fáradtan. Már épp az álmok mezejére léptem és elernyedtek zsibbadt tagjaim, amikor valahonnan messziről hallottam, hogy a nevem kiáltják. Nem nagyon örültem a hívásnak, nem akartam meghallani, mert nagyon fáradt voltam. A férjem hangja volt, amely csak visszahúzott a valóságba. Kiáltott, hogy menjek le (emeleten lakunk), mert keresnek. Visszaszóltam, hogy hadd pihenjek, intézze el ő a dolgot. Azt mondta, nem lehet, oda én kellek.
Este fél hat körül lehetett már ekkor az idő, és kezdett szürkülni. A fiatal lányanya ült ott hátul a teraszunkon, és szoptatta a gyermekét. Nem volt vele a babakocsi, csak a kisbaba és jó néhány motyó, amit a nap folyamán összekoldult. Azért jött be, hogy megkérjen minket, vigyük haza a szomszédos faluba, mert ott lakik. Nem tud hazamenni a sok lomjával és a kisbabával. Nem tud máshoz fordulni. Férjem elvitte volna, de ez a helyzet nőt kívánt.
Először csak ráförmedtem, hogy mit keres ilyen este egy másik faluban, és még a kisbaba itt van vele. Nem lenne szabad ilyet csinálnia. Azt mondta, dolgozni jött, mert akadt egy kis munka.
Mit tehettem mást, mint beleegyeztem, hogy hazaviszem, már csak a kisbaba miatt is.
Nem mondhatnám, hogy „jó” szívvel tettem, sőt, szinte haragudtam rá. A legjobban azért, hogy ilyen felelőtlen azzal a kisbabával, s másodsorban azért, azt hiszem, mert fáradt voltam és épp aludni szerettem volna. Szinte nem is szóltam hozzá egész úton, annyira nehezteltem. Aztán ahogy egyre közelebb értem a faluhoz, ahol lakik, egyre jobban megenyhült a szívem. Belegondoltam abba a sok áldásba, amit én kaptam Istentől. Van autónk, meleg házunk, van férjem, a gyerekeimnek nem kell éhezniük, és még sok-sok minden.
És itt ez a szegény lány, aki talán soha nem fog ebből a helyzetből kitörni, talán soha nem fogja megtapasztalni ezt a fajta életet. Mindent megtesz a gyermekéért, hogy éhen ne haljon, hogy fel tudja nevelni, de valószínű, hogy a gyerekére ugyanazt az örökséget hagyja, amit ő is kapott. Mire odaértünk, Isten Szentlelke újra kezelésbe vett és felnyitotta a szemem. Annyira szégyelltem magam, és annyira sajnáltam. Szinte már sírtam szomorúságomban. Elvittem a tábor kapujáig, tovább nem mertem menni.
Nem mertem szembesülni a valósággal, hogy megnézzem, hol lakik, milyen körülmények között.
Segítettem a csomagokat kivenni a kocsiból, és elbúcsúztunk. Megköszönte a segítséget, és megígérte, hogy legközelebb nem éri Zápszonyban az este. Visszafelé volt időm gondolkodni, hogy mi is történt valójában. Isten nem kért tőlem mást, csak hogy osszam meg vele is azt az áldást, amit én is kaptam. Nekem meg csak annyit kellett tennem, hogy elviszem őt egy mérföldre.
Kész vagyok erre? Jézus azt is mondja, hogy a két mérföldet is tegyük meg. Nem vagyok egy Teréz anya, s nem vagyok „jó asszony” sem. Kegyelemre szoruló, nyomorult bűnös vagyok Jézus nélkül, akinek újra és újra tanítani kell valamit az irgalomról. Sem az ő, sem a gyermeke nevét nem tudom, de majd ezt pótolni fogom.
Fotó: unsplash
