Bennünket nem kell évente egyetlen napon emlékeztetni erre, de sajnos vannak olyanok, akiket mindennap kellene (sőt meg kellene állítani), mert ők mintha hivatásuknak tekintenék, hogy Földünket megbetegítsék. Azokat, akik ezt ipari méretekben vagy globálisan teszik – és mintha még versenyeznének is egymással.
Mondjátok meg, tényleg az utcánkbeli Mari néni és a kis srác, Jancsi a felelős mindezért?
Tőlem ők hiába kérdezik ezt, amikor úgy érzik, hogy a Földért való felelősséget rájuk tolják a környezeti károkról szóló híradások és a „hogyan óvjuk meg” éjjel-nappal ömlő felszólításai.
Azon gondolkodom, vajon tényleg Mari néni szükséglete volt már fél évszázada is, hogy a tejet már ne kannába kapja, hanem eleve lefölözve olyan zacskóba, dobozba „csomagolva” vihesse haza, ami le sem bomlik? Az ő szükséglete kényszerítette az óriás üdítőital-gyártókat, hogy üvegpalackok helyett műanyagba öntsék a tömeges „egészséget”? Az ő szükséglete volt, hogy mindennap Afrikából és Dél-Amerikából szállított banánt, kivit, avokádót és ananászt vásárolhasson?
Vagy hogy már soha ne legyen olyan porszívója, mosógépe, elektromos darálója, amely apróbb javításokkal egy életen át működne, hanem csak olyan, ami helyett néhány éven belül egy másikat kell vásárolnia?
Az ő szükséglete volt az, hogy alig lehessen árusítani valamit, amit még kimérnek, és ne csak előrecsomagolt állapotban kaphassa meg? Őt tényleg nem lehetett lebeszélni arról, hogy odáig legyen a csomagolóanyagokért és a csupán néhány évig használható eszközökért?
Az ő szükséglete volt az, hogy a gyártók olyan kínálattal öntsék el a piacot, amelynek szeméthegyeiről majd sajnálkozva mutogatnak a vásárlókra?
Ki állítja azt, hogy a kereslet-kínálat piacán a vevői kereslet szükséglete termelte a sok-sok szemétté vált csomagolást, elromlott eszközt, kidobott ruhát? Ki állítja, hogy tényleg úgy történt, hogy egyszer csak Mari néni és a kis srác, Jancsi arra ébredt, hogy ezek nélkül már nem tudnak tovább élni, mert ezek a megvehető, de szemétbe tervezett dolgok számukra elemi szükségletek? Ki állítja azt, hogy ami a keresleti oldalra van nyomva, amikkel elárasztanak évtizedek óta bennünket, az mind a mi szükségletünk?
Értem én, hogy ha úgy gyártanák a dolgokat, hogy nem kellene kidobni, akkor néhány év múlva lehúzhatnák a nagyok a rolót.
Értem én, hogy az a piaci rendszer, amely épp most még működik, erre a szeméttermelésre épít. De könyörgöm: akkor találjunk ki egy másik rendszert! Vagy nekünk, a kereslet oldalán keresgélőknek kellene azt is kitalálni? Nem nálunk van a kínálat irányításának a kulcsa.
Én még úgy tanultam, hogy vannak használati dolgok, amelyek arra valók, hogy megsemmisüljenek. Ezek az ételek, tisztítószerek és még néhány apróság. És a többi pedig arra való, hogy vigyázzunk rájuk, mert nagyon sokáig lesznek a hasznunkra. Ilyenek például a ruhák, bútorok, a háztartási és a közlekedési eszközök, a gépeink. De mintha valaki azt írná elő a gyártóknak, hogy már nem szükséges a lényeges használati időbeli különbség a két csoport kínálata között!
Valaki gondolkozzon el a kínálat oldalán végre azon, hogy mekkora a valódi szükségletünk itt, a kereslet oldalán! Én örömmel elmondom. A szemetet pedig tüntessék el azok, akik gyártják, és utána hagyják is abba a szeméttermelést!
A Föld napjaiban élünk. Az ő életminősége a miénk is.
A kép bal oldalán: Teherautók sorakoznak az Európából érkezett szemét kirakására a nyüzsgő kereskedelmi fővárosban, Lagosban (Olusosun lerakó). Ez az ország, Nigéria Európa legnagyobb szemétlerakó helye. Kép jobb oldalán: Saját kertünk, ahonnan semmi szemetet nem szállítunk mások kertjébe.
