Van, aki csak néhány utcát tesz meg, más több száz kilométert utazik azért, hogy ezen a napon ott lehessen annál, akire emlékezni szeretne. Talán van, aki az év többi részében ritkán jár temetőbe, ilyenkor mégis útnak indul.
Miközben keressük az ismerős neveket, mások sírjai mellett is elhaladunk. Vannak közöttük gondozottak, friss virággal, és vannak régiek, amelyeken az idő lassan eltünteti a betűket. Némelyik név már alig olvasható. Másutt csak egy-egy évszám maradt. És talán egyszer majd azok is eltűnnek.
Pedig minden ilyen név mögött volt valaki. Egy ember, aki élt.
Volt családja, története, örömei és fájdalmai. Szeretett, és szerették. Lehet, hogy ma már senki sem tudja pontosan elmondani a történetét, de attól az az élet még megtörtént.
Talán ezért érdemes halottak napján nemcsak arra gondolnunk, hová megyünk emlékezni, hanem arra is, mit jelent számunkra emlékezni.
Az emlékezés azonban nem ér véget akkor, amikor kialszik a mécses, és hazafelé indulunk a temetőből. Akit elveszítettünk, annak emlékét magunkkal visszük. Egy fényképben, egy történetben, egy ismerős mondatban, egy dallamban vagy éppen egy mozdulatban, amelyről hirtelen ő jut eszünkbe.
Talán a temetőbe csak évente egyszer megyünk ki. Talán gyakrabban. És az is lehet, hogy egyáltalán nem járunk oda. Ettől még emlékezünk. Nincs egyetlen helyes módja annak, hogyan őrizzük annak az emlékét, aki már nincs velünk.
Elég lehet egy fénykép, egy dátum vagy egy váratlanul felbukkanó gondolat ahhoz, hogy a hiány ismét közel kerüljön. Egy-egy nehezebb nap évekkel később is visszatérhet. Hiszen annak az embernek az emléke továbbra is része a történetünknek.
Talán ezért sem kell félnünk az emlékezéstől. Még akkor sem, ha néha fáj.
Egy gyermekét elveszítő édesanya arról beszél Singer Magdolna könyvében, hogy szereti nézegetni a fényképeket. Vannak közöttük olyanok, amelyek jó érzéssel töltik el, más képek azonban fájdalmat ébresztenek benne.
Éppen ezért olyan nehéz kívülről megmondani, hogyan kellene emlékeznie annak, aki elveszített valakit. Ami egyik nap vigaszt jelent, másnap fájhat.
Az emlékezésben mindennek lehet helye: a könnynek és a mosolynak, a hiánynak és annak az örömnek is, hogy valaki egykor része volt az életünknek.
De talán nehezebb a dolgunk akkor, amikor nem a saját emlékeinkről van szó, hanem valaki máséról. Mit mondjunk annak, aki elveszített valakit? Szabad-e kérdezni róla? Kimondhatjuk-e a nevét? Sokszor éppen azért maradunk csendben, mert félünk attól, hogy egy szóval vagy egy névvel fájdalmat okozunk.
Pedig akit elveszítettünk, nem akkor jut eszünkbe, amikor valaki kimondja a nevét. Az emléke már velünk van. Lehet, hogy azon a napon csendesebben, máskor erősebben, de része annak a történetnek, amelyet tovább hordozunk. Talán nem az a legfontosabb, hogy mindig megtaláljuk a megfelelő szavakat. Néha elég, ha nem félünk meghallgatni egy történetet. Ha teret hagyunk egy emléknek. Ha nem érezzük úgy, hogy azért kell elhallgatnunk egy nevet, mert az az ember már nincs közöttünk.
Van egy név, amely számomra éppen az emlékezés miatt vált fontossá: Berta.
Berta az apai nagymamám húga volt. Soha nem ismerhettem, hiszen 1916-ban, ötéves korában meghalt. Azt sem tudjuk már, hol temették el. A család emlékezetében azonban megmaradt a neve és az, hogy ő is közénk tartozott. Amikor dédnagyapám 1967-ben meghalt, a síremlékére később felkerült a korábban elhunyt dédnagymamám neve is az „emlékére” megjelöléssel. Berta neve azonban nem került oda. Több mint száz évvel a halála után azt éreztem, hogy ennek a kislánynak is helye van a családunk emlékezetében. Ezért készíttettem egy kis táblát:
„Kislányuk, Berta élt 5 évet.”
Talán éppen az élt szó a legfontosabb számomra ebben a néhány szóban. Nem ismertem Bertát, nincsenek róla saját emlékeim, és a sírját sem tudom felkeresni.
De élt. Volt. Szeretett. Szerették.
A Szentírás néhány ember életének végéről úgy beszél, mint akik öregen, „betelve az élettel” haltak meg. Ebben a néhány szóban van valami különös teljesség. Egy hosszú élet képe, amelyben egymást követték az évek, történetek, találkozások, örömök és veszteségek.
Egy hosszú élet végén a halál mellett ott lehet annak a tudata is, hogy sok év adatott. Ez azonban nem teszi kisebbé a veszteséget. Akit szeretünk, annak hiányát nem az életéveinek száma határozza meg.
De mit kezdünk azokkal az életekkel, amelyekre nem tudjuk azt mondani, hogy betelve az élettel értek véget?
Egy gyermek halálakor éppen az fájhat különösen, hogy mindaz, aminek még következnie kellett volna, már nem történhet meg. Az első iskolanap, a felnőtté válás, a tervek, a találkozások, egy egész elképzelt jövő. Ilyenkor talán még erősebben érezzük egy élet rövidségét.
De a rövid élet nem kevesebb élet.
Berta öt évet élt. Az évek száma különbözhet, de attól még minden élet egy ember élete volt. Valakié, aki élt, szeretett és akit szerettek.
A Biblia sem hallgat azokról a történetekről, amelyekben egy szülő elveszíti a gyermekét. Dávid király fiát, Absolont siratja, és fájdalmában azt kívánja, bárcsak ő halt volna meg helyette. A sunémi asszony halott gyermekét fekteti Elizeus ágyára, majd elindul a prófétához. Jairus azért keresi fel Jézust, mert a kislánya haldoklik. Nain városának kapujában pedig egy özvegyasszony kíséri egyetlen fiát utolsó útjára.
Más-más történetek és másként megélt veszteségek. Van, aki kiált, más segítséget keres. Éppen ezért olyan emberiek ezek a történetek. A Szentírás sem egyetlen módját mutatja annak, hogyan éli meg az ember a veszteséget.
A naini özvegy történetében van egy különösen egyszerű mozzanat. Nem ő megy oda Jézushoz, és nem ő kér segítséget. Jézus látja meg őt. Látja az asszonyt a gyászában, megszánja, és odalép hozzá.
Talán nekünk is először csak észre kell vennünk azt, aki gyászol.
Márta és Mária történetében két testvér ugyanazt az embert veszíti el: Lázárt, a testvérüket. Mégsem ugyanúgy találkozunk velük a gyászukban. Márta Jézus elé megy, beszél hozzá, kérdez, és közben a hitéről is vall. Mária később indul el hozzá. Amikor meglátja Jézust, a lábához borul és sír. Jézus mindkettőjükhöz odafordul. Nem kéri számon rajtuk, hogyan gyászolnak. Mártával beszél, Mária könnyeit pedig látja. És amikor odaér Lázár sírjához, Jézus is sír.
Jézus nem kívülről szemléli mások fájdalmát. Ott áll velük a sírnál, és sír.
És éppen ebben a történetben hangzik el Jézus szava is: „Én vagyok a feltámadás és az élet.”
A keresztény reménység számomra ezért nem azt jelenti, hogy kevésbé kellene fájnia annak, ha elveszítünk valakit. A hit nem teszi meg nem történté a halált, és nem törli el a hiányt. Valami mást ad: annak reménységét, hogy a halál nem az utolsó szó.
Emberként emlékezünk azokra, akik előttünk jártak. Őrizzük a nevüket, a történeteiket, egy fényképet, egy mondatot vagy egy mozdulatot. De a keresztény reménység ennél tovább mutat. Nem csupán abban reménykedünk, hogy valaki tovább él az emlékeinkben, hanem a feltámadásban.
Ennek a reménységnek a középpontjában Jézus Krisztus halála és feltámadása áll. A keresztény ember ezért a sír mellett állva nemcsak arra gondol, ami elmúlt, hanem arra is, amit remél. Arra, hogy a halál nem végleges elválás, és az élet nem ér véget a sírnál.
Ez a reménység azonban nem teszi szükségtelenné az emlékezést, és nem veszi el a gyász fájdalmát sem. Talán éppen Jézus könnyei mutatják ezt a legszebben.
Lehet egyszerre sírni azért, akit elveszítettünk, és hordozni magunkban a feltámadás reménységét.
Akárhogyan gondolkodunk is arról, mi van a halál után, az emlékezésben van valami, ami mindannyiunk számára ismerős: aki meghalt, attól még nem válik meg nem történtté az, hogy hozzánk tartozott.
Különösen megrendítően jelenik ez meg egy gyermekét elveszítő édesanya szavaiban. Singer Magdolna könyvében így fogalmaz: „Nekem három gyermekem van, nem egy.”
Ebben az egyetlen mondatban talán benne van valami abból, amit olyan nehéz kívülről megérteni. A gyermek meghalt, de az édesanya számára nem szűnt meg a gyermeke lenni.
Talán ugyanez igaz más veszteségeinkre is. Aki elveszítette az édesanyját, attól még az édesanyja marad. Aki a testvérét, annak továbbra is a testvére. A társ, a nagyszülő, a barát sem válik idegenné attól, hogy már nincs közöttünk. A halál véget vet egy életnek, de nem törli ki azt, ami közöttünk volt.
Ezért lehet fontos egy név kimondása is. Nem azért, hogy feltépjünk egy sebet, hanem mert a név mögött ott van az az ember, akire emlékezünk. Néha talán elég annyit kérdezni:
Mesélsz róla?
És aztán meghallgatni, ami érkezik.
Lehet, hogy könnyek. Lehet, hogy egy régi történet. Lehet, hogy egy mosoly. És az is lehet, hogy azon a napon nincs mit mondani.
Talán már eszünkbe is jutott valaki. Egy név, egy arc, egy közös történet. Valaki, aki már nincs közöttünk, de akinek az emléke része maradt a történetünknek. Lehet, hogy mosolyogva gondolunk rá. Lehet, hogy még mindig fáj. És az is lehet, hogy a kettő egyszerre van jelen bennünk. Nem kell választanunk közöttük.
Merjünk emlékezni!
Merjünk kimondani egy nevet, akkor is, ha könnyeket hoz! Merjünk mesélni arról, aki fontos volt nekünk, és merjük meghallgatni azt is, amikor valaki más szeretne mesélni arról, akit elveszített!
Mert amikor kimondunk egy nevet, nem csupán egy halálra emlékezünk. Egy életre emlékezünk.
Arra, hogy valaki itt volt közöttünk. Hogy voltak örömei és fájdalmai, történetei és kapcsolatai. Hogy szeretett, és szerették.
Hogy élt.
Irodalom és források
Singer Magdolna: Felépülés a gyászból. Vallomások a megbékélés útjáról. Budapest: HVG Könyvek, 2026.
Online források
Szentírás online (Revideált új fordítás – RÚF). A Biblia mindenkié. Elérhető: A Biblia mindenkié – RÚF (hozzáférés: 2026. október 22.).
Photo by Valentin Karisch on Unsplash



