Isten gyermekeként küldetésemnek tekintem, hogy továbbadjam saját megtapasztalásaimat és mások tanúbizonyságait is Isten mellett ezen a földi életnek nevezett nehéz úton.
A koronavírus-járvány különösen feltárja sebezhetőségünket mind testileg, mind lelkileg, és ebben az időszakban még inkább szomjazzuk a reményt és a bátorítást, mint a betegek a szabad lélegzetvételt.
Remélem, hogy a koronavírus-túlélőktől összegyűjtött őszinte beszámolók segítenek meglátni a szerető Istent minden élethelyzetünkben, még akkor is, ha fizikailag kevés a remény, és mindenkit körülvesz a félelem.
Szólláthné dr. Sebestyén Zita (LÉLEGEZZ! Covidon innen és túl blog)
Amelyek kardként voltak kezemben a küzdelemben
Már közel három évtizede annak, hogy találkoztam Jézus tekintetével.
„…pillantása is megvizsgálja az embereket.” (Zsoltárok 11,4b)
Ez a pillantás átvilágította bűnös életemet, de egyben kegyelmet hirdetett és teljes szeretetről biztosított. Önként lettem foglya, és nem bántam meg.
Az idő múlásával szépen rájöttem, hogy Istennek fontosabb a jellemem formálása, mint hogy jól érezzem magam, és mindig jól menjenek a dolgok az életemben. Átvezetett nehéz időszakokon, amit nem kívánok senkinek. Ezekben a helyzetekben azonban mindig mélyebben ismertem meg Istent, ezt viszont mindenkinek kívánom. Minden hegynek látszó probléma hozta magával a megnyílt eget.
„Boldog az az ember, akinek te vagy az ereje, aki a te utaidra gondol. Ha a siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt…” (Zsoltárok 84,6–7a)
Hívő életem során többször felfigyeltem arra, hogy Isten előre felkészített engem a nehézségekre. Elültetett üzeneteket, igéket a szívembe, amelyek kardként voltak kezemben a küzdelmekben.
Már az első vírushullám előtt stabilizálta a hitemet egy igecsokorral, amit ezek köré a kérdések köré gyűjtöttem több hónapon át:
– Ki vagyok én Krisztus nélkül?
– Ki vagyok én Krisztussal?
– Kicsoda az Isten?
– Kicsoda a Szentlélek?
– Kicsoda a sátán?
Ha olyan igeverset hallottam a gyülekezetben az igehirdetést hallgatva, testvéri kapcsolataim által vagy saját csendességemben, amely beillett a csokromba, azt feljegyeztem. Meggyőződésem, hogy ezen táplálkozási lehetőségekből egyik sem maradhat el, ha az Isten embere egészséges, felkészült szeretne lenni.
A Szentlélek folyamatosan nyomatékot tesz igeszakaszokra, és emlékeztet azokra a szükség idején, ahogy ígéretet is kaptunk erre. Mivel a feledékenyek közé sorolom magam, annál inkább gyönyörködöm a Szentlélek eme munkájában. Csak egy kis csipetnyi azokból az igékből, amelyek bevésődtek, de igazán a vírushelyzetben kaptak fényt:
„Minden emberi kezet lefog, hadd tudja meg minden ember, hogy most ő cselekszik!” (Jób 37,7)
„Senki sem foghatja le kezeit, és senki sem mondhatja neki: mit csinálsz?” (Dániel 4,32)
„Mindenütt kilép medréből és hömpölyög partjai fölött. Betör Júdába, és végigzúdul rajta, és nyakig ér. De ha kiterjesztett szárnyaival széltében ellepi is az országot, velünk lesz az Isten!” (Ézsaiás 8,7b–8)
Az én Uram, az Úr megerősített az identitásomban, tudta, hogy erre szükségem lesz.
Aztán októberben nagyon lebetegedtünk a férjemmel. Hirtelen derült ki, hogy COVID-pozitívak vagyunk. Az Isten beszédére égető szükségem lett újra. A gondolatok örvénye nagy erővel húzott lefelé. De meg van írva:
„Én Uram, Uram, hatalmas szabadítóm, te véded fejemet a küzdelem napján.” (Zsoltárok 140,8)
„Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. Szívünk nem szakadt el tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről. Pedig a sakálok tanyájára űztél minket, és a halál árnyékát borítottad ránk.” (Zsoltárok 44,18–20)
Öt-hat nehéz nap után a férjem egyre jobban lett, engem viszont még súlyosabban letepert a vírus. Három még küzdelmesebb nap következett. Hullámokban nehézlégzés, szív körüli panaszok, teljes erőtlenség. Ott billegtem a határon. Kórház, vagy még bírom itthon? De meddig? Hol a határ?
A legmélyebb pillanatokban lelki testvéreim imájába süppedtem, és Istenre bíztam magam. Sokat imádkozom másokkal, másokért. De most át kellett élnem, hogy nem tudok semmit tenni, se magamért, se másokért. Se imám, se harci öltözet, se kard, csak a kegyelem. Az egyik legnehezebb éjszaka, mikor a rosszullét miatt nem tudtam aludni, elindult egy vers a fejemben. Gyorsan írni kellett. Amatőr vers, de tükrözi a bennem zajló érzéseket. Isten azt üzente nekem ezzel, hogy amikor a legtávolabb érzem őt magamtól, akkor van a legközelebb. Életem során néhány verset írtam mindössze, de mindegyik Isten meglátogatása volt számomra.
Aztán végül az Úr könyörült rajtam. Nem kerültem kórházba, és bár igen lassan, de elkezdtem felerősödni. Dicsőség és hála az Istennek, aki trónol minden vihar és áradat fölött!
Zárógondolatom egy kiáltás magamnak és minden kedves olvasónak:
„…készülj Istened elé, Izrael!” (Ámósz 4,12b)
Vírushelyzetben és békeidőben, fiatalon és idősen, egészségben és betegségben egyaránt ez a készülés jellemezze életünk!
Borosné Ács Éva
Zivatar
Verőfényes napsütésben
futok terveim hevében.
Nem gondolván, hogy ki figyel,
lassítana már két kézzel.
És villámlik – megijedek.
Pedig előre mondtad, Uram,
hogy szívemet csak igéd rettentse meg.
Én bírnék még most is futni,
a jó szóra nem figyelni.
De az ég nem csendesedik,
nagy-nagy vihar kerekedik.
Muszáj lesz majd most megállni,
intő szóra felfigyelni,
a mécsest gyorsan elővenni.
Sötétedik szélsebesen,
még jó, hogy a mécses a közelemben.
Előveszem, tisztogatom,
hogy az úton világítson.
Olaj is kell, most siessünk,
kölcsönkérni már elkéstünk.
De a vihar egyre csak nő,
Uramat eltakarni akarja a felhő.
Gondolatok tüzes nyila,
ha nincs pajzsom, végem még ma.
Ha megfontolt vagy,
most figyelj:
ne henyélj, és ne lebzselj!
Az áradat mindent tarol,
de fölötte az Úr trónol.
Isten minden fegyverzete
kelleni fog, ne tedd félre!
Kardod fénye csillogjon,
az imádság hadd szóljon!
Mondd másokért, s ha elalélsz,
testvéreid hordanak,
más imái tartanak.
Ha elernyed a karod,
mondd: „Legyen meg akaratod!”
Lehet, hogy még kisüt a nap?
Vagy végleg emelkedik a kalap?
Ha maradok, lassabb leszek,
meggondoltan jövök-megyek.
Kegyelem és fegyelem,
erre figyel majd szemem.
Ha kalapom emelem,
vár rám az én Mesterem.
Szeret nagyon, ismerem.
Borosné Ács Éva