Talán nem is csoda, hogy vágyódom a természet után, hiszen a nevem jelentése erdő mellett lakó nő. Sajnos nem lakom sem erdő mellett, sem annak közelében, mégis van egy indok, ami miatt mindennap elindulok a falumban sétálni. Ez pedig egy golden retriever kutyus, aki nagy örömmel veszi és igényli ezeket a napi sétákat.
Nemrégiben rátaláltam egy kis ösvényre a falu végében, ami egy csatorna menti, fákkal és kukoricatáblákkal körülvett úton vezet a következő településre. Kutyusom kitörő örömmel fogadta ezt az újdonságot, mert végre egy kis idő után ott lekerül róla a póráz, és szabadon szaladgálhat. Annyira megtetszett ez az út, hogy egy jó ideje mindennap ide vesszük az irányt. A fák és a kukoricatáblák eltakarnak minden kilátást a közelben fekvő utakra, és ahogy egyre beljebb haladunk az ösvényen, csak a távolabbról jövő autók zaja emlékeztet arra, hogy azért nem vagyunk annyira nagyon messze a város forgatagától.
Már az első utunkon feltűnt nekem az a bizonyos fa.
Amikor mellé értünk nem álltam meg, hanem továbbmentünk, mert valami olyan megrendítő volt benne, amit nem tudtam megmagyarázni. A következő nap már messziről észrevettem a víz közepén egyedül kimagasló fát, és nem tudtam levenni a tekintetemet a lecsupaszított fatörzsről és az égbe meredő, kiálló faágakról. Csak néztem a körülötte fekvő vastag gallyakat, és az jutott eszembe, hogy mekkora és milyen nagy viharnak kellett lennie, ami így kettétörte ezt a fát. Nap mint nap elhaladtunk mellette, és engem ilyenkor mindig valami különös érzés kerített hatalmába. Ez a fa nem volt szép, levelei sem voltak, csupán a kissé vastagabb törzse sejtette velem, hogy valamikor ez egy magas fa lehetett. Ekkor tudatosan azokra a távolabbi fákra próbáltam összpontosítani, amelyek gyönyörű, színes lombkoronáikkal, szinte büszkén nyújtóztak a magasba. Pompázatos színük és magasságuk elkápráztatott. A természetben leginkább az őszi színek azok, amelyek újból és újból ámulatba ejtenek.
Talán a te életedben is volt már olyan pillanat, amikor valamilyen tárgy, festmény, könyv, film, esetleg egy esemény vagy mint az én esetemben egy természeti jelenség teljesen lenyűgözött vagy megragadta a figyelmedet, mert olyan érzés volt, mintha a részed lenne, mintha rólad szólna, a te életedet ábrázolná.
Belém pontosan ez az érzés nyilallt újból és újból, amikor megláttam ezt a fát. Pár héttel később, egy gyönyörű októberi napsütéses délutánon azzal az eltökélt céllal indultam útnak, hogy ezúttal megállok és letelepszem a víz mellé azon a helyen, ahol az a bizonyos fa található. Leültem, és csak a fára fókuszáltam. Láttam a kettétört fatörzset. Közben tekintetem egy pillanatra a körülötte álló fákra szegeződött. Mekkora a kontraszt!
Ezek a fák olyan egészségesek, szépek, hatalmasak, erősek, színesek szemben ezzel a másikkal! És elkezdtem benne önmagamat meglátni, a saját életemet. Még a víz felülete is a megtört fa képét tükrözte vissza a maga teljes valóságában és nagyságában. Mint amikor én tükörbe nézek, és abban önmagamat látom. Ez a tükör, amibe néztem, kíméletlenül visszatükrözte a felszínen láthatót, a sebzettséget és a megtöretettséget.
Eddigi életem elfeledni vélt emlékei törtek felszínre: viharok, betegségek, szenvedések, traumák, megbánt és megbocsátott bűnök…
Talán amikor tükörbe nézel, te is látod a tovaszállt évek nyomait, az öregedés tagadhatatlan jeleit. Vagy egy betegség következményeit, amelyből nem gyógyultál meg, és ennek látható terhét viseled nap mint nap. Lehet, egy tönkrement házasság emléke törte meg a tekintetedet. Vagy éppen egy bénító depresszió, vagy szűnni nem akaró krónikus fájdalmak, gyógyszerek mellékhatásai kínozzák testedet. Talán kórházban vagy és kilátástalannak tűnik minden. Előfordulhat, hogy az anyagi létbizonytalanság, a szűkölködés nehézségeivel kell naponta szembenézned. Talán ez a küzdelem, ami megtört téged. Talán ez a te megtört fád. És csak erre tudsz tekinteni, mert létező, valóságos, és szűnni nem akaró. Talán te is kiáltottál már Istenhez, hogy Uram, meddig tart még? Vagy néha kiáltani sincs erőd, és felhagytál már a miértekkel is!
Sokszor olyan erőtlennek tűnnek az imádságaim. Uram, elég nekem a te kegyelmed! Adj nekem erőt és békességet, hogy elhordozzam és elfogadjam, amit el kell!
Vagy: Atyám, te látod a fájdalmamat, vedd kézbe azt, szabadíts meg, kérlek, a betegségből, ha ez az akaratod! Vagy: Mustármagnyi hitem van csak. Uram, segíts a hitetlenségemen! Fogd a kezemet, kérlek, ne hagyj el engem!
Tudom, sőt nemcsak tudom, hanem meg vagyok győződve arról, hogy bármilyen erőtlennek is tűnhetnek ezek az imádságok, Isten a szenvedő emberek fohászait hallja, és nem hagyják őt hidegen. Lehet, nem úgy hallja, ahogyan mi gondoljuk, de mégis valami egészen csodálatos módon reagál rájuk… Amikor ebben a mélységben ott ültem a víz partján, és csak a saját létező veszteségeimre, fájdalmaimra tudtam koncentrálni, Isten egy egészen különleges módon szólt hozzám.
Olyan volt, mintha egy belső hang mondta volna: „Emeld fel a tekintetedet, állj fel, menj egy kicsit hátrébb, és nézd ezt a fát az egész környezet részeként, ne önmagában!” És miközben ezt megtettem, megláttam azt, amire eddig képtelen voltam. Elkezdtem ezt a fát egy másik szemszögből nézni. Már nemcsak a letört ágakat láttam ott heverni mellette, hanem a zöldellő vízi növényeket és a nádat is észrevettem.
Megláttam ebben a fában az erőt. Ez nem egy gyenge fa! Ott áll a víz közepén, rendíthetetlenül.
Ott gyökeredzik a vízben, és körülötte és benne élet van. És azok a gyökerek, amelyek a víz felszíne alatt vannak és nem láthatók, azok nem kicsi gyökerek. Elképzelem, ahogyan kapaszkodnak, és milyen erősek. És a gyökér nagyságát a fa törzsének méretéből is ki lehet következtetni. A fa törzsét talán a viharok megtörték, de a gyökerét nem. Ha arra az igére gondolok a zsoltárostól, hogy „Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét” (Zsoltárok 1,3), akkor eszembe jut, hogy vajon ez a fa egy ilyen környezetben mennyi gyönyörű levelet, „gyümölcsöt” hozott már az életében.
Talán nem is tudod, hogy hányak életére voltál hatással! Kiket vezettél Krisztushoz. Hányan látták meg a te hitedet azzal, ahogyan éltél, vagy pont azáltal, ahogyan most megéled a jelenlegi helyzetedet!
Eszembe jutott az az ige, hogy „Aki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert az a víz, amelyet én adok, örök életre buzgó víz forrása lesz benne” (János 4,14). Az örök élet távlatából kell szemlélnem a jelenlegi életemet. A mostani pillanatok, azok a döntések, ahogyan reagálok a jelenlegi helyzetemre, hatással vannak az örök életemre… Mert egy „röpke pillanat, míg tart a keserű, Krisztus elém jön, örök a derű”.
Ő az, aki képes békességet adni, a legnagyobb békétlenségem és szomorúságom közepette. És amint ezt az összképet szemléltem, egy gondolat jutott eszembe az őszről, amiről tudjuk, hogy az elmúlást is jelképezi. Még pár hét, és a most látott táj teljesen átváltozik. Minden fa, még a legnagyobbak és legcsodálatosabbak is elvesztik tündöklő koronájukat… De nézd csak meg, hogy mielőtt ez megtörténik, a természet a legcsodálatosabb színekben pompázik!
Számomra ez az időszak a legszebb az összes évszak közül. Vajon miért mutat nekünk az Úr egy ilyen csodás színkompozíciót, mielőtt átváltozna a táj, és mindenre ráborulna az ősz komor hangulata, az elmúlás? Nekem ez egy kicsit a menny előképe is, amit Isten meg szeretne láttatni velünk. Mintha azt akarná, hogy ez legyen az utolsó kép, ami bevésődik az emlékezetünkbe, ez a pompás színes táj, tele varázslatos képekkel. Szinte fülemben cseng a dal, és elképzelni sem tudom, hogy milyen csodálatos lesz, amikor „színről színre láthatunk már, Jézus, megváltásunk teljessé vált. Új létezésre változunk át. Lesz egy nap. Mindörökké szabadok leszünk, Jézus. Véget ér a szüntelen harc, dicsőséged feltárul majd… Lesz egy nap….” De csodálatos is lesz az!
Tehát amikor felemeltem a tekintetem, és egy másik szemszögből kezdtem szemlélni a fát, akkor észrevettem az életet adó vizet, amelyben gyökeredzik.
De nemcsak ezt láttam meg, hanem a körülötte lévő fákat is, amelyeket már nem kontrasztként érzékeltem, nem úgy, mint amikkel összehasonlítom az „én” fámat, hanem ellenkezőleg. Egy új perspektívából úgy tudtam rájuk nézni, mint amelyek hatalmasan és szeretetteljesen körülveszik, szinte körülölelik ezt a víz közepéből kimagasló fát. És itt a gyülekezetre kell gondolnom, Krisztus testére. És most nem arról van szó, hogy én lennék a középpontban, hanem arról, ahogyan az erősebb „gondoskodik” a gyengébbről, ahogyan a szeretetükkel felemelnek, ahogyan egységben imádkoznak értem (is).
Ahogyan megláttatják velem, hogy néha az én tükröm torzít, és nem mindig a tiszta valóságot látom, hanem csak a felszínt. Arra bátorítalak, hogy vedd észre azokat, akik körülötted, melletted állnak és imádkoznak érted! Ne bújj el, keresd a közösséget velük! Én tudom, hogy néha milyen nehéz ezt megtenni. Vedd észre azt a mikroközösséget, a közvetlen családtagjaidat, a gyülekezetet, a házi csoportot vagy a barátaidat, akik szeretnek téged, és Isten rajtuk keresztül is gondoskodni akar rólad! Ne titkold el problémáidat, kérd, hogy imádkozzanak érted!
Sokszor egy beszélgetés, egy telefonhívás is olyan sokat tud jelenteni.
Nem oldja meg a problémámat, de csökkenti az elszigeteltségérzésemet. Ahogy így együttesen kezdtem el a fákat nézni, már nem is volt olyan magányos és csúf az a fa, hanem kezdett beleolvadni a környezetébe, és megszépülni a maga egyediségével, értékével. Dávid zsoltárára tudok gondolni, amiben ez áll: „Magasztallak, hogy oly megrendítően csodálatos lettem. Csodálatosak a te cselekedeteid, és jól tudja ezt lelkem.” (Zsoltárok 139,14)
Megrendítően csodálatos vagyok. Megrendítően csodálatos vagy! Isten így tekint rám és rád, minden csonkaságunk és hibánk ellenére. És ez nem holmi olcsó vigasz, hanem ez az igazság! Isten tükre meg akarja láttatni velem a teljes és valós képet. Nem selejt vagyok Isten szemében, hanem értékes. Mert az ő szemében minden élet értékes. Nézd, milyen „kiemelt” helye van ennek a csonka fának a többiek körében! „Sőt inkább a test gyengébbnek látszó tagjaira igen nagy szükség van… mert Isten úgy szerkesztette egybe a testet, hogy az alábbvalónak nagyobb tisztességet adott, nehogy meghasonlás legyen a testben, hanem a tagok kölcsönösen gondoskodjanak egymásról.”
A Bibliában számos helyen nyilvánvalóvá válik, hogy a valamilyen okból gyengébbeket, szenvedőket, betegeket, özvegyeket és árvákat Isten a tenyerén hordozza. Hordozza és meg is gyógyítja őket számos esetben, de nem mindig a szó „testi” értelmében. A mennyei Atya megmutatta nekem azt az összképet, amit korábban nem voltam képes meglátni. És ettől nem múltak el a fájdalmaim, a gyógyszereimet is be kell vennem, és a mélység sokszor most is lehúz, de a tekintetemet fel tudom emelni és arra nézni, aki az életadó, magára Krisztusra.
„Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát! Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült.” (Zsidók 12,1–2; kiemelés tőlem) Ebben a pillanatban csak annyit tudtam mondani magamban könnyek között, hogy köszönöm, Uram, és éreztem, ahogyan a hála és békesség érzése elárasztja a szívemet.
Ráébredtem, hogy azáltal, hogy Krisztust elfogadtam és Isten gyermeke lettem, egy sokkal mélyebb gyógyulást élhettem meg, mint amit valaha elképzeltem. Nem testi gyógyulásra gondolok.
Arra a bűnös nőre gondolok, akit Jézus vére megtisztított minden bűntől, és napról napra az ő képére formál.
Arra a kegyelemre gondolok, amire nap mint nap hagyatkozom, és ami növeli az együttérzésemet más szenvedő emberek iránt. Arra az ösvényre is gondolok, ami egyre közelebb visz az örök élethez. Eddig nem kaptam meg a régóta várt „testi” gyógyulást, ami nem azt jelenti, hogy felhagyok ezért imádkozni. Minden egyes nap, amikor a mélységben vagyok és szenvedek, felemelem a tekintetem. Mert amikor felemelem a tekintetem, akkor meglátom őt, a Krisztust, aki az életét adta értem, és minden egyes szenvedéssel töltött perc közelebb visz hozzá, és a közelében tart. Tudom, hogy nem a mindenkori érzéseim, fájdalmaim vagy a jelenlegi teljesítményem határozzák meg, hogy ki vagyok Krisztusban.
Ez a találkozás vele mindent megér, átformál, örömet és békességet ad.
Amikor ezen a délutánon, hálával a szívemben, könnyek között feltápászkodtam a víz partjáról, hogy kutyusommal hazaballagjak, ránéztem a telefonomra, hogy lássam, mennyi az idő. Ekkor észrevettem, hogy egy kedves testvérnőtől üzenetem érkezett, amiben ez az ige állt: „Sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is újra fölhozol engem. Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz, és megvigasztalsz” (Zsoltárok 71,20–21), és még ennyit írt hozzá: „Szeretettel és imádkozó szívvel gondolok rád.”
Ebben a pillanatban szó szerint éreztem, ahogyan Isten karjai – képletesen – szeretettel körülölelnek, és azzal a bizonyossággal indultam haza, hogy bármi is történik, nem vagyok egyedül, és soha nem eshetek mélyebbre, mint Isten kezébe.
Tiszta szívből kívánom ezt a békességet és örömet minden kedves testvéremnek a Krisztus Jézusban. „Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja őt, mindenkihez, aki hűséggel hívja őt.” (Zsoltárok 145,18)
Wágnerné Bötsch Szilvia
Győri Hajnalcsillag Baptista Gyülekezet
