Minden bizonnyal ilyen volt 1526 is a magyarság szempontjából. Talán nem annyira drasztikus vagy tragikus, mint például Kr. u. 70 a zsidóság történetében, de ez akkor még nem látszott, nem volt előrejelezhető.
Titusz későbbi római császár seregei vagy a Szulejmán szultán vezette Oszmán Birodalom hadai hasonlóan nagy pusztítást vittek végbe egy-egy nemzet életében, majd pedig emlékezetében.
Ahogy a zsidóknak a Római Birodalom, a magyaroknak a törökök jelentettek hosszú ideig ellenfelet.
Mielőtt visszatérünk a konkrét eseményekhez, tekintsünk kicsit a közelmúltra és valakire, aki – úgy tűnik – nemcsak hogy jól értette jelen témánkat, de ügyesen el is tudta magyarázni. Ez többek közt a magyar néplélek megfelelő ismeretének volt köszönhető.
Mi végre vagyunk a világon? – tette fel a kérdést Nemeskürty István, a múlt század jelentős nemzetnevelője. Munkásságát, életművét áthatotta a küldetéstudat és a közérthetőség. E kettő és sok egyéb érték „szerencsés” együttállása, kombinációja miatt például Mohácsról írt kötete nem várt módon lázba hozta a nagyérdeműt.
Az újdonság az volt, hogy valahogy (ebben közrejátszott megkapó stílusa is) sikerült az addig csak szűk közönséghez eljutó történelmi információkat széles olvasóközönségnek bemutatnia. „Laikus” értelmiségiként próbálta meg ismertetni azokat a szegmenseket, amiket korábban – úgy, ahogy ő – nem kapcsoltak össze. Schmitt Mária nyilatkozta egy róla készült dokumentumfilmben, hogy mert és tudott új módon hozzáállni, a korábbiakhoz képest más szemszögből is ránézni e sorsdöntő nemzeti katasztrófára! Ez fontos és frissítő „mozdulat” egy közösség tekintetében.
Miközben széles társadalmi vita alakult ki – üdítő volt egy új/más perspektíva.
A tanár úr nem úgy, mint egy szaktörténész, hanem mint egy esszéíró, ismeretterjesztő előadó nyúlt e nehéz témához. A „mögöttest” kutatta és mutatta be – nagy sikerrel.
Ismert, hogy a mohácsi csata elsöprő oszmán győzelemmel fejeződött be, így a későbbi magyar történetírás gyakran úgy emlegette e szomorú eseményt, mint „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”. A vereség okai és a vesztes csata jelentősége a mai napig éles viták tárgya. Ki hibázott?
A főúri rétegek, akik nem tudtak összefogni? Vagy II. Lajos király, a tragikus sorsú király, aki hadainkat vezette? Esetleg a végsőkig küzdő érsek, Tomori Pál? Sorolhatnánk még tovább, megemlítve Bakics Pált (szerb hadvezér) vagy Stepan Sliket (szerb parancsnok) is…
Napjainkban az úgynevezett Mohács-vita tovább folytatódik és úgy tűnik, hogy bizonyítást nyer az a tézis, hogy a kor lehetőségei szerint a lehető legjobb hadsereggel voltunk ott (ahogy egyébként a doni seregeknél is nagyrészt ez helytálló volna).
Természetesen mindez nem menti fel a résztvevőket mindennemű felelősség alól, de a túlerő az túlerő!
Számarányában kb. dupla ellenség ellen nem gyakran lehet csodát tenni. A spártai Leonidasz vagy éppen Gedeon 300 fős seregei kivételekként is pont e szabályt erősítik!
Mohács 500 azt üzeni, hogy fontos tanulni a múltból, de azt is, hogy a jövő a jelen záloga! Most, az 500 évvel későbbi Európában hasonló módon kultúrák és ideológiák összecsapása zajlik. Érdekes lesz meglátni, hogyan alakul majd a következő években az iszlám térhódítása és a kereszténység helyzete kontinensünkön.
Isten irgalmazzon magyar népünknek és utódainknak is abban a tudatban, amit a szentírási szerző kiemel akkori zsidó honfitársaira gondolva: „Ezt mondja nektek az Úr: Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem az Istené.” (2Krónika 20,15)
Tóth Krisztián
Kiemelt kép: Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (1860)
