Majd amikor ő a csecsemő-keresztséget választotta a hitvalló keresztség helyett, egykori barátait pedig börtönbe vetette, nagy tömegben elindultak a hazájukból az üldözöttek, de a határon, a Rajna-menti Schleitheimben egy konferencián meghatározták első hitvallásukat, amit aztán a történetírók Schleitheim város nevéhez kapcsoltak. Pontosabban ők maguk ezt a hitvallást így nevezték: “Isten gyermekeinek testvéri egyesülése hét cikkely alapján”. Ez volt tehát a tanításuk alapja: Keresztség (Die Taufe nem fordítható másként!)
- Kiközösítés
- Kenyértörés
- Elkülönülés
- A gyülekezet pásztorai
- A fegyverviselési
- és eskütételi tilalom.
A hitvallási tételek megvalósítása
Robert Friedmann (1891-1970) németországi születésű kivándorolt kalamazoo-i egyetemi tanár állapította meg, hogy az első hitvalló keresztséget 1525 januárjában, egy zürichi szobában hajtották végre. Mindmáig tartó hagyomány Svájcban, hogy januárt, az év első hónapját tavasznak tartják. Friedmann professzor az 1525-ös év kezdetét “az anabaptizmus tavaszának” nevezte.
Az első pont szerinti tanításban két fontos elemet állítottak az anabaptisták valamennyi főbb csoportjában.
Legfontosabb a keresztség előtti hitvalló bizonyságtétel volt.
Erre egy csecsemő nem képes, ezért természetesen felnőtt embereket részesítettek a hitvalló keresztségben. Az első zürichi hitvalló Reublin Vilmos (1480-1560) volt, és amikor döntésének híre ment, hamarosan 16 római katolikus pap és szerzetes vette föl a hitvalló keresztséget. Ő baptizálta Hubmayer Baltazár szerzetest is. Svájcban kötelezővé tették a csecsemők megkeresztelését. Amikor tömegesen üldözni kezdték őket, Hubmayer Baltazár (1485-1528) nagy tömeggel vonult ki a városokból és Svájcból. Nem ő volt az első mártír. Ezt az “újrakeresztelkedő” Mantz Félix (1500-1527) szenvedte el, akit Zürich városánál vízbe fojtottak.
A keresztség kivitelezésének módját a svájci testvérek 1525-ben még nem az egész test vízbe merítésével gyakorolták. Ma már általános az általunk ismert vízbemerítés. Közösségünkben mindig nagyon kellemetlen meglepetés, ha kiderül az anabaptista “elődök” helyenként eltérő liturgiai gyakorlata. A “svájci testvérek” és általában az anabaptisták a templomi ünnepélyességet, fényes liturgiát tudatosan rendkívül egyszerűvé tették.
A Bibliából vettek minden éket, fényt, ünnepélyességet.
Így gyakorolták a kenyértörést (Úrvacsorát) is. Amiben a szellemi egység testvéri közösségét fejezték ki, egyszerű, de bensőséges emlékezéssel Jézus Krisztus halálára. A gyülekezeti közösség, a testvériesség, mindennél előbbre való kapcsolatok tiszteletben tartása volt. Nem egy autokrata papi fölény, hanem az egység és annak személyes beillesztése a mindennapi élet forgatagának legelső helyére. Voltak más körök, ahol a kör középpontjában magát prófétának kijelentő személyiség szinte a krisztusi piedesztálra emelte. Ezek a körök azonban mind elbuktak. Egyetlen úrvacsora és közösségi egység kritikusi kör maradt fenn Amerikában, a legjobb tudomásom szerint. A Marbeck-kör örök kritizálója, egy nemes ember Sziléziában, Kaspar Schwenkfeld von Ossig, akinek csak a halála éve ismert (1561). Követői a “schwenkfeldiánusok” a rendkívül szeszélyes magyarázatokat hirdetők sajátos gyülekezeti körét Amerikában egyetlen helyen találjuk.
A “svájci testvérek” nem mondtak ellene a teológiai iskolázottságnak, hasznosnak tartották, hiszen alapítóik kiváló nyelvészek, elkötelezett istenhívők voltak. Éppen az egyik kritikus kör szerint jellemezték úgy őket, hogy “Szinte mindenkit alkalmasnak találtak az igehirdetésre.” Az olyan tiszta életű embert, aki a Bibliához ragaszkodott és törekedett annak megfelelően viselkedni, elfogadták tanítónak. A nőket is, főleg a későbbi gyermekneveléshez kapcsolódó bibliai ismeretekre tanító személyeket.
A bölcs asszonyok szavát megfontolták és nem becsülték le.
A nagy kérdést, vajon minden egyes anabaptista lázongó, forradalmár, radikális reformátor lett volna, aki veszélyezteti az akkori idők társadalmát, vagy államszervezetét felforgatná, eldönti a két záró tétel: Nem vettek kézbe fegyvert, nem harcoltak soha senki ellen, Münzer Tamás (1490-1525) tudatos forradalma és a münsteri Új Sion Királyság fikcióinak rövid idejű “uralmán” kívül. Csakhogy ez legfeljebb két anabaptista kör, uralma nem tett ki külön-külön 3-5 évet. Végül kegyetlen mészárlás áldozatául estek. Még tíz népes anabaptista kör jelent meg a későbbiek során egész Európa-szerte, és úgy tűnt, hogy a reformáció legerősebb csapata nem az ismert protestáns népegyházak lesznek, hanem a hitvalló keresztség gyakorlói. Ám közülük ez a tíz nem hirdetett felkelést, forradalmat, társadalmi igazságosságot, hanem Istenre bízta a földi lét igazságosságát.
Az utolsó megfogalmazott tétel a schleitheimi hitvallásban az eskütételi tilalom. Nemcsak az egyes anabaptista csoportokban, hanem a mai napig élő nazarénus közösségben is tovább él. A múlt század elején a baptisták, eskü szónak tartották és óvakodtak a használatától: “bizony”. Aki ezt mondta, annak semmiféle állítását, szavát, ígéretét semmibe nem vették.
Az egyes anabaptista körök szervezeti életét hazai evangéliumi közösségeink elsősorban az 1533-ban Cseh és Morvaországban alapított “hutteri testvérek” köréből ismerik, akik Magyarországra települve évszázadokat töltöttek hazánkban és Erdélyben. Nem hogy felforgatók lettek volna, a nemességnek egyenesen a támogatását élvezték (adókedvezmények), mivel szorgalmas iparosok voltak, és a készítményeik állták a versenyt. Serény munkások voltak a kerámiagyártásban, de száraz- és vízi molnárként, tűzi kovácsként, sőt állatgyógyászként is megbízhatóak.
A nagyurak leveleiben ajánlást olvashatunk, egyik Zrínyi uramnak szól, hogy fogadjon föl “újkeresztény chirurgust.”
Könyvek, könyvtárak, irodalom, oktatás
Ez utóbbi anabaptista kör tanításáról hatalmas könyvtárnyi gótbetűs, kézzel írt kódexirodalom, történelmi írások, szabályzatok és verses elbeszélések, gyógyászati könyvek maradtak ránk. A legnagyobb történelmi jellegű irat (Märtiererspiegel), az 1527 februárjában kiadott schleitheimi hitvallás leírójának, Sattler Mihálynak a hitvallást követő néhány hónappal későbbi borzalmas kínzásokkal végrehajtott halála leírásával kezdődik, majd egyre több mártír nevével és kivégzésével egészül ki a gyűjtemény. Először egy mennonita holland lelkész, T. van Brught írta le a könyvet, majd 104 rézkarcot csatoltak az első francia nyelvű kiadáshoz 1685-ben. A teljes írás 1500 oldalnál is több, németül írták és tovább fejlesztették. Magyarul csak részleteket fordítottak belőle (A cethal gyomrában). Kanadában őrzik a leghitelesebb változatot, amely a fenti rendkívül magas számot képviseli.
Hosszú időszakon keresztül sokan vesztették életüket a hitükért az egyes európai államokban.
A leírások történelmiek, elfogott ártatlan keresztény embereket öltek halomra, akik között nők, kiskorú gyermekek és tekintélyes korú, vagyonos emberek is voltak. Ha beárultak a hatóságnak egy anabaptistát, azt elfogták, kínozták, vallatták, a vagyonát elkobozták, és legtöbbször az árulónak adták át. Németországban, Svájcban, de másutt is rendszeressé vált hét végén a templom előtti máglyán a “hitehagyók” nyilvános elégetése. Miközben a lángokkal és füst fojtogatásával küzdő testek közelében egy papi öltözetben álló, feszületet tartó ember színleg kérlelte őt: “Valld meg, kedves fiam, eretnekségedet és megszabadulsz!” Az így kivégzett ember családját több generáción keresztül megvetették, már gyermekségétől megalázták. Csak a puszta menekülés segített rajtuk.
Hasonlóan az előbbi könyvhöz, második helyen áll a hutteri testvérek énekeskönyveinek (Gesangbücher) irodalma. Ténylegesen kotta nélküli, a mai értelemben nem “egyházi énekeskönyvek” voltak ezek, bár így nevezik őket. Akad köztük azonos szövegű vers, de a legtöbb kötetenként eltérő verseket tartalmaz. A gyülekezet a 30 versszaknál hosszabb énekeket is fejből énekelte, legtöbbször polifon, négyszólamú énekként. Előfordulhatott, hogy akadt egy-egy leírt példány valaki kezében. Voltak temetési, házasságkötési, ünnepköri énekek. A legtöbb mégis az elhordozott szenvedésekről, Isten vigasztalásáról szólt. A budapesti Egyetemi Könyvtár legékesebb kötésű kéziratos, fekete fára préselt bőrkötésű, csatos könyvek egyike olyan elragadóan szép volt, hogy a hatvanas években szerzőnk (Szebeni Olivér testvér) egy címlapot lombfűrész munkával formált meg, benne forgó prizmán három szöveges lapot készített, hogy gyönyörködjenek a szemlélők a gyönyörű, díszes gót betűs kivitelben.
Voltak dogmatikai, írásmagyarázati, keresztségre felkészítő könyveik.
Ha vonakodott egy serdülő Krisztus mellett dönteni, nem kényszerítették rá egyáltalán. Elbocsátották azzal, hogy ha csalódna a világban, hazavárják.
Vissza is fogadták, de akkor már elvárták tőle a hitvalló keresztség melletti döntést. Sok fiatal a tovább-tanulás miatt vált ki. A Magyar Nemzeti Múzeumban hallgattuk a bizonyságtételét egy fiatal újságírónőnek: “Hutterita vagyok” (I am an Hutterite). A kanyargós Shenandoah folyó menti, mai hutteri ifjúság gyönyörű egyenruhás 100 tagú vegyeskarának lebilincselően szép kórusával hónapokig nem bírtam betelni. (“Testvérem, jer le velem a folyóhoz imádkozni!”)
Az amisok és a hutteriek mellett a mai kereszténységet a legnépesebb és elterjedtebb mennonita testvéri közösség színesíti. Létszámuk a világon eléri a 2 milliót. Egyetemet, világra szóló könyvtárat tartanak fenn Kanadában, és a Föld 50 államában van gyülekezetük. Ötévenként Bázelben világkonferenciát tartanak. A mennonitákat követik talán százezres nagyságban a hutteri testvérek, akiket mi általában anabaptistáknak ismerünk. Harmadikként létezik főleg az Egyesül Államokban és Kanadában az amisok nagyon exkluzív közössége. Az ökumenikus világszervezet e három felekezettől kiengesztelődést kért az egykor minden népegyház által üldözött felekezeteinek püspökei által. Megalázkodásuk, bűnbánatuk jeleként gyakorolták a lábmosást.
A Kanadában élő hutteri testvérek saját iskolájukban oktató serdülő fiatalokat a kormány elismerte és néhány évi gyakorlat után BA fokozatos oktatóként elismeri őket. Egyben alkalmat ad arra, hogy MA vagy akár Dr. fokozatot érjenek el. Az amisok ezt nem vállalták, de a hutteriek között már repülőgép vezetők, szerelők, helikopteresek is dolgoznak. A felnövekvő nemzedék között mindenki ismeri a betűvetést, olvasást, az egyszerű számvitelt, és mindenekfelett rendkívüli bibliaismeretük van. Angol ifjúsági lapot is kaptam tőlük. A mennonitáknak Anabaptist Voice című igen színvonalas periodikájából fordítottam.
Legközelebbi alkalommal szeretném bemutatni a történelem viharosabb századaiból fennmaradt emlékeinket, Európa tájain kialakuló anabaptista köröket, amelyekre a múlt század 60-as éveitől megengedte a Mindenható, hogy rendszeres oktatás keretében részesíthettem teológiánk hallgatóit. Az egyes órákra leírt tananyagot, amit előadtam, dr. Almási Mihály testvér, egykori elnök támogatásával adhattam ki 1998-ban.
Az előző részt ITT olvashatják.
Kiemelt kép: https://hutterites.org/
