… de arra gondolok, biztosan az anabaptista közösségek után érkezett hozzám a legtöbb érdeklődés. Legutoljára éppen tegnap, belföldi laikus érdeklődő, aki Amerikában járva 9 $-ért vett egy „habán tányért” magának. El is hozta megmutatni nekem. Nem kistányér volt, sem csészealj. „Körzővel rajzolt”, pontos széleit sárga alapon cinóber piros hullámvonallal szabályosan szegélyezték. Ez a tányér éppen annyira volt habán, amennyire szanszkrit. Szóval becsapták. Még a gót betűk is értelmetlenek a gyönyörű szabályos vonalakkal határolt madárka körül. Talán ez volt a német felirata: „Őrizzük a hagyományainkat.”
Tálat, tányért, köcsögöt, díszedényt, kályhacsempét itt a mi hazánkban égetett agyagból csak a hutteri testvérek gyártottak,
száz más iparág közül egy-egy manufaktúrában, és égető kemencében fehér, vagy halványkék alapszínen.
Más fajta „újrakeresztelők” Itáliából hoztak, de rendkívül keveset. Mi csak a hutterieket ismerjük el anabaptistáknak, vagy „habánnak” (habansky). Szorosabb értelemben ők Hutter Jakab (1500-1536) dél-tiroli mártír követői. Ma is virágzó kommunákban élnek, korszerű felszerelésekkel dolgoznak. A maximum 400 tagú gyülekezeteik minden egyes tagját életük végéig eltartják, anélkül, hogy azok kezébe egyetlen fillér valaha kerülne. A fiatalok már helikoptert vezetnek. A gyülekezet választott egyszerű tagjaiból állítanak „vasárnapi iskolai” tanítókat. 3 éves koruktól 16-18 éves korukig oktatják a gyermekeket. A „bölcsődét” náluk nem így hívják, hanem „evés-iskola” (Essenschule). Az USA-ban és Kanadában talán 10 000-en élnek, Japánban, Tasmaniában és Nigériában együtt sem többen száznál. Szóval ott is vannak.
Létezik még és működik a hollandiai eredetű Mennonita Egyház (elég sokféle formában). Ők képeznek leginkább „civilizált” formációt. A diákság állami iskolákban tanul, bármilyen munkakört betölt, pénzt használ, hatalmas szeretetszolgálatot végez, zárt rendszereken kívül él és visel magáról gondot. Szolgálják a társadalom javát, sokféle újságot szerkesztenek, és környezetükhöz alkalmazkodva élnek a föld minden táján. A hutteriek, ámisok és a mennoniták együtt minden eddig említett anabaptista csoportja pacifista, óvakodnak a politikától, nincs közöttük milliomos.
Fegyvert kezükbe nem vesznek, viszont igen sok boldog, elégedett, békeszerető ember él köztük.
Amikor még csak Hollandiában éltek, ők baptizálták az ismert angol menekülteket, akiktől magukat a mai baptisták származtatják. Tehát megkereszteltek olyanokat is, akik az első pillanatban sem kívántak közéjük tartozni. Kívülük ilyen keresztény egyház nem létezik. Alig találunk a világon hozzájuk hasonló kedves, szerény, békeszerető és áldozatkész embereket. Hollandiában üldözték és ezrével gyilkolták őket is, amíg végre „Simon fia Menno” (1496–1561) meg nem békítette velük uralkodóit, a Németalföld egykori urait. Azt hiszem Hollandiában élnek még legtöbben a mennoniták közül.
Az ámisok állítólag Pennsylvaniában élnek legtöbben. Ők rendkívül zárkózottak és konzervatívok. Egy ló húzta fekete szekéren szállítják a tejet, eladják, a bevételt pedig leadják, nincs a telepükön villany, gáz, telefon. A férfiakat, ha a forgalom akadályozásáért egy úrvezető lepofozza, oda tartják a másik arcukat, de soha nem ütnek vissza, fegyverük nincs. Ők képezik a legutolsó alapítású anabaptista csoportot. Alapítójuk egy svájci „ámis” (fonetikusan hangzó) nevű, minden más adat tekintetében bizonytalan a közösség történelmének körvonalazása.
Anabaptisták tekintetében ez a mai helyzet. Ahhoz, hogy ettől több valós adatot ismerjünk, szakítsunk a rágalmakkal, a velük összefüggő tényeket, sőt az egykori reformációs idők szövevényeit ismerjük föl. Az anabaptisták kutatásával e világnak óriási nagy részét bejártam, a kódexeiket elolvastam, a róluk szóló elfogulatlan könyveket több nyelven elolvastam. A hazai szakírók generációját megbecsültem (Kirner A. Bertalan, Dr. Krisztinkovich Béla, Román János, Katona Imre, Ridovics Anna és mások). Az egzotikus területek közösségeivel közvetlen kapcsolatba léptem. Szakértőként segítettem több ízben a Magyar Nemzeti Múzeumot. A baptista teológián egy éves stúdiumot írtam az anabaptistákról. Diákjaim kérték, hogy könyvben adjam ki a tananyagot, ami 1998-ban megtörtént Anabaptisták című könyvemmel. Budapesten jelent meg. Az előszót az akkori elnök, dr. Almási Mihály, volt tanítványom írta.
Ha Rómában a Vatikán felé utazik autóbusszal az ember, egy éles kanyarral fordul a városból kifelé. A kanyarban jó ideje ott áll a valdiak ízléses szép temploma. Pierre Valdo (1140-1218) francia, vagy olasz ember honosította meg az evangéliumi keresztény egyházat. Az anabaptisták állítólag tőlük erednek a lombardiai városokban. Még az is elképzelhető, hogy bennük az egykori pápai hatalmasságok egyszerre üldözték a valdiakat és az anabaptistákat. Művészi hajlamaik, a reneszánsz díszítés és a zene szeretete egyformán nemzeti jellegük volt. A „fájánsz” szó tőlük származik. Természetesen a szabadságvágy is nemzetük nagy álma volt. Lényegében ők is pacifisták voltak és nagyon valószínűen a francia és a spanyol földközi tengerpart népei között is szórványosan éltek újlatin anyanyelvű anabaptisták.
Desiderius Erasmus Rotterdamus (? –1536). Végtelenül lenézett és megvetett emberként jött a világra. Nemcsak születési ideje volt ismeretlen, de a neve is. Ezt a latin nevet már szerzetes-jelöltként vette föl. A reformáció előtt ő volt az ismert világ legnagyobb tudósa. Korán kezdett tanítani szerzeteseket az eredeti bibliai nyelvekre. Elhagyva Németalföldet, Baselben, majd Zürichben tanította Ulrich Zwingli (1484-1531) lelkészt és reformátort, kezdetben a svájci testvérek alapítóit, mígnem barátjukból ellenségükké vált. A Limát folyóban megölette egyiküket, majd valamennyit börtönbe csukatta.
Erasmusnál tanult az első spanyol nyelvű szerzetes Casiodoro, aki aztán 9 szerzetestársát tanította a görög és a héber nyelvre. Azt nem mondhatjuk, hogy az inkvizíció örült ennek, autodafét* mondtak ki rájuk és a „szent színjáték” keretében ünnepélyesen halálra ítéltek a tanítványokat. Átadták őket a hatóságnak, aki kivégeztette valamennyit, csak a tanítót nem találták. A képét elégették, de ő előzőleg egy nappal elindult gyalog Andalúziából a Pireneusokon át Franciaországba. Onnan Angliába, ahol éppen egy protestáns királynő uralkodott. Hozzá fordult és menedéket, sőt egyetemi tanári állást kapott. Azután Casiodoro de Reina így viselte a nevét. („A királynő Casiodorója”). Bár kevés ideig maradt ott, mert megneszelte, hogy keresik. Megnősült, de feleségétől külön egy-egy vitorláson szerencsésen áthajóztak Európába. Sokfelé laktak, és évtizednyi idő után Bázelben egy elhunyt nyomdász neve alatt kiadta a teljes spanyol Bibliát. Címlapján egy medve volt, nem az ő neve. Mostanában „bukott ki” a tényleges fordító, aki a gyermekkeresztséget elítélte, az anabaptistáknak adott igazat. Mégsem keresztelkedett újra. A végén természetes halállal hunyt el, Németországban, talán 70 éves korában.
Akkor már az európai kontinens törzsén egymás után keletkeztek anabaptista gyülekezetek.
Két témában egyetértettek: A hit megvallása szükséges a keresztség elnyerésére. Tanítani kell az embereket keresztség előtt. A másik a békességes bizonyságtétel gyakorlata volt. Nem az erőszakos terjesztés. Az Új Sion Királyság münsteri „lázadó” anabaptistái ellen 1533-ban nem kezdeményeztek háborút. Leideni Jánost, a holland szabót 27 éves korában kínhalállal gyilkolták meg, „a királyság” valamennyi katonájával együtt. Az anabaptista „szörnyeteget” egy vasketrecbe zárták, azt felhúzták egy templom tornyában és ott hagyták. Később kiszedték csontjait.
Egyetlen népegyház sem hagyta ki, tények és koholmányok özönével rágalmazni, vagy kigúnyolni ezeket a megtévedt szerencsétleneket. Brutálisan kioltották a püspök katonái az életüket. Pedig valamennyi anabaptista ág intette és kérlelte őket csendes viselkedésre. Ők azonban nem hallgattak sem a németalföldi mennonitákra, sem a svájci testvérekre fegyveres ellenállásra készültek, majd elbuktak. Hutter Jakab három évvel később szervezte meg Morvaországban a habán udvarokat.
Soha nem fogtak fegyvert, mégis valamennyi népegyház elítélte őket lázadó, vérszomjas fanatikusokként.
Ahogy a Fekete erdőtől a Duna hullámai a Fekete tengerig kelet felé folynak, vagy amint az Alpok és Kárpátok bércei kelet felé sorakoznak, a következő három évszázadban úgy terjedt az anabaptizmus többféle változata, kelet felé az Azovi tengerig. Ennek a tanulmánynak a kerete szűk lesz arra, hogy végig kísérjük őket ezen az úton, bár tanulságos lenne. A reformáció történelmi korszakában már lezajlottak a nagy történelmi felfedezések, a hitélet mellett és ellene. Inkább a küzdelmes „harminc éveket” számlálhatjuk, de kialakult a hitvalló keresztséget és fegyvertelen békesség szolgálatát hirdető anabaptisták elmélete. A örök háborúk sebeit gyógyították Európa közepén. Elkezdődött egy cinikus „pogány” kritika is mindennel szemben, ami keresztény.
Nélkülözhetetlen helyet kap Európában az orvoslás. A csatatereken a kardok, tőrök, súlyos ágyúgolyók által keletkezett sebek elszennyeződtek, vérmérgezést és halált okoztak napokkal az ütközetek után. A sebészeket (kirurgusokat) nem is számították orvosoknak. Az anabaptista kódexekben háromféle területről együtt vannak a sebgyógyítási adatok, egy-egy sok szakaszos ének (lényegét tekintve elbeszélő vers) és a lóápolás között. Ilyen kódexet olvastam és jegyzeteltem a mai Burgenlandban. Voltak még felvidéki „fürdőskönyvek” (balneológia). Az anabaptista gyógyfürdők használata ingyenes volt. Volt, aki gyógynövényeket termesztett. Előfordult az anabaptisták között több egyetemi végzettségű orvos is, hiszen Olaszországban. Svájcban, Németországban és másutt is működtek egyetemek.
Paracelsus (1493 körül – 1541) svájci orvos. A világon általában így tartják, bár az elképesztő sokoldalú polihisztort római katolikusként ismerik el. (Katolikusként temették el.)
Akkor miért emlegetjük az anabaptisták között? Azért, mert ellenezte a csecsemőkeresztséget. Kezdjük a görögös nevénél: „Több, mint Celsus”. Celsus ókori római orvos és történész volt, roppant sok könyve közül (90 kötet) nagyon kevés maradt meg, a többi elégett. A svájci 16 éves korában eredményesen gyógyított betegeket, de nem Celsus szerint. Eredetileg apjának, az orvosnak örökölte a nemesi nevét: Philipus Theophratus Aureolus Bombastus von Hohenheim. Ezt olykor a német „von”, máskor a francia „de” jelöli. Orvost akart belőle nevelni az édesapja, be is íratta egymás után 4 egyetemre, de egyet sem végzett el, mert rendkívüli egyénisége nem igazodott a professzorokhoz. Ha valami nem tetszett neki, fogta magát, és elment. Hányszor és hová, miért és minek, ezt már sokkal nehezebb megérteni, sőt megtudni is. Állítólag még Tokaj hegyvidéken is járt Magyarországon.
Természettudós és asztrológus, aranycsináló és a toxikológia megalapítója.
Nem tanul az egyetemeken a professzoroktól, de tanul a néptől. Kérdezgeti az idős asszonyokat, gyógyfüveket gyűjt, meglesi a titkolt szokásaikat, ha valakit „elvarázsolnának” vagy meggyógyítanának. Világnézeti dolgokba (vallásosság) ártja magát. Olyasmiket vitat, ami akkor nem tarozott az ő hatáskörébe. Viszont kerülte a nyílt vitákat.
Apjával együtt trichotomista volt. Szerintük az ember:
1. Teremtett test. (Ez szövet a csontváz körül;
2. Közép-test (corpus medium). A középtest hatalmas erőt képvisel. Semmihez sem hasonló az emberben. Hasonlítható a festői alkotáshoz, ami idealizálja az összetört, gyenge, vagy súlyos beteg arcot;
3. Lélek. „A lélek a halálunkból születik.”
Szüntelen bolyongásai alatt Nürnbergben találkozott Európa akkori legnagyobb történetírójával, Sebastian Franck-kal. (1499-1534) Mindketten a hitvalló emberek megkeresztelése mellett voltak, de elemezték, bírálgatták a dél-német anabaptistákat. Világnézeti okokból végbevitt háborúkat a bűnök bűnének tartották. Emlegették példaként a danzigi szociniánusokat, akiket sokan tekintettek egy bizonyos új anabaptista ágazatnak. Utolsó eredményük az erdélyi unitáriusok lettek, akik között Szentháromság-tagadó anabaptisták elterjedtek Lengyelországban, Krakkó környékén. Raków-ban országos hatáskörű központot nyitottak a XVI. században a Szentlélektagadó anabaptisták, de Raków helynevet ma már csak egy lengyel labdarúgó csapat neveként használják a sziléziai Częstochowá-ban.
Európában az anabaptizmus egyre keletebbre terjed.
A XVIII. században megtaláljuk nyomaikat a cár birodalmában. Hatalmas német mennonita tömeg él a Krím-félszigeten és a későbbi „kalapos király” jóval a trónra lépése előtt elmegy látogatóba közéjük. Nem csak hírük, nevük terjedt el, hanem istenfélő hitük nyoma sem veszett el. Rengeteg iratot halmoztak fel a szovjet időkben azon a vidéken, ahol ma a legsúlyosabb harcok dúlnak az ukránok és az oroszok közt. Ki tudja, mi marad meg a kulturális kincsekből?
Paracelsus kitért a magyarországi török háborúkra. Hibáztatta Ferdinánd császárt, aki szerinte „felheccelte Zápolya Jánost, bár követte volna Jézus Krisztus békességre intő szavait! Nagy bajt hozott egész Európára.” Paracelsus könyvet írt németül:
A háború „a bűnök bűne, különösen a világnézeti háború.”
Azt állította, a gyógyítás titka a szeretet. Az maga nem gyógyít, de elősegíti mégis a gyógyulást. Bármilyen feszültség gerjed a népek között, vagy két rossz szomszéd között, a békétlenség a létszámkülönbségtől függetlenül veszélyes. Ha csak az egyiknek van krisztusi békesség a szívében, a viszály megszűnik.
*Az autodafé (spanyolul: auto de fe, portugálul: auto-da-fé, latinul: actus fidei) a keresztény egyház ítélkezési módja volt a középkorban. (Wikipédia)
