Időről időre szomorúan konstatálom, hogy sokaknak a húsvét nem ünnep. Csokinyuszihegyek, nagy tivornyák, némi pihenés, de akiről szól az ünnep, őt nem engedjük a helyére.
Hiszem, sőt vallom, hogy a hit nem körülményfüggő. Nem foghatjuk a pandémiára azt, hogy Jézus nélkül ünnepeljük Jézust, mert nem kérdés, van-e mit ünnepelni.
Érdekes érzés lett úrrá rajtam, miközben ezeket a sorokat írom: kissé mintha Jézus farvizén úsznék. Pedig nem vagyok potyautas, de az, hogy legyőzte a halált, és ezen osztozik velem, az egy nagyszerű dolog! Nem érdemeim, nem a múltam, jelenem miatt, hanem ennyire szeret bennünket!
Hálás vagyok, hogy újra és újra megnyilvánul, hogy az Örökkévaló szeretete nem személyválogató, bárki, aki megalázkodik, megvallja bűneit, hátat fordítva azoknak nem teszi többet, azok osztoznak ebben a hatalmas gazdagságban.
„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Galata 2,20)
Ez az igevers éltet akkor is, mikor nehezen tudok hálát adni.
Ez éltet akkor is, ha az értékrendemen eldeformálódást éreznék. Megváltva vagyok, értékes vagyok és szeretett! Ha senki mástól nem érezném, mert olyan szomorú, válságos helyzetbe kerülök, meg kell érteni, hogy hit által Jézus maga a kapaszkodónk, hogy míg élünk, kibírjuk.
Gazdagabb vagyok sokaknál, mert van családom, akit ismerek, viszonozzák szeretetem, megbecsülnek. Még a lakóhelyem, gyülekezetem is ilyen, amiért hálás vagyok. De ha nem ilyen helyzetem lenne, akkor ne csak húsvétkor éljem át lelkileg az ünnepet, hanem bátorítson, hogy a legfontosabb, leghatalmasabb, legigazságosabb, az élő Megváltó szeret, számára fontos vagyok. Álljunk ellen a kísértésnek, megfelelési kényszernek, és keressük az Úr akaratát, hogy gyermekeként tudjuk megörvendeztetni, valamint felismerve ezt a szeretetet merjünk adni másoknak is belőle! Ezzel hitelesíthetjük is, hogy van-e összhang az érzéseink, megtapasztalásaink és a tetteink között.
Tíz és fél éve tartozom a baptista közösségbe.
Az egyik legszomorúbb dolog, amit láttam, amikor valakit a bemerítésekor hallottunk utoljára bizonyságot tenni.
Ha nem beszélünk az Úr nagy tetteiről úton-útfélen, a közösségi felületeinken, akkor nem elkezdtük kevésbé értékesnek tartani őt? Vagy csak hosszú ideje fogalmazzuk meg, hogy hogyan is mondjuk el? Netán nehezünkre esik bátorságot nyerni?
Évek óta a hálaadás, öröm mellett némi szomorúság is van bennem. Amíg mi ünnepeljük Jézus kiontott vérét, ami üdvösséget hozott, addig ezzel egy időben sok testvérünk hal meg. Annyira értékes nekik Jézus Krisztus képviselete, hirdetése, bemutatása, hogy mártírhalált halni érte is megéri. Mindig elgondolkozom bátor testvéreim életén, hogy nem csak a szám nagy? Képes lennék-e megtagadni őt, utólag megbánva, hogy bár jól döntöttem volna?
„Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Filippi 1,21)
Azért imádkozom, hogy ez az ünnep lendítsen át minket egy holtponton, hogy az értékrendünk csúcsát foglalja vissza az Úr Jézus Krisztus, és szavakkal, tettekkel, magatartással lehessünk képesek rá mutatni.
„Szeretteim, kérlek titeket mint jövevényeket és idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak. Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.” (1Péter 2,11–12)