A tanulás teológiája

Elolvasási idő: 17 perc
Elolvasási idő: 17 perc
A görög eredetű teológiai (θεολογια) kifejezésünk jelentésének ismertetésekor gyakran hangzik el, hogy ez két szó, a theosz és a logosz összetétele által jött létre. Azaz az Istenről szóló beszédet jelzi.

Evangéliumi teológusok számára nagyon fontos az is, hogy jelenti az Isten beszédét is. Azaz a bibliacentrikus teológiának Isten nemcsak a tárgya, hanem a forrása is.

Ezért is találó a kifejezés magyarra fordítása a hittudomány szóval. A teológia lényege Isten személye maga. Ez áll a középpontjában – ő áll a középpontjában. Ugyanakkor – mivel Isten a hittudomány forrása is, ő a kinyilatkoztatója – számos más dologról is szól a teológia. Ilyen értelemben beszélhetünk a hittudomány egy-egy speciális területre vonatkozó részéről, mint például a házasság teológiája, a munka teológiája, a pénz teológiája stb. Ezek közé illeszkedik a tanulás teológiája is.

A tanuláshoz ma sokféleképpen viszonyulnak az emberek. Vannak, akiknek ebben az időtöltés olyan sok formáját kínáló korban is a könyvek olvasásához, új ismeretek szerzéséhez húz a szíve. Szeretnek tanulni, fejlődni, gyarapodni.

Sokan szívesen veszik a tanulás szervezettebb formáit is, és jelentkeznek tanfolyamokra, iskolákba a diákéveik után is. Család és munka mellett nagy áldozat ez: hajnali órákban, a napi munkamenet után, hétvégén vagy éppen éjszaka szükséges könyveket olvasni, dolgozatokat készíteni. Mások majdnemhogy zsigeri szinten ódzkodnak minden oktatástól. A szociális médián ezt írják profiljukba az iskolai végzettséghez: „Az élet iskoláját végeztem!” Nemritkán három felkiáltójelet is tesznek mögé, hogy ismerőseik megértsék: fontosnak tartják kifejezni véleményüket atéren, hogy komoly ember nem könyvekből és iskolai képzések által szerzi ismereteit, hanem magából a nagybetűs életből. Érezze is hát mindenki más úgy magát, mint akinek csak elméleti tudása van, ami nyomába sem érhet az ő valóságból merített és életszerű jártasságainak. Hívő keresztények között is akadnak számosan, akik ezt tartják az egyik legfontosabb közlendőnek a személyes jellemzőik ismertetésekor. Ők így kibővítve írnak erről: „Én az élet iskoláját végeztem – ahol maga Isten a tanár!” Mindjárt tudatosíthatod magadban, kedves olvasó, hogy iskoláidban te nem Istentől tanultál. Csak emberektől. És ők közvetve sem Istentől eredő tudást adtak át, mert azt nem lehet iskolai keretek között, szervezett oktatásban. Az csak „az élet iskolájában” megy – vélekedésük szerint.

Nos, az első, amit érdemes megértenünk, hogy a tanulás kiemelten fontos fogalom a Szentírásban.

A Példabeszédek könyvének elején Salamon példabeszédei megszületésének okaként írja a szerző: „hallja ezt a bölcs, és növelje tudását, és az értelmes helyes tanácsokra tegyen szert…” (Példabeszédek 1,5) Jézus Krisztusról is feljegyzésre került, hogy mielőtt szolgálatba állt volna, „gyarapodott bölcsességben, testének állapotában és az Isten és az emberek előtt való kedvességben” (Lukács 2,52).

A Szentírás a hívő életet egy folyamatosan fejlődő, ismeretben gyarapodó, és az ezáltal bekövetkező életváltozást hozó folyamatként ismerteti. A próféta szavaival: „mert a tévelygő lelkűek megismerik az értelmet, és akik zúgolódnak, tanulságot tanulnak.” (Ézsaiás 29,24) Pál apostol ifjú tanítványát is a megtanult dolgokban való megmaradásra biztatja: „te maradj meg azokban, amiket tanultál, és amikről meggyőződtél, tudva, kiktől tanultad…” (2Timóteus 3,14) Se vége, se hossza annak a listának, amit keresésünk eredményeként kapunk akkor, amikor a „tanulás” kifejezésére vagy tevékenységének említésére keresünk a Bibliában.

A tanulás – az alázat jele és munkálója

A mennyei Atya minden gyermekét folyamatos fejlődésre, tanulásra hívja. Hitre jutásunk pillanatában ugyanis újszülött csecsemőként kezdjük ővele élt új életünket. Egy egészséges csecsemő pedig növekszik. Ahogyan pedig torz az a növekedés, amikor egy kisgyermek egy-egy területen jelentősen növekszik, más területeken pedig változatlan, kicsi, alulfejlett marad, úgy torz egy keresztény növekedése is, ha az nem személyisége teljességét érinti. Aki például arra vágyna, hogy egyre mélyebb istenélményekre tehessen szert, de bibliaismeretében nem kíván fejlődni, és nem is tesz azért semmit sem. A tanulás, az ismeretek elsajátítása szükségességének elutasítása tehát komoly problémát jelezhet egy személy hozzáállását illetően. Igen gyakran büszkeség jele: „Nekem nem kell már tanulnom, főleg nem ettől a tanártól, lelkésztől…”

A tanuláshoz alázat szükséges. Annak meglátása, megértése, elfogadása és kifejezése, hogy van még sok minden, amiben fejlődnöm kell.

Annak elismerése, hogy vannak olyan emberek, akik előbbre járnak nálam, legalábbis az adott területen – de még az is lehet, hogy sok minden másban is. Amikor tanulásra adom a fejemet, akkor kifejezem: nem vagyok még készen, vannak hiányaim, fejlődnöm szükséges. A tanulás tehát az alázat jele. Ugyanakkor munkálója is: tanulmányaim során ugyanis meglátom, hogy mi mindent nem tudok még. Megismerek olyan embereket, akik egy-egy terület számomra eddig ismeretlen mélységű dimenzióját láttatják meg velem. Ekkor pedig még inkább alázatra indulok.

A tanulás szükségszerű velejárója a tisztelet megadása

Isten gyönyörködik abban, ha tudunk tisztelni más embereket. Azokat különösen is, akik elöljáróink, és akik tanítanak bennünket. Különösen is, ha az Isten ismeretére tanítanak. „Becsüljétek azokat, akik fáradoznak közöttetek, és elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket” – írja az apostol a gyülekezeti tagoknak (1Thesszalonika 5,12).

Az 1Timóteus 5,17-ben erős hangsúllyal szerepel a tanítást végzők tisztelete, dupla megbecsülést rendelve az ő számukra: „A vezetésben jól bevált presbiterek kettős megbecsülést érdemelnek, főleg azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.” Olyannyira fontos ez, hogy a galáciabeli gyülekezet még a következő utasítást is kapja: „Akit pedig az igére tanítanak, részesítse tanítóját minden javából.” (Galata 6,6)

Pedig a tanítók sem tökéletesek. Így nem is az a gyülekezeti tagok feladata az említett kontextusban, hogy keresve keresvén valami kifogásolnivalót találjanak tanítóik, vezetőik életében, és arra való hivatkozással meggyőzzék magukat, hogy az említett személytől nem kell és nem is lehet tanulni.

Mindannyian kegyelmet kapott bűnösök vagyunk. Senki sem bűntelen, senki sem hibátlan, senki sem tökéletes. Ha a tanítóinkon is felfedezzük ezt, akkor sincsen semmi gond. Sőt, ez így természetes. Ugyanakkor, ha valakiben gyökeret ver az előbb említett gondolatmenet, akkor gond van, mert ennek a lelkületnek a gőg és a bűnös büszkeség a táplálója. Természetesen ezt is meg lehet bánni, meg lehet vallani Istennek. Ő ezt is kész megbocsátani. Fontos, hogy ezt a bűnt is el kell hagyni, és nem csak bocsánatát átvenni Istentől.

Sok beszélgetésben hallottam embereket nyilatkozni arról, hogy egy vezető miért is nem tisztelni való. Ömlenek ilyenkor a mondatok, amelyek mind bizonyítani kívánják, miért is nem különb a szóban forgó tanító. Néha komplett filozófiák kerülnek kialakításra: senki sem különb senkinél ezen a világon, így ne is próbáljon senki sem oktatni, tanítani, másokat fejleszteni. Minden alkalommal megfigyelhető az, hogy az így vélekedő személyeket ez a világnézet nem teszi boldoggá. Nyílt vagy rejtett cinizmus, szkeptikusság és megkeseredett hívő élet, és egy idő után mindenre kiterjedő, bizalmatlan, kételkedő életszemlélet jellemzi őket.

Akik viszont tudnak tisztelni – és tisztelnek is másokat –, azok életében sokkal édesebb gyümölcsök teremnek.

Miért lehet ez? Mert Isten áldása van azon, ha valaki isteni értékeket nemcsak elméletben vall, hanem azok szerint él. A tanítók és vezetők tisztelete is ilyen terület.

Isten a forrás, ő tanít – embereken keresztül is

Amennyiben teológiai értelemben beszélünk tanításról és tanulásról, akkor annak minden esetben Istentől kell kiindulnia. Szükséges, hogy ő legyen a forrása. Nemcsak a teológiai felsőoktatásról, lelkészképzésről mondhatjuk ezt el, még csak nem is az iskolai hittanoktatásról, hanem minden olyan tanítói tevékenységről és tanulási folyamatról, ahol Istenről és az általa kijelentett dolgokról tanulunk. A bibliaórák, igehirdetések és sok más, gyülekezeti, családi és egyénileg végzett, a hitéletet érintő esemény és tevékenység ide tartozik. Bár ezek nagy részében emberek által tanulunk, azaz oktatóink, tanáraink vannak, mégis a Teremtő az, akitől az ismeret és kijelentés származik. Pál ezért hív az őtőle való tanulásra, és teljes életátadást megkívánó követésére, mert tudja, hogy Krisztus követése is ilyen, közvetett módon (is) történik: „legyetek az én követőim, mint én is Krisztusé” (1Korinthus 11,1; lásd még 4,16; Filippi 3,17).

Nem igazolható tehát azon rajongó hozzáállás, amellyel valaki azt állítja, hogy őt Isten tanítja, így nem szükséges könyvekből, igehirdetésekből, bibliatanulmányokból, tanítóktól és tanároktól tanulnia.

Még kevésbé áll meg a Szentírás alapján az az állítás, hogy a kettő szembe mutatna egymással. Éppen az ellenkezője igaz: vannak dolgok, amelyekre Isten direktben, Szentlelke által vezet el bennünket, de emellett rengeteg dolog kapcsán ő úgy rendelkezett, hogy azokra tanítóink által jussunk el. Ezért adott azoknak lelki ajándékot a tanítás szolgálatára (Efezus 4,11). Azaz maga a Szentlélek Isten rendelte úgy, hogy az ő egyházában emberektől tanuljanak emberek. Ennek visszautasítása így nemcsak lelki arroganciáról és gőgről árulkodik, hanem nagy veszélyt is rejt magában: a Szentlélek egyházigazgató munkájával való szembeállást okozhatja.

A legfontosabb terület, ahol tanulni érdemes

Isten maga a kezdete, a forrása, a tárgya és a végcélja a mi tanulásunknak. A témában kikerülhetetlen fontosságú, gyakran idézett igevers a Példabeszédek 1,7-ben olvasható: „Az Úrnak félelme az ismeret kezdete. A bölcsességet és erkölcsi tanítást csupán a bolondok vetik meg.”

Az evangéliumi kereszténység állásfoglalása az, hogy a Teremtő minden ismeret forrása, ugyanakkor ismeretszerzésünk végső tárgya is. Őt szeretnénk megismerni, és mindazt, amit ő alkotott, elhelyezett ebben a világban, és amit jelen korunkban cselekszik és a jövőben tenni fog.

Jób könyvében olvasunk annak fontosságáról, hogy „megismerje minden ember, amit ő alkotott” (Jób 37,6). A Zsoltárok könyve még fókuszáltabban fejezi ki a célt: „Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között!” (Zsoltárok 67,3)

Az Újszövetségben azután teljesen egyértelművé válik, hogy Isten útjai, alkotásainak célja, és különösen is szabadító cselekedete azáltal lehet számunkra ismeretes és személyes átélés, hogy „megismerjük az igazságot”, „megismerjük az igazat” (pl. 1János 5,20; 2János 1). János apostol terminológiájában kiemelten fontos ez az ismeret: „Írtam nektek, gyermekek, mert megismertétek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert megismertétek azt, aki kezdettől fogva van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, Isten igéje megmarad bennetek, és legyőztétek a gonoszt.” (1János 2,14) Jézus Krisztus megismerése, az őtőle és az őróla való tanulás vezet be bennünket Isten dolgainak mélységébe. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a legfontosabb terület, ahol tanulnunk szükséges, az Isten ismeretének területe.

Tanítványi lét

Az Örökkévalónak nem csak az a célja az emberekkel, hogy azok az „elveszett” státuszból  a „megmentett” státuszba kerüljenek. Ő azt szeretné, hogy a hitre jutottak tanítványokká váljanak. Jézus Krisztus tanítványokat hívott el. Folyamatosan tanította és nevelte őket, végül nekik is hasonló küldetést adott: tanítványokká tenni másokat. A missziói parancsban éppen azért rendkívüli hangsúlyt adott ennek azáltal is, hogy a küldetés céljának nemcsak összefoglalásaként nevezte meg a tanítvánnyá tételt, hanem a parancsban szereplő nyelvtani igék közül csak ez áll felszólító módban: „tegyetek tanítványokká”. Minden más ige módhatározóként fordítandó: „elmenve”, „megkeresztelve (bemerítve)”, „tanítva”.

Azaz életünknek két célja van: tanítvánnyá válni és tanítvánnyá tenni. Más szavakkal: megismerni Istent és megismertetni őt (másokkal). Akár így, akár úgy fogalmazunk, az ismeretszerzés és -nyújtás, a tanulás és a tanítás központi magvát adja minden tevékenységünknek.

Isten önkijelentő Isten. A kijelentésben információ van. Az információ átvehető, megérthető, megismerhető. Isten ismeretének éppen ezért nagyon lényeges mozzanata – és folyamata – a megismerés, a tanulás. Mély és alapos istenismeretre van szükségünk.

Ugyanakkor a folyamatnak nemcsak ezen oldalán találjuk magunkat, hanem a másik végén is: az ismeretátadás és tanítás nemes feladata is a miénk.

Fejbéli tudás vs. szívbéli ismeret

Számos ember gondolkodik úgy, hogy a hittel kapcsolatos ismereteink kétféle formában léteznek: „fejben lévő tudás” és „szívbéli ismeret”. Sőt, akik még tovább kívánják polarizálni a szembeállítást, az előzőt csak „elméletnek” nevezik, és lekicsinylően nyilatkoznak róla. „A szívben lakozó ismeret” ugyanakkor drága kincs számukra, és állítják, hogy ez kedves csak Isten előtt. Indoklásul gyakran hangzik: „az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (1Sámuel 16,7) Ezekben a megnyilvánulásokban a „szív” tisztán érzelmi, eltúlzottan pietista alapú istenkapcsolatot jelez – így torz bibliaismeretre és/vagy önkényes bibliaértelmezésre utal.

Az Ó- és Újszövetségi Szentírás nem támogatja azt a gondolatot, hogy a helyes hitismeret, teológia, hitelvek feleslegesek lennének a mi Istennel való kapcsolatunkban. Azt még kevésbé, hogy ezek károsak lennének. A kontextusukból kiszaggatott igeversek egymásra halmozása viszont annál ártalmasabb. „…az ismeret felfuvalkodottá tesz” (1Korinthus 8,1), „mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít” (2Korinthus 3,6) stb., mind-mind fontos figyelmeztetést ad nekünk. De egyik sem azt kívánja munkálni, hogy a tanulás, ismeretszerzés tevékenységétől távol maradjunk, vagy azt ártalmasnak tekintsük. Nem azt állítják a Szentírás írói, hogy a fejbéli tudás és a szívbéli ismeret kizárják egymást. Éppen ellenkezőleg van: akkor lehet jó a teremtőnkhöz való kapcsolódásunk, ha mindkettő együtt halad, kéz a kézben. Már ha egyáltalán szét lehet választani e kettőt, bármilyen módon is.

Sokkal helyesebb egy integrált szemléletre törekedni: a helyes istenismeret vezethet el bennünket az Istenhez való kötödésünkre, életünk őszerinte történő élésére (és még a helyes érzelmekre is).

Megváltónk mondta: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (János 8,32) Ő az igazság (János 14,6). Ugyanakkor az imént hivatkozott igevers nem azt kívánja állítani, hogy meg lehet ismerni Krisztust „szívben”, de ez nem jelent egyszersmind elmebeli felismerést és megértést is. Amikor Urunk arról beszél, hogy „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket”, éppen az ő beszédeire hivatkozik, amelyek által olyan tanulási folyamatra hívta hallgatóit, amelynek eredményeképpen szabaddá válhattak a mennyei Atyával való kapcsolatuk helyreállása által.

Az imént leírt dichotomista megközelítés sajnos „skizofrén” gondolkodáshoz vezethet. Mert bár igaz az, hogy megtanult ismeretek, elméletek nem feltétlenül válnak őszinte, életformáló meggyőződésekké, de az sem mondható ki, hogy ellenségei annak. Ha mégis szeretnénk szétválasztva tárgyalni a két területet – pusztán az elemzés céljából és annak ideje alatt –, akkor azt mondhatjuk, hogy a szívbéli ismeret valaki értékrendszerére, hozzáállására, motivációinak tisztaságára utal, a fejbéli tudás pedig a hitelveket, a bibliai tanok ismeretét, az Istenről szóló beszéd korrekt vagy inkorrekt voltát fedi le (Larry J. McKinney: “A theology of theological education: pedagogical implications. The Evangelical Review of Theology, Vol. 29, No. 3, July, 2005, 218­–227. o.). Sem az átélés és megélés nélküli elméleti ismeret, sem a tények mellőzésével létrejövő lelkesedés, pusztán érzelmi alapú akció nem elégséges a Teremtőnk által kívánatos hitélethez. A kettő együtt működik áldásunkra.

Egy kommunikáció lényegi elemei

Minden jól működő kommunikációban meghatározó a tartalom és a kapcsolat. Em Griffin ekképpen jelzi ezt: „kommunikáció = tartalom + kapcsolat” (Em Griffin: Bevezetés a kommunikációelméletbe [Budapest: Harmat, 2000]). A tanulás teológiája szempontjából fontos felismerés következik ebből: akkor lehet jó kommunikációm Istennel (azaz akkor hallom meg és értem meg az ő hangját, illetve akkor tudom elmondani őneki, hogy bennem mi van), ha mind a vele való kapcsolatom, mind a tartalom megfelelő.

Az ember elszakadt Istentől. „Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok” (Ézsaiás 55,8) – mondja a próféta által az Atyaisten, jelezve az őközte és az ember között tátongó kommunikációs űrt.

Az ember torzult gondolkodásmódja helyreállásának egyetlen lehetősége, hogy tanulunk, odafigyelve az Isten önkinyilatkoztatására, amelyet a Szentírás első lapjaitól fogva olvashatunk. Ennek az önkinyilatkoztatásnak kicsúcsosodása következett be Krisztus inkarnációjával, majd az ő cselekedetei és tanításai által. Az önkinyilatkoztatói Istentől, Szentlelke által ihletett üzeneteiből, a Szentírás igéi által kapjuk meg a helyes tartalmat. Krisztus váltsághalála által helyreáll az Istennel való kapcsolatunk újjászületésünk alkalmával. Így valósul meg az Isten és ember közötti kommunikáció rehabilitálása.

A tanulás, az ismeretek szerzése nem csak egy lényegi elem az ember életében. Krisztus tanítványa számára ez maga az élet. Folyamatosan új ismeretekre szert tenni olyan módon, hogy az elménk által felismert igazságok életünkbe beépüljenek és integráns módon alakítsanak bennünket, egyre szorosabb Istennel való kapcsolatot eredményezve. Habár a tanulásnak nem a szervezett oktatás, az iskolai keretrendszer az egyetlen szférája, de semmiképpen sem marginalizálandó területe.

A tanulás a hívő ember lételeme, az alázat jele és munkálója, tanítványi létünk közege, az Istennel való kommunikációnk nélkülözhetetlen alkotója. (Kiváltképpen is az Istennel és az ő országával, népével, az őhozzá tartozó dolgokkal kapcsolatos tanulásra igaz ez.) Ezen felismerés befogadásának és megélésének hiányában nem lehetséges az Istennek tetsző egyéni hívő élet, gyülekezeti szolgálat, teológiai oktatás. Ismerjük meg őt még inkább, és ismertessük meg őt másokkal is! Ez a módja annak, hogy tanítványokká váljunk, és tanítványokká tegyünk másokat.

Dr. Steiner József

professzor, missziológia és tanítványképzés, TCM Nemzetközi Intézet

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp