– Úgy kezdődött, hogy a gimnázium második évfolyamától számítva összesen nyolc évig voltam zen buddhista, majd megtértem és rövid idő alatt bekerültem a Hit Gyülekezetébe. Ez az időszak fél évig tartott és nagyon nehéz volt – fogalmazta meg dr. Szalai András arra a kérdésre, milyen személyes motivációi vannak abban, hogy kiemelt fontosságúnak tartja a hitvédelmet. Megtérése az Istennel való találkozással kezdődött. Meghatározó élmény volt számára, ahogyan leszállt az élete trónjáról, lekuporodott a lábához, és felnézett arra, Aki mindvégig ott volt.
Ekkor 1990-et írtunk, s mindössze két nap telt el aközött, hogy buddhistának vallotta magát, majd tagja lett egy, az életére, a családjára és az idegrendszerére is negatív hatást gyakorló karizmatikus keresztény közösségnek.
A tagság fél éve alatt nem csupán azt kellett felfognia, hogy más vallások is létezhetnek, amelyek negatív hatással lehetnek, hanem legalább két évbe telt, mire exbuddhistaként mentálhigiénés szempontból helyre tudott jönni. Nagy nehézséget okozott például az, hogy meggyőződéses buddhistaként a kötődést, akár a megvilágosodáshoz való kötődést is semmissé kellett tennie és az emberi kapcsolatait is tudatosan le kellett építenie. – A fél év jórészt azzal telt, hogy tanulmányoztam a Bibliát, kigyűjtöttem, hogy hol, miről, mit ír, és azt láttam, hogy ez nem egyezik a tanításokkal – összegzett.
Az anyagi bővelkedésről, gazdagodásról szóló tanítás nem egyezett azzal, amit például Jakab levelében olvasott.
Lassan összeálltak a dolgok, és a fél év alatt arra ébredt rá, hogy a Biblia igaz, Jézus valóban létezik, de ahol éppen van, ott bajok vannak ezekkel a viszonyulásokkal. Úgy érezte, hogy lépnie kell, és miután ezt megtette, a közösség és a csoport vezetője rögvest elfordult tőle. Fél év alatt kétszer váltott világnézetet, és kétszer váltott közösséget is. Arra jutott, hogy muszáj a kereszténység bizonyos formáit kutatni, felfogni, mert nem akarja, hogy még egyszer becsapják. Azért ment el hébert, görögöt és teológiát tanulni, hogy ne lehessen megtéveszteni. Innen eredeztethető a személyes indíttatás.
– A vallásosság egészségtelen és egészséges formáit kutatom, azt, hogy hol vannak a határok akár egy adott vallási közösség eszmei hiedelemkeretein belül, hol van az a pont, ahol már nem stimmel a dolog. – Tudatosan kezdett el azzal foglalkozni, hogy a vele történteket fel tudja dolgozni. A legelső előadását nagyjából három évtizeddel ezelőtt egy református ifjúsági közösségben tartotta, az akkor előzetesen egyórásra hirdetett alkalom végül három órán át tartott. Olyanokkal kezdett el foglalkozni, akik maguk is tranzithelyzetbe, átmeneti állapotba kerültek. Azoknak a sorstársainak szándékozott segítséget nyújtani, akik egyik vallásból a másikba, egyik közösségből a másikba, egyik gyülekezetből a másikba vagy éppen légüres térbe kerültek.
Az eltelt évtizedek alatt több százan fordultak meg nála, és menet közben döbbent rá, hogy nem pusztán teológiai, nemcsak vallástudományi, hittani vagy hiedelem szintű problémáról, problémákról van szó, hanem az emberek lelkével is mindenképpen szükséges foglalkozni, illetve lelki-pszichológiai-mentális-szociálpszichológiai okok is közrejátszanak. Ehhez kapcsolódott aztán a valláslélektan és a pszichológia, ami segített neki a tanácsadói feladatkörben.
A valláskárosodás kifejezéssel összefüggésben azt emelte ki, hogy ő maga sosem használja, nem szereti, mert egyrészt „viktimizáló” hatása van, vagyis az áldozati jelleget erősíti, másrészt pedig elviszi a fókuszt, pedig a személyes felelősséget is érdemes megvizsgálni. Az emberek keresnek, a rendelkezésre álló információk alapján döntéseket hoznak, bizalmat szavaznak. Nem rosszindulatúak, nem rosszhiszeműek, kapnak valamit, és menet közben jönnek rá, hogy megkapták-e azt, amit akartak vagy sem.
Menet közben történik egyfajta újraértékelés, döntések születnek, és aztán kilépnek.
Valóban keletkezik közben kár, de azt is fel kell tudni fogni, hogy ők maguk e közben a folyamat közben mit vétettek el. – Egyszer valaki azt mondta nekem: András, én vagyok a hülye, mert ott ültem tíz évig kezemben a Bibliával, de sosem néztem meg, hogy az van-e benne, amit tanítanak – mesélte. Fel kell tehát fogni a saját felelősséget, de az is fontos, hogy ezt az élményt újra kell, újra lehet keretezni. Sokszor látjuk azt, hogy a vallási traumatizáltak, tehát azok, akik valamilyen módon sérültek, ezek után így tekintenek magukra, és benne ragadnak ebben az exlétben. Ezen túl kell tudni lépni és meg kell látni a saját felelősséget is.
Ha ezt csak veszteségként éli meg az adott személy, akkor az egy folytonosan fájó emlék lesz, de azt is lehet mondani, hogy mára már ennek hatására doktorija van manipulációból. – Saját magamat is így kellett látnom: elment azzal nyolc év, hogy buddhista voltam, és kellett egy-két év, mire helyrejöttem érzelmi szempontból, de ez csak egy szakasz volt az életemben, és végső soron Istennel való kapcsolatra lettem teremtve – világította meg, hozzáfűzve: volt, aki azt mondta, hogy ő már nem akar extanú lenni, hanem egyszerűen csak keresztény. A negatív hatást így pozitív tapasztalatként lehet továbbvinni, és akkor már másnak is tud segíteni.
Dr. Szalai András pályáját tekintve a kezdetektől napjainkig több mint 30 év telt el, adódik tehát a kérdés, hogy mi változott a hitvédelem területén, milyen volt akkor és milyen ma az apologetika helyzete. A kezdetekkor, a 90-es évek elején egyáltalán nem volt szakirodalom, semmi olyan könyvtári anyag nem volt elérhető Magyarországon, amire szükség lett volna. A vonatkozó irodalmat be kellett szereznie, a kapcsolatokat ki kellett építenie annak érdekében, hogy ezt a területet itthon tisztességes módon, alaposan kutatni lehessen. Néhány kivételen kívül nem lehetett ilyen munkákat idehaza megtalálni, ezért ezeket össze kellett gyűjteni.
– A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetségnek (MEKDSZ) voltam a tagja, és külföldi kiadókat kerestem meg azzal, hogy másodpéldányokat kérjek bizonyos könyvekből – részletezte, kitérve arra is, hogy nagyjából a levelei felére érkezett válasz, és nagyon sokan küldtek egy vagy két példányt egy-egy angol vagy német nyelvű anyagból. Az internet megjelenésével tovább erősödött a kapcsolatépítés, az USA-tól Anglián keresztül Ausztráliáig olyan teológusokat, lelkészeket, szervezeteket keresett meg, akik hasonló tevékenységet fejtettek ki.
Az első évek gyűjtőmunkával, kapcsolatépítéssel teltek.
Fel kellett térképezni, hogy kik azok, akik valóban kutatnak, és kik azok, akik csak összegyűjtik és továbbítják ezeket az ismereteket – hangsúlyozta. 1998-ban talált rá a The Centers elnevezésű kezdeményezésre, ami a mai napig egyedülálló abban, hogy világszerte egyfajta hálózatként fogja össze az apologetikával foglalkozó szervezeteket, kutatókat és intézményeket. Van észak- és dél-amerikai, afrikai, ázsiai, orosz és ukrán, valamint magyar központ is. Kétévente tartanak összejövetelt, s a legutóbbi kettő itt volt Budapesten. – Ez a hálózat valóban nagy szolgálatot tesz, sokat segítenek az Apológia központnak – avatott be. Azt is elmondta, hogy az Apológia Alapítványt a Harmat Kiadó és a MEKDSZ hozta létre a kutatóközpont és a könyvtár fenntartása érdekében. A kezdeti időszak nehézségeitől eljutottak odáig, hogy ma már 150 folyóméternyi könyvről és nagyjából 20 GigaByte-nyi adatról kell gondoskodniuk.
A cél az volt, hogy a kutatás, az oktatás és a tanácsadás színvonalasan történhessen. Az Apológia Kutatóközpont létrejöttével ez végül megvalósulhatott. Nagyon változó az intenzitás, van úgy, hogy egy héten egy ember jön segítséget kérni, és van úgy, hogy kilenc. Volt arra is példa, hogy a Jehova Tanúi korábbi tagjai hívták meg a saját összejöveteleikre Szegedre, Debrecenbe, Budapestre. Olyanok invitálták, akik tanúk voltak és miután kiléptek, még mindig összejártak és erősítették egymást. Az alapvető témákat vették végig, a Bibliát tanulmányozták és ezeket a témákat beszélték meg, dolgozták fel. Ismeretre is szükség van, de ehhez az empatikus fellépés is kell – húzta alá ezzel összefüggésben.
– Mivel voltam ilyen helyzetben, így nem azt érezték, hogy csak kritizálok, hanem a személyes érintettség okán pontosan tudom, hogy miről beszélek – mondta a tapasztalatairól szólva.
Arra a kérdésre, hogy neki személy szerint ki segített, azt emelte ki, hogy Isten mellett többen voltak, akik támogatták. Volt néhány család, akik türelmesek voltak vele, meghallgatták és imádkoztak érte, amikor nehéz helyzetben volt. Hetényi Attila professzort is megemlítette, mint aki sokat tett érte a kezdetek kezdetén, és egy volt osztálytársát is, aki a Wesselényi utcai baptista gyülekezetbe vezette. Ennek a közösségnek a lelkipásztora, Hetényi Attila volt az, aki a teológia irányába terelte. Ő volt az, aki segített neki feldolgozni a Hit Gyülekezetében szerzett élményeit. Többen voltak, akik imával, szeretettel mellé álltak.
Isten közvetlen munkájára folyamatosan rácsodálkozott, ami nagy élmény volt számára. Arra is kitért, hogy 1990 előtt 33 vallási közösség volt Magyarországon bejegyezve, köztük egy buddhista is. A buddhizmusra kvázi partnerként tekintett az akkori hatalom, ezért is lehettek jelen az országban. Főiskolai szintű intézetben lehetett például tanulni ezeket a tanokat. Ma a különféle egyházak, „egyházacskák” száma 300 körülire tehető, a lakosság 1-2 százaléka lehet érintett. A történelmi egyházakban is lehetnek tévtanítások és/vagy olyan kapcsolatok, amelyek traumatizálók, érdemes tehát úgymond helyretenni, hogy melyik problémakör jelenthet nagyobb gondot.
Mi lehet nagyobb gond: az egyházacskák okozta fenyegetés vagy az egyházon belüli nem megfelelő viszonyulás? Nem biztos, hogy van értelme ilyen módon feltenni a kérdést, de az bizonyos, hogy a legnagyobb szekta ma Magyarországon a névleges kereszténység. Azok között, akik valóban gyakorolják a vallásukat, és azok között, akik még csak felszínesen sem, nagyon széles a spektrum. – Van nagyjából egy ötmilliós réteg, ami vallástalannak nevezhető, és van egy megközelítőleg ötmilliós tömeg, ami pedig valamennyire kereszténynek mondható – fejtette ki, hozzáfűzve, hogy a nagyjából 200 ezres tömeg, ami pedig a 300 körüli egyházi közösséghez kapcsolódik, igencsak színes összetételű. Mindenhol más jellegűek a problémák, ezt ilyen módon nem feltétlenül lehet összehasonlítani.
Azt is tudni lehet, hogy a segítő szakma tele van sérült emberekkel, akik a saját nyomorúságukat rogyasztják rá a hallgatóságra, és így okoznak sérüléseket. Ehhez képest sok kis csoport van, ahol mondjuk egy-egy gurut vagy önjelölt vezetőt legfeljebb tízen hallgatnak. – Az, hogy ki okoz nagyobb kárt, nem számít, inkább azzal kellene foglalkozni, hogy a testvérek által okozott sebek hogyan keletkeznek, mivel függnek össze, hogyan viszonyulnak egy-egy helyi vagy általános lelkiségi mozgalomhoz, és a személyes lelkiséggel milyen kapcsolatban lehetnek – húzta alá, kiemelve: vannak olyan hatások, amelyek a teológiai kerettől függetlenül működnek.
Ugyanúgy jelen van a manipuláció, a leuralás, a kiskorúsítás, a törvényeskedés, vagyis ezek a jelenségek ugyanúgy megjelenhetnek egészséges és egészségtelen teológiai környezetben is. Ezek emberi dolgok. Emberek építenék Isten országát emberi módszerekkel, ezért ezek manipulatívak és ugyanolyan sebeket okoznak a keresztény közösségekben, mint az ettől eltérő vallási hátterű csoportosulásokban. A Jehova Tanúinál vagy éppen a Mormonoknál ez érthető, a valóban keresztény közösségeknél viszont nem.
– A hitvédelem egyébiránt nem pusztán a hit védelmét, hanem a hitélet védelmét is jelenti.
Az egészséges hitre való törekvés és a hozzá ragasztható tudomány mellett az is fontos, hogy tudomásul vegyük: a hitéletnek van egészségesen élhető és beteg, torz formája is, és ezzel foglalkozni szükséges. A teológiai helyes keretek közötti sérülés nem várható és ezért még fájdalmasabb, mint ott, ahol ez a keretekből eredeztethető. A névleges kereszténységre visszatérve kiemelendő, hogy ez szociológiai probléma. A gyermekkeresztség révén bárki az egyház tagja lehet, de az már más kérdés, hogy mire elegendő a konfirmáció vagy a bérmálás. A fiatalok megtartása szintén kérdéses. Ha nincs gyülekezeti fegyelem, és mindenki kereszténynek mondhatja magát, akkor elmosódnak a határok.
Dr. Szalai András leszögezte, őt nem is ez a témakör, nem a névleges kereszténység, hanem sokkal inkább a túlzottan vallásos emberek által okozott sebek gyógyítása foglalkoztatja. Ahogyan fogalmazott: az embertelen istenesség érdekli. Legelőször is azt kell tudatosítani, hogy mi az, amit hiszünk, és mi az, amit nem. Mit hiszünk és miért, illetve mit nem hiszünk és azt miért nem hisszük. – Az apologetika számomra nem pusztán szakma vagy ágazat, hanem egyfajta gondolkodásmód, amire úgy érzem, hogy ma nagy szükség van. Tudatosítani kell a hitünket, és el kell kezdeni tudatos tanítványként élni.
Nem számít, hogy melyik teológiai ágról van szó, tudni kell, hogy miben hiszünk, és mi az, amiben nem.
A tudatos hitélet mindennek az alapja. Aki így éli az életét, azt nem lehet csak úgy becsapni, nem lehet olyan nagyon könnyen megtéveszteni. A tekintélyalapú közlések átvétele nem célravezető, meg kell tanulni gondolkodni erről. Látni kell mindennek a jelentőségét, mert különben megingatnak, megingathatnak a hitünkben. Érthetően és élhetően szükséges kommunikálni és megnézni, hogy mi miből következik és miért. Tudni kell utánanézni a dolgoknak, kérdéseket kell feltenni, és elérhetővé kell tenni a megfelelő válaszokat. Ami nagy eredmény – fűzte hozzá –, hogy az utóbbi tíz évben megjelentek az apologetika területén a fiatalok.
Vannak olyan fiatalok, akiket érdekel ez a téma: Nagy Gergely, Békefi Bálint, Ármai-Szabó Ádám és Győri Tamás – sorolta. Ismertetése szerint a pünkösdi teológián sikerült olyan apologetikai képzést felépíteni, ami megállja a helyét, és itt Sitku Tibor és Bódi Mátyás nevét érdemes megemlíteni. Szabados Ádám nevét is érdemes felhozni, aki lelkesen blogol a témában, s mint Szalai András kifejtette, jó látni, hogy immár nincs egyedül, de még így is döbbenetesen kevesen vannak. Az egész világon mindössze 150-200 olyan ember van, aki főállásban, teljes munkaidőben foglalkozik ezzel a témakörrel, a hitvédelemmel.
Újabb és újabb kihívások vannak, újabb és újabb hibridek, újabb és újabb vallási közösségek jelennek meg, ami folyamatos odafigyelést, állandó kutatást igényel. Nemcsak Amerikából, Ázsiából, hanem például Afrikából is érkeznek különféle importált lelkiségek, de a helyi jellegeket is vizsgálni kellene, ahogyan például az orosz kutatók a szibériai messiásokkal foglalkoznak. Még több kutatóra és kiegyensúlyozott ismeretterjesztésre volna szükség – összegzett. Nehéz eljutni az emberekhez, korlátozottak a lehetőségek.
Sokan vágynak leegyszerűsített, instant igazságokra, de Istenről, az örök életről nem lehet ilyen módon megnyilatkozni.
Nem lehet megspórolni az odafigyelést, az utánajárást, az alaposságot. Mindent egybevetve azt emelte ki, hogy annak, aki apologetikával foglalkozik, arra kell törekednie, hogy szeretettel segítse a másik embert. Fenn kell tartani a tévedés jogát és lehetőségét, valamint a korrigálás jogát és lehetőségét is. Meg kell tanulni gondolkodni, szűrni, mérlegelni és értékelni az információkat. Nem arra van szükség, hogy másokat befeketítsünk és sátánnak kiáltsunk ki, hanem arra, hogy féltő szeretettel kommunikáljunk és mindezt érthető módon tegyük. – A másiknak azt kell éreznie, hogy aggódom érte, és azt is tényszerűen el kell tudnom mondani, hogy miért aggódom. Segíteni kell abban, hogy a másik újragondolja a dolgokat, és ezzel párhuzamosan nekem ellenőrizhetőnek és átláthatónak kell lennem – foglalta össze végül az alapvetéseket.
A beszélgetés dr. Szalai Andrással 2023 márciusában készült.
Kiemelt kép: unsplash.com
