„Ezt a parancsot kötöm a lelkedre, fiam, Timóteus, hogy a rólad szóló korábbi próféciák alapján harcold meg a nemes harcot. Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek. Ezek közül való Himenaiosz és Alexandrosz, akiket átadtam a sátánnak, hadd tanulják meg, hogy ne káromolják Istent.”
Harcolni. Rendben. De miért? Csak magáért a harcért? Harcolni a hitért és a jó lelkiismeretért.
Mindkét kifejezés nagyon mélyre, belülre, és nagyon magasra, Istenre mutat. A nagyon személyes belső kegyesség része az Úrral négyszemközti kapcsolatnak, de ugyanakkor közügy is, hiszen a személyes harcok kimenetele a közös részévé válik Isten és a sátán háborújának. Ez tehát a tét.
Szóval harcolni hitért és jó lelkiismeretért belül magamban a megtérésig és az üdvösségig. Aztán együtt harcolni másokkal, testvérekkel, bajtársakkal, szolgatársakkal, lelki atyákkal és fiakkal.
Együtt harcolni Istennel, a Győztes oldalán. Együtt harcolni a sátán ellen.
Harcolni másokért – az ő hitükért, jó lelkiismeretükért, megtérésükért, megtisztulásukért. És harcolni a gyülekezet hitéért, jó lelkiismeretéért. Ez utóbbiak mintha egymás ellen fordítanának minket, valójában azonban hívnak, ha drasztikus eszközökkel is a Győztes oldalára.
Könnyen lemondunk ezekről a belső és külső csatákról, ezért is kell a felszólítás, amolyan atyai-fiúi parancsolatszerűen. Persze a parancs feljebbről származik, Istentől indul, aki ránk bízza, hogy éljük meg és bízzuk másokra láncolatszerűen. Igen, feladatunk átadni, továbbadni, hiszen hozzánk is így jutott (2Timóteus 2,2).
Ez a jó harc, melynek a vége nem pusztulás és áldozatok, hanem tanulás, életváltozás, üdvösség. Pál magát sem hagyja ki ebből, sőt példának állítja, mint aki maga is többek között a káromlásból tért meg és állt át a Győztes oldalára. Mindenkinek van remény!
