Másik testvér közli, hogy ő 46 éve hívő, de ez nem ámulatot eredményez, hanem arra gondolsz, hogy ennyi idő alatt többre is „vihette” volna – például a türelmet tekintve.
Szóval maradjunk annyiban, hogy amióta hívő vagyok (3 és 46 év közötti tartományban), még egyszer sem hallottam prédikációt Isten félelméről. (Mondjuk az Énekek énekéről sem, de azt nyilván más okból.) Pedig ez „a bölcsesség kezdete” (Példabeszédek 1,7), ami mindnyájunkra ránk fér. Mivel ezt Salamon, a valaha élt legbölcsebb ember állítja, bízvást hihetünk neki.
Az Igének az a szépsége, hogy látszólag ellentmondó állítások és igazságok is megférnek egymás mellett, sokszor így adva meg a teljes képet. Az a jó, ha egy igazságot minél mélyebben megismerünk, mert akkor nem lesz kijátszható egy másikkal szemben. Ilyen Isten jósága, amit sokoldalúan át kell élnünk, hogy egyre teljesebb legyen az iránta való bizalmunk. Ugyanakkor a szeretet és az általa adott szabadság azt az illúziót adhatja, hogy bármit megtehetünk, hiszen Isten úgyis megbocsátja. Ez viszont már túlságosan kileng, és vissza kell mozdítani. A keskeny út tényleg keskeny, leléphetünk róla a szabadosság és a törvénykezés irányába is. Az Ige ekképpen tanít az álszabadsággal kapcsolatban: „Lásd meg tehát Isten jóságát és keménységét…” (Róma 11,22) Ezt tudják a szülők és főnökök is, hogy mindkettőre szükség van – amikor és amennyi éppen kell.
A következő haszna témánknak, hogy „az Úrnak félelme által távozhatunk el a gonosztól” (Példabeszédek 16,6). Hányan és hányan szeretnék otthagyni a gonoszt, és ennek többféle feltétele van. Az egyik ilyen, ha átéljük Isten félelmét. Amúgy az eredeti kifejezés a hódolat és a rettegés közötti tartományban mozog, amelyből ez az érzés a terrorhoz áll a legközelebb. Ez nem elméleti, hanem átéléses tudás.
Tegyük fel, hogy játszol egy bűnnel. Valahogy mindig kijátssza az éberségedet, pedig hányszor nekiveselkedtél.
A probléma az, hogy romlott lelked egy része szívesen vétkezik, tehát egy, az óembernek nagyon is tetsző bűnt kellene leállítani. Aztán vagy megy, vagy nem.
Ha sokszor megy, és néha nem, az is a kudarc érzését kelti. Meg édes is a bukás valami dagonyában. Ekkor segít az Úr, és az egyik bukásod után átfuttatja rajtad, hogy mi lenne, ha most nem bocsátana meg, hanem ennyi volt. Nincs az a horrorjelenet, ami ennyire a csontjaid és a lelked mélyére hatolna, mint ez. Nyüszítesz és szűkölsz, mert tudod, mit jelent ez: örök távollétet Istentől. És hiába kérnél meg akárkit, a legkomolyabb hívőt is, hogy oldja fel, nem tudná, mivel a legmagasabb fórumon döntöttek így. Percekig alig kapsz levegőt, remegsz, és nagyon halkan kérsz még esélyt a folytatásra. Isten persze emiatt nem akar örökre száműzni, de csak a gondolatának közel jötte is rémisztő, s akár napokig is eltarthat, míg lenyugszol a drámai hatás következtében. Ezután, ha közeledne is az édeskés kísértés, eszedbe jut ez az élmény, és gyorsan nemet mondasz. Persze elbukhatsz még, de már nincs az a „szívesen vétkezem” érzésed, s egy idő után, ahogy erősödsz, tisztulsz, végképp elhagyod azt a kísértészónát. Ez az átélés minden területre jótékony hatással lesz: nem fogsz játszani a bűnnel. Lehet, hogy bevonz még, de a beleegyezésed ellenére, és az már teljesen más, mint ami azelőtt volt.
Tudnunk kell, hogy ilyenkor színre léphet a Vádló, és megtámadhat azzal a gondolattal, hogy elkövetted a halálos (megbocsáthatatlan) bűnt. Ezt nagyon határozottan el kell utasítanod, mert az egész – bármennyire is drasztikus volt – az okulásodra, és nem az elvetésedre szolgált.
Van Isten félelmének egy szépsége, amikor a pici ember tiszteli és egészségesen féli a hatalmas Istent.
Ugyanakkor apánknak szólítjuk, és az is. Ez a két viszonyulás megfér egymás mellett – mindegyik a maga helyén.
Bölcsebbek és bűnmentesebbek szeretnénk lenni? Isten félelme segít mindkettőben.
Végül summázásként jöjjön újra Salamon:
„Féld Istent, és tartsd meg a parancsolatait: mivel ez az embernek fődolga!” (Prédikátor 12,15; KG)
Kiemelt kép: pexels.com
