Meg kell jegyeznünk, hogy a történelmi Magyarország területén a wittenbergi egyetemről hazánkba kerülő a már korábban is említett Fisher András volt az első képzett anabaptista reformátor, aki 1523-1540 között végezhette szolgálatát a Felvidéken nagy eredménnyel.
A korábban felsorolt városok többségét személyesen is felkereste, amikor végül 1540-ben elfogták és Krasznahorka várának egyik bástyájáról a mélybe dobták. Így ő lett magyar földön az anabaptisták első prédikátor vértanúja. A felvidéki anabaptista mozgalom megerősödését a hutteriták 1546-os tömeges betelepülése szolgálta, akik többségükben Nyitra, Pozsony és Trencsén megyék területén találtak új otthonra.
Nyugat-Magyarországon 1550-es évektől kezdve telepednek le hutterita anabaptisták Sopron, Vas és Zala megyékben. Mint jó szakemberek kaptak munkalehetőséget a Nádasdy, Zrinyi és Batthyány főurak birtokain.
Jártasak voltak az ipar a kereskedelem és a mezőgazdaság különböző ágaiban. Különösen a kézművesség, benne a fazekas mesterség tette híressé őket. A kézművességen kívül az egészségügy terén is jó hírben álltak az anabaptisták.
A korabeli feljegyzések arról beszélnek, hogy „valósággal divatos a hölgyek különféle megbetegedése idején újkeresztyén orvost vagy dajkát hozatni, gyógyvizeket és gyógyszert vásárolni az anabaptistáktól. A gyógyvizeket az egyre híresebbé váló fajansz edényekben hozzák forgalomba, ónzárral légmentesen lezárva.” [1]
A reformáció terjedése során a baptista tanítások Kolozsvárra is eljutottak. Heltai Gáspár is foglalkozott a témával 1553 és 1570 körül. A baptista hitelvek egyes tételei Dávid Ferenc és követői tanításában is megjelentek. A neves erdélyi reformátor, az unitáriusok első püspöke Mátyás király szülővárosában, 1570-ben jelentette meg az általa fordított „Könyvecske az igaz keresztyéni keresztségről” [2] című munkáját. Figyelemre méltó a krónikás Tinódi Lantos Sebestyén által 1554-ben lejegyzett énekstrófa, melynek egyik mondata így hangzik: „Ezen baptisták Bátori Andrásval…” Mindezek az utalások arra engednek következtetni, hogy ha nem is nagy tömegben, de szórványosan már éltek baptista hitvallású emberek ezen a vidéken a reformációt követő évtizedekben.
Az anabaptisták letelepedése Erdélyben.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és kísérete többször találkozott Habsburg-ellenes hadjáratai során morvaországi és felvidéki anabaptistákkal.
A fejedelem több tízezres hadseregének élelmezésében, hadfelszerelésének javításában és kiegészítésében, a beteg katonák gyógyításában a baptista hittestvérek is kivették részüket. A közvetlen kapcsolatfelvétel nyomán a fejedelem értesülhetett szenvedéssel teljes életükről és viszontagságos vándorlásaikról. Ennek ismeretében dönthetett úgy a fejedelem, hogy hittestvéreinket Erdélybe költözteti. Odaköltözésük, letelepedésük és ott induló életük hiteles történetét a máig megmaradt anabaptista kódexek, krónikák és kéziratok őrzik. Ezek közül a leghíresebb a közösség vezetője Jakob Werner munkája, amely eredeti német és magyar nyelven is olvasható.[3]
Egy másik krónikás Georg Klauss pedig így örökítette meg az áttelepülés körülményeit: „Morvaországi hadjárata alatt Bethlen védelmébe fogadott Nikolsburgnál egy testvérgyülekezetet, akikkel nagyon jól járt, mert a szegény szász kézművesek súlyos kárára elhozta őket minden holmijukkal Erdélybe, Alvincre, amit székhelyül adott számukra. Ott építkeztek és szektájuk szerint éltek és iparukat folytatták, és attól az időtől kezdve a mai napig is ott élnek, immár több ezerre szaporodva”[4]
Erdélybe nagyobb létszámban 1621-ben érkezett az első habán anabaptista csoport. A több hullámba érkező anabaptisták erdélyi központja a Gyulafehérvár melletti Alvinc község lett. Betlen Gábor a továbbiakban is pártfogásba vette őket, kiváltságokat biztosítva számukra, teljes vallásszabadságot és adómentességet adva nekik. A Nyitrai Krónika a következőképpen örökíti meg az anabaptisták Erdélybe való betelepítését: „Erdély fejedelmének óhaja, hogy községünkből jól gyakorlott kézműveseket (anabaptistákat) Erdélybe engedjenek áttelepedni…teljes szabadságot, atyai adományozást, és hathatós oltalmat ígérvén azok számára Csejtén át Erdélybe küldte. Azokat 18 szekérre felrakták és 20 katona kíséretében 1621. augusztus 31-én Alvincon nagy örömére összejöttünk.” [5]
Az anabaptisták történetének új fejezete kezdődött Erdélyben. 1622-ben a kolozsvári országgyűlés külön törvénnyel rendelkezik az anabaptisták szabadsága ügyében, adó és vámkedvezményt biztosítva számukra. Alvincre[6] több hullámban érkezetek letelepedők. Lerakták az új „udvar” alapkövét. A település 1623. végére már 1089 tagot számlál. Az erdélyi „udvar” iparosainak felhasználása eltér a nyugat-magyarországitól annyiban, hogy míg ott közvetlenül várszemélyzetként dolgoztak, itt a lakosság széles rétegeinek ellátása volt a feladatuk.
A magyarországi reformáció egyik fontos fellegvára Sárospatak. Már a tatárjárás idején is jelentős őrvár állt itt. A középkorban Budát a lengyelországi Krakkóval összekötő kereskedelmi útvonal egyik fontos állomása volt. A várkastély falai között megfordult az anabaptisták bátor védelmezője Bethlen Gábor épp úgy, mint I. Rákóczi György erdélyi fejedelem, később pedig az osztrák-török megszállás ellen szabadságharcot vívó II. Rákóczi Ferenc helyezte ide hatalmi központját.
Sárospatak igazi szellemi kisugárzása a reformációt követő időszakban bontakozott ki. Magyarországon elsőként itt épült 1531-ben protestáns oktatási központ, a híres Sárospataki Református Kollégium.
Az iskola falai között tanított a magyar-morva származású nemzetközileg ismert pedagógus J. A. Comenius, a keresztlevelében szereplő magyar nevén Szeges János.
(A későbbiekben itt diákoskodott többek között Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Kossuth Lajos és Móricz Zsigmond is)
A szomszédos Vizsoly községet az 1590-ben Károlyi Gáspár lelkipásztor által itt kinyomtatott első magyar nyelvű biblia tette híressé. Kevesen tudják, hogy a híres magyar bibliafordító eredetileg délvidéki szerb családból származott és neve Radicsics Gáspár volt. Később, amikor protestáns hitre tért, családjával együtt Nagykárolyba települt át a fenyegető törökvész elől. Időközben Wittenbergben is tanult, ahol fölvette a Caspar Carolus Pannonius nevet.
Hazatérve Magyarországra Vizsolyban lett lelkipásztor, majd a Felvidék egyik esperese. Ebben az időben fogott a bibliafordításba és került a Vizsolyi Biblia címoldalára fordítóként a Károli Gáspár név. Itt diákoskodott ez időben Szenczi Molnár Albert is, aki később ugyancsak a reformáció nagy alakjává vált.
A Károli biblia magyarországi terjesztésében a baptisták is jelentősen kivették a részüket, különösen a 19. század közepétől a Brit és külföldi Bibliatársulat tagjaiként, mely időszak egybeesik a baptista misszió Kárpát-medencében való elterjedésének az idejével.
Sárospatakon is jelentős számban éltek “újkeresztyén” hívőknek nevezett anabaptisták is a reformációt követő időkben.[7] I. Rákóczi György 1645. évi felvidéki hadjárata után jutott arra az elhatározásra, hogy anabaptista habánokat telepítsen Sárospatakra.[8] Az áttelepülők számát nem jegyezték föl a krónikák, de egy későbbi 1657-ből való összeírás szerint 50 felnőtt férfi alkotta a sárospataki habán közösséget.
Ennek alapján az áttelepültek száma asszonyaikkal, öregeikkel és gyermekeikkel együtt, mintegy 200-250 főre tehető. Rákóczi fejedelem a sárospataki vár északi oldalán fekvő, ún. Hejcén telepítette le az alvincihoz hasonló anabaptista udvarházat, ahol kiváló kézműves mesterek álltak a fejedelem rendelkezésére. E szándékban nem annyira az anabaptisták iránti rokonszenve vezette, hanem sokkal inkább iparpolitikai tervei.[9] Az újkeresztyén-anabaptistákkal kapcsolatban 1647-ben kiadott adománylevélben rendelkezett adómentességükről, valamint arról, hogy: „Senki őket és utódaikat zavarni ne merészelje”[10]
A sárospataki kolónia belső életéről és struktúrájáról az 1657. évi összeírás tájékoztat. E szerint „a telepet magas kőkerítés vette körül, melyen két bejárat volt. A lakó- és műhelyházak egy tér körül helyezkedtek el. A tér egyik sarkában volt a habánok pincéje, – a Cellarium Anabaptistarum, – amely terményeik tárolására szolgált. Az egész telepet 1785-ig Curia Anabaptistarum névvel jelölték. A kolónia fenntartása és a közösség ellátása hatalmas feladatot jelentett…16 személyt vett állandó jelleggel igénybe. Nemcsak az állatállomány ellátásáról és saját szükségleteikről kellet gondoskodni, hanem az emberek testi és szellemi szükségleteiről is. A két pap és az iskolamester szintén ehhez a kategóriához tartozott…”[11]
Sajnos a jezsuiták által 1663-ban megkezdődő erőszakos rekatolizálásának elsődleges célpontja a habánok voltak. Egy darabig megvédte őket Lórándffy Zsuzsanna befolyásos közbelépése, de 1680 után már tarthatatlanná vált az anabaptisták maradása. A kolónia egy része, engedve a jezsuiták erőszakos fenyegetésének beolvadt a lakosságba, nagyobb részük azonban békésebb vidékre költözött tovább, bármily meglepő, de átmeneti nyugalmat a hódoltsági területen lévő Eger városában nyertek.
Egerben az 1690. évi összeírás szerint jelentős számú anabaptista közösség élt. A felvidéki, dunántúli, erdélyi és sárospataki anabaptisták külön elkerített falu, vagy városrészben, gettószerűen laktak. Telepüket hatalmas kőfal választotta el a külvilágtól. Telepük békéjére és biztonságára külön e célra tartott kapusok ügyeltek, éjjel pedig külön őrszemet tartottak a telep őrzésére. Az egri anabaptisták ettől eltérően a város különböző pontjain laktak. Nagy részük a vár alatt, a mai városháza körül, mások pedig a város más-más pontjain.
„Az egri anabaptisták abban is különböztek az ország más részein megtelepült anabaptistáktól, hogy soraikat szélesre tárták a különböző nemzetiségűek és vallásúak előtt. Jellemző, hogy még az olyan lenézett megvetett embereket is beengedtek soraikba, mint a cigányok, – a rácokról, magyarokról, németekről és törökökről nem is beszélve.”[12]
A Magyarországra és Erdélybe települt hutterita, anabaptista, újkeresztyén közösségekre közel két évszázados virágzás után nehéz idők következtek. Az ellenreformáció erői egyre keményebb eszközökkel sújtotta le az anabaptistákra. A végső csapást Mária Terézia 1763-ban kiadott rendelete jelentette.
„Az Erdélyben eddig megtűrt anabaptisták – így szólt a törvény – többé ott meg ne tűrettessenek, szónokaik hivatalaikból elmozdíttassanak, és egyenként a katolikus papoknak oktatás végett átadassanak. A néphez katolikus papok küldessenek. Aki hat nap alatt meg nem tér, száműzettessék.” [13] Ennek nyomán hagyták el az anabaptisták Magyarország területét, és végül a Kárpátokon keresztül a román Havasalföldre, onnan Ukrajnába, Oroszországba, végül Amerikába vezetett útjuk…
E fejezet lezárásaként álljon itt egy református vallású történész Révész Imre értékelése aki anabaptista elődeink életét és munkásságát a következőképpen méltatja: „Tanaik a reformáció legforrongóbb éveiben a reformátorokéval vetekvő, hallatlan népszerűségre tettek szert, kivált a rengeteg lelki válság és gazdasági nyomorúság közt hányódó kispolgári s kisebb részben paraszti körökben; voltak évek, mikor kérdésnek lehetett tekinteni, vajon nem anabaptista értelemben reformálódik-e egész Közép-Európa, főképpen a német birodalom, Svájc és Ausztria.
Már csak ezért is természetes, hogy az anabaptisták nemcsak a régi egyház, de a reformátori főirányok híveinél sem számíthattak kíméletre. Ez utóbbiak, az őket támogató állami hatóságok segítségével, itt-ott még túl is tettek amazokon az anabaptisták kegyetlen üldözésében, s a középkori felfogás szerint fegyverrel való irtásában. Az anabaptisták legszebb evangéliumi vonása viszont az a csöndes, alázatos béketűrés volt, amellyel irtózatos üldöztetésük keresztjét hordozták, szemüket az eljövendő Messiás-ország dicsőségére függesztve.” [14]
Mi is úgy tekintünk a reformáció harmadik ágaként jelentkező újkeresztyén-anabaptista hithősökre, mint akik következetesen képviselték a protestantizmus biblikus/evangéliumi irányát. Akik hitbéli meggyőződésükért még a szenvedést, kegyetlen üldöztetést, sőt sokan közülük a vértanúhalált is bátran fölvállalták. Bennük a mai baptisták és valamennyi hitvalló bemerítést gyakorló evangéliumi felekezet is szellemi előfutárait tiszteli.
A Biblia azt mondja: “Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsidók 12,7-8)
Dr. Mészáros Kálmán
egyháztörténész
a Baptista Teológiai Akadémia tanszékvezető docense
[1]Kirner-Krisztinkovics-Szebeni: A baptista misszió története. Kézirat. A Baptista Teológiai Szeminárium jegyzete, 60. oldal
[2]Zágoni Jenő: Bethlen Gábor és a baptisták, i. m. 14. oldal
[3] Sajtó alá rendezte Zágoni Jenő a Baptista Levéltár vezetője. A mű címe: Bethlen Gábor és a baptisták.
[4] Betlen Gábor krónikásai. Budapest, 1980.
[5] Katona Imre: Habán kerámia Magyarországon. Budapest, 1976. 15. oldal
[6] Bunta Magda: Az erdélyi habán kerámia, Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1973, – 13. oldal
[7] Román János: A habánok Sárospatakon, Sárospatak, 1958,
[8] Kirner A. Bertalan: i. m. – 56. oldal
[9] Román János : A habánok Sárospatakon. Rákóczi Múzeum 17. füzet, Sárospatak 1959.
[10] Szebeni Olivér: i. m. – 131. oldal
[11] Katona Imre: A habán kerámia Magyarországon. Budapest, 1976. 17. oldal
[12] Katona Imre: A habánok Egerben, Külön kiadás, 130. oldal
[13] Katona Imre: i. m.
[14] Révész Imre: A reformáció. Budapest, 1932. 64-65. oldal
