Kint az idő kicsit hűvösre fordult, s az emberek többsége már a vastagabbik kabátját vette magára. Én is azon töprengtem, hogy mit is vegyek fel, mi is lenne a legjobb. Félve attól, hogy mégis fázni fogok, inkább a vastagabbikat választottam, és elindultam célom felé Budapest utcáin. Kilépve az ajtón arcomba csapott a hűvös szél. Gyorsan még jobban behúztam a nyakam, s a jó meleg sálam ölelésébe burkolózva elindultam. A kesztyű is hamar előkerült. Az idő tényleg hidegre fordult odakint.
Száz méter után értem ahhoz a kis utcához, ahol a HÉV irányába szoktunk fordulni, és már messziről észrevettem a végzetem. Ahogy betértem a kis utcába, rögtön láttam, hogy egy ember fekszik a járdán, a falhoz közel. Meglepődve néztem körbe, hogy mennyi ember van körülötte, de senki nem foglalkozik vele. Voltak, akik a kutyáikat sétáltatták, vagy jólesően cseverésztek, egyszerűen tudomást sem véve a földön fekvőről.
Hirtelen kétségbeestem és lázasan azon gondolkodtam, hogy mit fogok most tenni.
Úgy döntök, hogy megállok és segítek, vagy én is egyszerűen továbbsétálok. Két ember harcolt bennem.
Tudtam a helyes utat és a választ, de mégis harc volt bennem. Ez elkeserítő. Ennek egyszerű döntésnek kellene lennie, hiszen Isten gyermekeként tulajdonképpen tudtam, mit kell tennem. Mégis hezitáltam. Nem jó ez így.
Már csak pár méter, és odaérek.
Istenem, miért hozol engem ilyen helyzetbe?
Gondolatban mindent végigjátszottam.
Először a szégyenérzetre gondoltam, hogy mit fognak mondani az emberek, hogy letérdelek ehhez a részeghez. Mert ahogy közeledtem hozzá, nyilvánvalóvá vált, hogy az. Talán ezért nem segítettek a többiek sem. Megérdemli a sorsát, ha már ennyit ivott, nemde? A feje tájékán vértócsa virított.
A másik félelmem érdekes módon az elutasítástól való félelem volt a részeg ember részéről.
Mi lesz, ha azt mondja, hogy nincs neki semmi baja, hagyjam békén, jó neki úgy, ahogy van. Ez még rosszabb lenne, mint az emberek lesajnáló tekintete.
A harmadik dolog, ami eszembe jutott, amikor a vértócsát megláttam, hogy mi lesz, ha én is véres leszek? Épp a városba indulok a barátaimmal találkozni, véres kabáttal csak nem mehetek. Az eszembe sem jutott, hogy alig száz méterre vagyok a lakásomtól.
Ezek a hangok kattogtak bennem néhány emberi lépés alatt, ami iszonyúan hosszúnak tűnt mégis.
A másik oldalról jött a Szentlélek hangja: Állj meg, segíts rajta! Végigpergett minden, amit Jézustól tanultam. Az irgalom gyakorlása, hogy ő nem tesz különbséget, és most azt szeretné, hogy én is segítsek. Tudtam, hogy mit vár ő, de én döntök, szabad vagyok nemet is mondani rá.
A kérdés adott volt tehát, de mit tegyek? Két lépés, és vagy végleg hátat fordítok, vagy lehajlok. Óriási dilemma néha, másodpercek az életünkből, s mégis örökkévaló döntések.
Amint odaértem, nem tudtam továbbmenni, hanem valóban lehajoltam a földön fekvő emberhez. Egyszerű volt és természetes.
Egy szatyor hevert mellette, amelyből kikandikáltak a sörösüvegek. Megkérdeztem tőle, hogy jól van-e, de nem válaszolt. Aztán a kezét nyújtotta felém, hogy segítsek neki felállni. Részeg volt valóban, és én nagy nehezen felállítottam. Nem akart orvost a sebesülése miatt, és egyfolytában csak azt motyogta, hogy haza akar menni. Természetesen nem tudtam azt, hogy hol a haza, és a tekintetem a környéket pásztázta, hátha valaki odajön segíteni.
Hamarosan jött is a segítség. Valaki odaért, és kértem, hívjon valakit. Az eset a rendelőintézet közvetlen közelében történt, és megjelent egy orvos és egy ápoló. Kérték a bácsit, hogy menjen velük, hogy ellássák a sebét. Nekik is csak azt hajtogatta, hogy haza akar menni. Miután láttam, hogy rám nincs többé szükség, ott hagytam őket, és boldogan indultam utamra.
Ismét tanított valamit Isten. Ismét egy lecke.
Az eset után mintha a levegőben lépkedtem volna, olyan könnyűnek éreztem magam. Mindenkire csak mosolyogtam, és szabad voltam. Ilyen az engedetlenség feletti győzelem íze, a megelégedettségé, az engedelmességé egyben. Ugye te is érezted már ezt? Milyen jó, hogy az Isten jósága visszhangként kiállt bennünk, hogy mi is azt adjuk tovább, amit tőle kaptunk. Mert mink van, amit ne tőle kaptunk volna (1Korinthus 4,7).
Még a két kezünk is, amellyel valakit felemelünk, s talán valami rosszabbtól megmentünk.
Fotó: unsplash.com
