Ezért tanulunk teológiát, eredeti nyelveket, mert a lehető legjobban szeretnénk megérteni Isten akaratát és szándékát az életünkre nézve. Emiatt tartom fontosnak, hogy milyen bibliai szövegeket olvasunk fel istentiszteleteinken.
Azért, mert a hallott ige átformál egy egész közösséget is.
Minden közösségnek kell lennie valami közös pontjának, amihez igazodik. A keresztény közösségeknek ez a hallott, olvasott ige, amiről azonos módon gondolkoznak. Ez alakítja ki egy egyház lelkiségét.
Ebben a cikksorozatban a Magyarországi Baptista Egyház lelkiségéről szeretnék írni. Én ebben a lelkiségben igyekszem megélni a hívő életem, itt érzem magam otthon. Ez nem jelenti azt, hogy a saját lelkiségemet többre vagy jobbnak tartanám, mint más igazi keresztény lelkiséget. Az adja ennek az írásnak a nehézségét, hogy a saját szellemi otthonunkról és gyökereinkről nehezen beszélünk objektíven. Ezért választottam ki három igeszakaszt, ami alapjában határozza meg a baptista lelkiséget.
Az elsőt számtalanszor hallottuk már, és rengeteg igehirdetést is elmondtak róla. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16) Ez a Biblia üzenete dióhéjban. Olyan sokszor idéztük, hogy szlogenné vált, miközben senkinek nem ez volt a szándéka ezzel az igeverssel.
Mert úgy szerette Isten ezt a világot. Ez a mondat egy világnézet alapja.
A világnézetek többsége megnevez valamit, ami működteti a világot. A keresztény világnézet szerint Isten működteti a világot.
A materialista szerint az anyag teszi ugyanezt. Az evolucionizmus szerint a fejlődés mozgatja a világot. A darwinizmus szerint a természetes kiválasztódás. Freud szerint a libidó a legnagyobb erő. Mások szerint a pénz vagy a hatalom legyőzhetetlen erő. Leibniz a harmóniát nevezi meg mint ami fenntartja a világ egyensúlyát a legnagyobb tragédiák és szörnyűségek közepette is. S még lehetne sorolni, hogy melyik világnézet mit tart a legnagyobb erőnek a világunkban. Tudjuk, hogy ezen erőket és hatalmakat nem lehet figyelmen kívül hagyni, és valóban nagy hatásuk van ránk és a világra. Mégis ezzel az igével azt vallja meg a baptista lelkiség, hogy Isten szeretete működteti végső soron a világot. Bármilyen szörnyűség történhet, vagy bármilyen legyőzhetetlen erőbe ütközhetünk, mi mégis tudjuk, hogy Isten szeretete a leghatalmasabb erő. Akkor is, ha azt éppen nem érzékeljük. Isten szeretete ad nekünk létbátorságot.
Ennek a bibliaversnek a kulcsszava az úgy. Ez azt mutatja meg, hogy Isten szeretetének van ereje és hatása. Isten nem csupán egy filozófiai fogalom, amivel csak a filozófiai kurzusokon kell foglalkozni a metafizika címszó alatt. Isten szeretete valóságos, amit érzékelni lehet. Életünk történéseiben is megtapasztalhatjuk. Minden azért történik, mert Isten annyira szerette a világot. János evangéliumában itt a kozmosz szó szerepel a világ helyén, amely a legtöbbször a bukott, bűnös világ egyik kifejezési módja. Isten nem csak akkor szeret minket és a világot, amikor már az ő tetszésére élünk. Hanem már azelőtt szeretett bennünket, mielőtt ezt mi megtapasztalhattuk volna. A világ is érzi, érezheti Isten szeretetét. Ezért merünk prédikálni, mert Isten szeretete megtapasztalható, akár a mi emberi szavainkon keresztül is. (Egyes teológusok a világ teremtésének okát is ebben látják.)
Egyszülött Fiát adta. Isten szeretetének mértékét az mutatja meg, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Nem csupán néhány évre küldte el őt hozzánk, hanem odaadta értünk, hogy ne legyen kétségünk szeretete felől. Ezt a teológia Krisztus- vagy Jézus-eseményként nevezi meg. Baptistaként ezt úgy tesszük, hogy „mi a megfeszített Krisztust prédikáljuk”. A kiszolgáltatott, megalázott és meggyalázott Jézust, akit legyőzött a halál – a mi kimondhatatlan örömünkre csak három napra. Olyan ajándék ez, aminek értelmét és értékét csak a hit szemüvegen keresztül látjuk meg. Ezáltal ismerjük fel, hogy Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó, aki értünk élt és halt.
Az ő feltámadása a világtörténelem legfontosabb eseménye, amihez igazítani akarjuk az életünket.
Ezt az ajándékot Isten adta nekünk. Ez a létező legnagyobb ajándék, amit valaki kaphat. Sajnos ezt néha félreértjük, mert azt gondoljuk, hogy ez az esemény a mi fontosságunkat mutatja meg. Vagyis kezdjük úgy gondolni, hogy mi vagyunk a legfontosabbak a világon. Ezért ha valamit nem kapunk meg, akkor csalódunk Istenben. Azért, mert ha a legnagyobb ajándékot odaadta értünk, akkor amire annyira vágyunk, vajon miért nem lehet a miénk? Ez a csalódás végzetessé válhat a hitéletünkre nézve. Sokan nem is tudják, hogy keserűségük ebben a gondolatban gyökerezik. Félreértették Isten ajándékát. Krisztus a középpontja az életünknek, és nem mi. Ez Isten szándéka az emberi léttel kapcsolatban.
„…hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – mondja Jézus Nikodémusnak, de nekünk, késői tanítványainak is. Egy lelkiségi alapige olyan, mint egy megtérési ige, amihez mindig érdemes visszatérni, amikor elbizonytalanodunk. Azért, mert nem csupán egy nagy isteni igazságot vagy dogmát ír le, hanem konkrét feladattal bíz meg, ami segít a hétköznapokban. A János 3,16 pontosan ilyen, mert bemutatja, mi a feladatunk, mi a helyzetünk és milyen célunk van az életben.
Az emberi létezés értelmetlen feladat nélkül.
Jézus ebben az igében nagyon leegyszerűsíti mindezt. A feladatunk: hinni Jézus Krisztusban. Ezért az önmegnevezése egy baptistának, hogy ő egy hívő ember. Azért, mert ebben összegződik a létfeladatunk, mert erre mindig képesek lehetünk. Ehhez nem kell okosnak vagy tettre késznek lennünk, csak bíznunk kell Jézusban. Amikor erre már tudatosan nem leszünk képesek, akkor is ez a bizalom megmaradhat bennünk. Sokszor megkísért bennünket vagy elvárásként szembesülünk azzal, hogy valami nagy dolgot tegyünk, de ez nem lehet egy hívő ember legfőbb feladata. Sem a misszió, sem az evangelizáció, sem a szociális munka nem tud olyan feladat lenni, amire mindenki képes. Ezért Isten nem is ezt várja el mindenkitől. Jézus a hitet kéri tőlünk. A legkisebb, de egyben a legnagyobb feladatunk is ez.
A másik, amire figyelmeztet bennünket Jézus, hogy el ne vesszünk. Az elveszettség az Isten nélkül élő ember állapota, amit nagyon komolyan kell vennünk. A tékozló fiú példázata mutatja be számunkra a legerőteljesebben ezt az állapotot. Hiába tudjuk pontosan, mit akarunk elérni, és törünk minden erőnkkel a célunk felé, attól még lehetünk elveszettek. Ez az érzés a legtudatosabb ember számára is ismerős. Az elveszettség a legnagyobb veszély, ami fenyeget bennünket, még hívő életünk idején is. Egész életünkben azért küzdünk, hogy ezt elkerüljük. Azért, mert az elveszettség sokszor inkább érzés, mint pontosan felismert élethelyzetünk.
Emiatt volt fontos kérdése közösségünknek a másik ember felé: meg vagy már mentve? Are you saved? Meg vagy-e már váltva? Megváltott vagy?
Sokféle kérdésforma, de a jelentésük ugyanaz. Tudjuk, hogy magunkat nem tudjuk megmenteni, erre csak Isten képes. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy meg vagyunk-e már mentve. Isten célja az, hogy el ne vesszünk. Az „elveszésben” az a legnehezebb, hogy sokszor észre sem vesszük, mikor történt meg. Elveszni nem tudatosan is lehet. Ez a legnagyobb félelmünk. Ezt szeretnénk elkerülni. Mi nem az üdvösség elveszítésétől félünk, hanem komolyan vesszük Jézus figyelmeztetését, hogy el ne vesszünk.
Jézus célt is ad az életünknek: az örök életet. Létezésünk nem egy lezárt eseménysor a hitünk szerint. Isten nyitott sorsot ad elénk, örök életre nyitott sorsot. Ami vagy a mennybe nyit ki számunkra kaput, vagy valahová máshová. Ezt mi pontosan tudjuk és értjük, hogy csak azt a célt érhetjük el, ahová tartunk. Véletlenül nem lehet a mennybe jutni. Véletlenül nem lehet örök életet kapni és nyerni. Ez a baptista lelkiség biztos tudása. Ezért erre a célra igyekszünk törekedni.
Folytatjuk…
