Vagy emlékszünk arra a bűnös asszonyra, aki a Lukács 8-ban könnyeivel mosta Jézus lábait, és minden bűne megbocsáttatott? Illetve ott van előttünk példaként Sámuel édesanyjának, Annának története is, aki meddősége okán kesergett hosszasan, mígnem megadatott neki a csoda. A hitben meggyökerező nők történetei – így csokorba szedve, a teljesség igénye nélkül – igencsak elgondolkodtattak. Elkezdtem utánajárni annak, hogy nyomorúságuk mely pontokon fordult örömteljes, Istennek köszönhető dicsőséggé. Titkon az vezérelt e vizsgálat kapcsán, hogy létezik-e valamilyen közös rendezői elv, módszer, ami garantált sikert eredményez. Könnyű lenne bagatell módon a kereszténység hitvallásának definícióját mintegy közhelyként megragadni és lobogtatni e kapcsán, a „csak bízni kell” vagy „csak hinni kell” törvényéből szabályszerűséget kovácsolni – hiába, valóban ez az örök érvényű igazság. De arra keresem a választ, szeretném elemezni pontról pontra, hogyan higgyünk, miként bízzunk mégis akkor, amikor látszólag semmi sem igazolja a dolgok pozitív kimenetelét, hogyan lendüljünk túl az apróbb vagy éppen a ki-, meg- és/vagy elkerülhetetlen akadályokon. Mert bizony van, amikor minden igyekezetünk ellenére sem működnek bennünk a hívőként „teljesítésüket kötelezően elvárandó” instrukciók,
van, amikor elfáradunk, megbénulunk.
Írásom egészen biztosan nem kínál receptet, nem vértez fel gyorstalpaló módon a hitbéli elakadások helyes kezelésének stratégiáival, pláne nem tartalmaz tudományos alátámasztásokat megállapításaim helytállóságát szavatolva. Minden csupán emóciók és ráébredések, logikai eszmefuttatások az élet görbe és a Biblia nyílegyenes tükrében. Ki tudja, kedves olvasó, talán elgondolkodtat téged is, talán segít valamiben, vagy éppen csak együttérzően megnyugtat, megveregeti a vállad, éreztetve, hogy nem vagy egyedül.
Nem vagyok az a betegeskedő típus. Jó-jó, amióta a gyerekek óvodába járnak, több nyavalya környékez meg a kelleténél, de rendszerint hamar feladják a velem való konfrontálódást, megrázom magam, nem vagyok hajlandó meghajolni semmiféle kórokozó előtt, elvégre valakinek legénynek kell lenni a gáton. De azért én sem vagyok vasból, néha nekem is támadnak olyan gondjaim, melyekre kevésbé hatásosak a házi praktikák, netán sürgős szakvéleményre szorulnak. Nos, valami efféle szituáció támadt akkor, amikor is evidensnek gondoltam, hogy nem a becses közegészségügy szolgálatait veszem igénybe – már csak az idő mint fogalmi tényező szempontjából sem –, hanem magánúton keresek megoldást. A bejelentkezés nem volt zökkenőmentes, a diszpécser hölgy ugyanis vagy bal lábbal ébredt aznap, vagy egészen közeli határán áll a kiégés – manapság sajnos igen gyakorta fennálló – állapotának, melyet esze ágában sem volt palástolni. Igyekeztem mindennek ellenére tisztelettudóan, diplomatikusan elérni a célom – szinte már-már udvarolva a kegyességért – egy minél közelebbi dátum reményében. Nagy nehezen sikerrel jártam, a hölgy beírt egy héttel későbbi „rendelés előtti” időpontra, de egészen szigorúan tudtomra adta, hogy ne is álmodjak arról, hogy hosszasan kokettálok majd a doktorral, szigorúan öt percem lesz, elvégre ez csak szívesség, örüljek, hogy egyáltalán fogad majd, ő aztán nem fog miattam „éjszakázni” a rendelés csúszása okán. Hálás köszönettel egyeztem bele mindenbe, amit kért és mondott, valóban öröm volt bennem, amiért nem kell majd a problémámmal hetekig, hónapokig orvosra várakoznom.
Aztán ahogy elérkezett a vizsgálat napja, felidézve az asszisztens szavait két lábon járó bocsánatkérésként érkeztem a tettek helyszínére.
Rajtam maradt a „bélyeg”, amit a felém intézett hanghordozás, a szűkre szabott idő és a rideg keretek rám égettek. Gyorsan túl akartam lenni az egészen, nem okozva ezzel „kárt” a munkaidőben. Nem voltam jelen igazán, számos kérdés válasz nélkül maradt, elvégre nem volt bátorságom feltenni, hiszen azzal is csak az idő ment volna… Pedig az orvos nem ismerte az előzményeket, nem sejtette, hogy számomra csak öt percet írt elő problémamegoldás gyanánt a nővérke. Ő csupán végezte a munkáját, vizsgált és gyógyított.
Elgondolkodva ezen az egész jelenségen értettem meg, hogy aznap nemcsak a testem szorult ellátásra, hanem a lelkem is. És ekkor eszembe jutott Jézus. Nála nincs asszisztens, aki szűrné, ki mennyit ér és érdemel, nincs időkorlát, csak feltétel nélküli jelenlét és gyógyító figyelem van.
A Szentírásból felemlegetett három női alak története is erről szól. Mindhárom esetben tapasztalhattuk, hogy az emberi rendszer határol, mér, címkéz, de Jézus nem a rendszer, hanem a szívünk és a szükségünk szerint lát és akképpen is viszonyul hozzánk.
Nem a körülmények, hanem a szív mozdulata számít nála, és azt hiszem, ez a kulcs. Ez az a titkos pont, ahol mindhárom nő élete a nyomorúságból reményteljes jövő felé fordult.
A világban sokszor csak elvárásokkal találkozunk és azt tanuljuk meg, hogyan kell „jól viselkedni”, másoknak megfelelni, tetszetős módon és minőségben létezni, keveset kérni, hálásnak lenni a minimumért. De Isten országában nem öt perc jut ránk, hanem örökkévaló figyelem. Nem a múltunk, nem a „csomagunk”, nem a környezetünk nézőpontja határoz meg minket, hanem az, hogy Istenhez fordulunk-e.
A fentebb említett történetek tehát nem poros bibliai emlékek, hanem ma is élő valóságok. Az enyém vagy a tiéd.
Lehet, hogy te vagy a nő, aki nem kér sokat, csak annyit, hogy végre észrevegyék, hogy fáj. Lehet, hogy a lelked vérzik régóta, de senki sem látja, mert kívülről jól funkcionálsz. Akár a vérfolyásos asszony: tizenkét év elutasítottság közepette, jó reménység nélkül már semmit sem várt, csak annyit gondolt, elég lenne, ha Jézus ruháját megérintené, akkor meggyógyulna. És ez valóban elég volt. Nem Jézus szólt hozzá először, hanem ő mozdult meg – és ezt az odafordulást, vágyat Jézus megérezte. Nemcsak testileg gyógyította meg az asszonyt, hanem nyilvánosan visszaadta a méltóságát is.
Lehet, hogy te vagy, aki belépsz egy helyre, de az ajtónál már tudod, látod, érzed, hogy nem vagy odavaló. Hogy túl nehéz múlt van mögötted, túl kevés remény előtted – mégis mész, mégis ott vagy, mert valami megmagyarázhatatlan erő hajt. A bűnös asszonyt is cselekvésre ösztönözte valami. Be sem kellett volna mennie a farizeus házába, elvégre az akkori társadalmi normák szerint kizárt volt, hogy ott helye legyen. Mégis könnyeivel mosta Jézus lábait, hajával törölte meg, olajjal kente.
Semmit sem kért, csak tette, amire a szíve indította, és mégis mindent megkapott, amire szüksége volt: a bocsánatot.
Jézus az ítélkező vendéglátót helyreigazította, az asszonyt pedig felemelte: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett.” Így lett a szégyenből dicsőség.
Vagy Anna története nyomán is magadra ismerhetsz. Lehetsz te az, aki minden hónapban újra megéli, hogy nincs élet, csak várakozás. És már csak suttogsz, vagy azt sem – mert annyiszor mondtad már Istennek, hogy fogalmad sincs, mit és hogyan kellene. De teszed, ahogy tudod, odafordulsz Jézus felé. És bár Anna esetében a főpap félreértette a halk esedezést, de Isten nem. A meddőségből élet, a csendből dicséret lesz.
De lehetsz az asszisztens is, aki maga is fáradt, túlterhelt, és már nem tud szeretettel szólni, mert megkeseredett, beleunt a mindennapok mókuskerekébe. Annyiszor volt kiszolgáltatott, hogy már csak határokat tud szabni, elfogyott belőle az emberség. Lehet, hogy épp te lennél rászorulva a gyógyulásra, nem pedig az általad kezelt telefonálók, csak nem tudod hogyan kérni. Én mondom, ha odafordulsz, rátekintesz az Úrra, ő visszanéz, és még csak szólni sem kell. Nem kér ajánlást, nem néz a háttérre, és nem ítél, csak egy mozdulatot vár.
Jézus ma is velünk van. Ott van, amikor csak a ruháját merjük megérinteni, amikor nem tudunk beszélni, csak sírunk.
Ott van, amikor már nem tudunk hinni, csak várni, és ott van akkor is, amikor ridegek voltunk, de megbántuk. A bibliai asszonyok közös nevezője tehát az, hogy nem ott adták fel, ahol mindenki más megtorpant volna. Nehézségükben, fájdalmukban nem visszavonultak, hanem ellenkezőleg, mind közelebb húzódtak Jézushoz.
Amikor üresen ver a szívünk, szárazon állnak a szavaink, és minden reményteljes ima után csak még egy lezárt ajtó marad mögöttünk, akkor a „csak hinni kell” hirtelen a legnehezebb kifejezéssé válik. Nem lehet tudományos pontossággal „gyakorolni” a hitet. Nincs különleges, sikert garantáló technika a bizalomra. Nem szabályosan, nem ideálisan, nem kifogástalanul kell hinni, hanem kétségbeesetten, kínban, kockáztatva. És Jézus erre válaszol. Nem a hitük mértékére, hanem a szívük kiáltására. Talán valahol ott kezdődik az igazi hit, amikor nem a definíció szerint cselekszünk. Nem ott, ahol mindig megy, hanem éppen ott, ahol már nem megy, de mi mégis odanyújtjuk magunkat Istennek, és ő segít: nem teljesítmény alapján, hanem kegyelemből.
