Mikor az egyház is megjelent a színen, a karitatív feladatokból ők is kivették a részüket (különösen a szerzetesrendek). Az állam 1601-ig nem is avatkozott bele törvényi szinten, ekkor I. Erzsébet Angliában az úgynevezett szegénytörvényben főként az egyház szerepét erősíti meg a közösség rászoruló rétegének segítésében. Az ipari forradalom és a városiasodás következtében egyre inkább foglalkozni kellett a szociálpolitikával, ami a jóléti állam kialakulásához vezetett. Manapság azonban a trendek arra engednek következtetni, hogy a magyar állam egyre inkább az öngondoskodás, a család, valamint az egyházak feladatkörébe sorolná a magukról gondoskodni nem vagy csak korlátozottan tudók ellátását.
Mivel ez azt jelenti, hogy egyre inkább találkozni fogunk ilyenfajta megoldandó feladatokkal, valamint a jelenlegi gazdasági helyzet is a rászorulók növekedését okozhatja, ezért elengedhetetlen gondolkodni a témáról, hogy felismerjük, adott helyzetben mi a teendő, mi jelenti a valódi segítségnyújtást.
A cím nem véletlen tartalmazza a „jól” kifejezést, ez pedig feltételezi, hogy lehet rosszul is segíteni. Hadd említsek öt hibát, amit elkövethetünk a segítés során, majd pedig öt tényezőt, hogyan segíthetünk jól!
5 hiba, amit elkövethetünk a segítés során
Magunkból indulunk ki
„Ma azért nem olyan nehéz elhelyezkedni”; „meg lehet élni 47 ezer forintból”; „megjött a segély, hogy költekeznek!” – és így tovább. Talán ismerősek ezek a mondatok, sőt lehet, a mi szánkon is kicsúszott hasonló. Ha így van, akkor ez pontosan leírja azt, miért téves a mi helyzetünkből kiindulni.
Középosztályi helyzetből sosem fogjuk igazán megérteni, mit jelent, amit a szakirodalom a „szegénység kultúrájának” nevez.
Talán az elnevezés miatt érték már kritikák az elméletet, ennek elemzése szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, ezért csak annyit emelnék ki belőle, hogy a szegénység kultúrájának nagyon meghatározó eleme, hogy az ember képtelen hosszú távon gondolkodni, ezért nehézséget okoz neki megtervezni a kiadásait, és ezért fordul elő, hogy amíg van, költ, és nem tudja, mi lesz másnap, ha már nincs. Tapasztalataim szerint az is gyakran előfordul, hogy a szükségek helyett az igények kielégítése az elsődleges (talán néha velünk is megesik, de mivel mi több jövedelemből gazdálkodunk, az nem okoz deficitet). Ezért eshet meg, hogy egy lakásban nincs bekötve a víz vagy a gáz, de majdnem mindenkinek okostelefon van a kezében, vagy ott a televízió a szobában. Ezek a kiadások továbbá azt is szolgálhatják, hogy ne vesse ki őket jobban a társadalom, például ha a gyermeknek okostelefont vesznek, az iskolában nem tűnik ki a szociális hátterével. Amikor azt várjuk el, hogy jobban gazdálkodjanak vagy racionálisabb döntéseket hozzanak, akkor elfelejtjük, hogy a szocializációnk alatt teljesen más ingerek értek, mást tanultunk, és mások a megküzdési stratégiáink.
Azt hisszük, hogy elég a jó szándék
Szeretném leszögezni, hogy a segítés egy külön szakma, és mint minden szakmának, ennek is megvannak a keretei, figyelembevételének hiányát azonban a jó szándék sajnos nem tudja pótolni. Legtöbben naivak vagyunk, mindent elhiszünk még a messziről jött embernek is, így aki korábban már valamilyen segítséget kapott, és megtapasztalta a feltételekhez kötött állami szociális ellátórendszer eljárásait, akár nálunk is jobban tudja, hol vannak a kiskapuk, amit talán nem szégyell kihasználni.
Ne gondoljuk, hogy az a legjobb, ha minden esetben megadjuk a másiknak, amit kér, mert mint ahogy a gyermeknevelésben sem jó módszer a majomszeretet, úgy a segítségre szorulóval sem akkor tesszük a legjobbat, ha mindent megadunk neki.
Egyik kedvenc filmem a Mindenható, és amikor a főszereplő Istent helyettesítheti, hozzá érkeznek be az imák. Mivel rengeteg imát kellene feldolgoznia, ezért mindenre igent mond, majd láthatjuk, hogy gyakorlatilag a „mindenre igen” anarchiába taszítja a társadalmat. A jó szándékkal rendkívül könnyű visszaélni, és egy idő után azt vesszük észre, hogy a korábban nem létező határok meghúzását mély felháborodás kíséri. Megjegyzem, az emberek többségének épp az a véleménye, hogy az egyházaknak bőven van pénzük, így a „mindenre igen” pontosan ezt a sejtésüket erősítené meg.
Azt hisszük, ha nem segítünk, nem vagyunk jó keresztények
Jézus amikor elment erről a földről, nem azt hagyta meg a követőinek, hogy lakassuk jól a társadalmat, vagy hozzunk létre egy gazdag intézményt, ami mellett majd nem maradnak szegények.
A küldetésünk az, hogy tegyünk tanítvánnyá minden népet, merítsük be és tanítsuk őket (Máté 28,19–20)! Amikor egy gyülekezetnek fontosabb a szociális tevékenysége, mint az evangélium hirdetése és az emberek Krisztus felé vezetése, vagy egy egyháznak fontosabbak az intézményei, mint hogy lelkeket mentsen, akkor merem állítani, hogy célt tévesztett.
Ez nem azt jelenti, hogy teljesen el kell hanyagolni a karitatív kötelezettségeinket, pusztán csak egy határozott fontossági sorrendet szükséges felállítani, és időnként megnézni, mennyire tértünk el tőle. Sajnos hajlamosak vagyunk szélsőségekben gondolkodni, holott éppen az egészséges egyensúly, az átgondolt tevékenység a célszerű, nem tévesztve szem elől fő prioritásunkat.
Azt hisszük, hogy a segítés a misszió eszköze
Lehet, hogy esetekben igen, de újra csak kérném, ne legyünk naivak, mert ezzel könnyen indíthatunk el lavinát, ahogy arra számos példát láthatunk.
A gyülekezetünkbe régen rendszeresen járt egy nő, akinek két gyermeke volt. Nála tapasztaltam először, hogy a szükségek helyett az igényekre költött, emiatt gyakran volt szüksége anyagi segítségre, amit rendre meg is kapott. Hónapokkal később elmondta a bizonyságtételét, bemerítkezett, de a hozzáállása ezen a téren nem változott, majd az anyagi segítség is kevesebb lett, ő elmaradozott, majd teljesen el is tűnt a gyülekezetből. A mi felelősségünk nem hagyni, hogy bárki megszédítsen bennünket egy klasszul felépített bizonyságtétellel, és senki ne ringassa magát hamis hitbe azzal, hogy a bemerítéssel üdvbizonyossága van, és ezzel minden földi problémája megoldódik, teljes jóléte lesz.
Az emberek talán először azt a szeretetet találják vonzónak, mellyel a rászorulókat vesszük körbe, de ne hagyjuk, hogy pusztán csak ezen keresztül tapasztalják meg Jézust! Hiszen ha elvékonyodik a segítség, akkor vajon mi marad ebből a „hitükből”?
Ha nem ésszel csináljuk, hanem érzelemmel
Ha volt már velünk olyan, hogy nem volt kedvünk adni, máskor pedig minden aprót kiszórtunk a pénztárcánkból, akkor valószínűleg elkövettük ezt a hibát.
Viszont ne feledjük, csak annak tudunk segíteni, aki akarja (ez a segítés első szabálya). A legtöbb konfliktus ezen a téren abból fakad, hogy a két fél elvárása eltérő, és ha érzelemmel csináljuk, kevés az esély a következetességre vagy határhúzásra, ami a felek közti újabb kimondatlan elvárásokat és ellentéteket erősíti.
A fenti hibák mind abból fakadnak, hogy elsősorban érzelemből cselekszünk, általában nem gondoljuk át a következményeket, csak segíteni akarunk. Ha azonban ezt nem ésszel, következetesen tesszük, több kárt okozunk, mint hasznot.
Hogyan segíthetünk jól?
Célirányosan, személyre szabva
Nem mindenki ugyanonnan indul, és nem mindenkit ugyanoda kell eljuttatni. Lehet, hogy valakinek természetbeni segítségre van szüksége, vagy a rossz pénzbeosztása miatt inkább nem az anyagi segítségnyújtással kellene próbálkozni, valakinek munkalehetőségre van szüksége, másnak pedig lakhatásra. Nem véletlenül találták ki a szociálpolitikában sem, hogy vannak univerzális ellátások, biztosításon alapuló ellátások, illetve segélyek, természetbeni ellátások. Mindegyiknek más a célja és a kedvezményezetti köre, ezt nekünk is érdemes átgondolnunk.
Ne felejtsük el, azok, akik bármilyen segítségre rászorulnak, és nálunk keresik a megoldást, gyakran már több helyen próbálkoztak, végigjárták az állami bürokratikus utakat, és mire találkozunk velük, az önbecsülésük nagyon alacsony szinten van, és gyakran el sem tudják képzelni, hogy lehetséges változtatni a helyzetükön. Talán félnek is attól, hogy saját lábra álljanak, de ne legyünk partnerek az áldozatszerep megerősítésében, hadd tegyenek ők is a saját előrejutásukért!
Ne felejtsük, nekünk csak átmeneti szerepünk lehet: az a cél, hogy egyre kevésbé legyen szükség az egyházi segítségre egy-egy család életében, és másokon is tudjunk segíteni.
Ne szégyelljük szakember bevonását!
Talán ez az egyik leginkább mellőzött hozzáállás a gyülekezeten belül.
Ha hiszünk abban, hogy Isten a lelki ajándékokat azért adta, hogy ki-ki aszerint szolgáljon, akkor talán az sem teljesen észszerűtlen, ha a gyülekezeteink szociális tevékenységét szakemberekre bízzuk (már ahol van ilyen, persze).
Talán bizonyos esetekben úgy gondoljuk, nem kifejezetten indokolt a bevonásuk, de amikor mentális betegség vagy szerhasználat (drog, alkohol) is felmerül (nem is ritkán), ott már szakembermódba kell kapcsolni. Ők azt is tudják, hogyan kell hálót adni a hal helyett, ami sokkal hatékonyabb segítségnyújtást jelent a rászorulónak. Emellett ezzel tehermentesítjük a lelkészeinket is, akik emberi mivoltukból fakadóan nem érthetnek mindenhez, és koncentrálhatnak arra, hogy azokat a feladatokat végezzék, amelyekért ők a felelősek.
Merjünk határokat húzni!
Mint ahogy a gyermeknevelésben is rendkívül fontos a következetesség, ebben az esetben is így van. Érdemes előre tisztázni, hogy mi a feltétele a segítségnyújtásnak, meddig tart, és legyen, aki betartassa. Ha például valakinek lakhatási segítséget nyújtunk, tartsa rendben, ne lakja le, hogy később is használható legyen, és tudja, hogy meddig maradhat! Vagy ha valakinek tűzifára van szüksége, tudnia kell, hogy ezt két hónapra vállaljuk, vagy egész télre mi biztosítjuk neki. Ehhez fel kell mérni, mire van valójában szükség, mert lehet, hogy egy családnak csak átmenetileg, egy-két hónapra kell áthidaló megoldást nyújtani, míg másnak akár egy évre is szüksége van a talpra álláshoz.
Érdemes előre átgondolni, milyen problémák merülhetnek fel (emiatt is javasolt szakember bevonása, aki látott már ezt-azt), hogy minél kevésbé tudjanak visszaélni a jóindulatunkkal. Ha a többi tanácsot nem is fogadja meg senki, határok húzásával már nagyon sokat emelhetünk a segítségnyújtás színvonalán.
Tudatosítsuk magunkban, ezek a meglátások a segítséget kapó, rászoruló számára fontosak. A határhúzásnak arra is ki kell terjednie, hogy kiknek nyújtunk segítséget: csak a gyülekezet segítségre szoruló tagjait támogatjuk, vagy megnyitjuk a lehetőséget kívülállóknak is? Ezt minden gyülekezetnek saját magának kell eldöntenie adottságait (anyagi és humánerőforrás) figyelembe véve, de mindenképpen meg kell rá fogalmazni a választ.
Felelősség, elszámoltathatóság
Gyülekezeteinket azzal a bizalommal ajándékozzák meg a testvérek, hogy legtöbbször a missziót támogatva akár a tizeden keresztül, akár a perselybe időről időre abból a pénzből adnak, amiért megdolgoztak.
Amikor nincs korlátja a szociális segítségnyújtásnak, akkor gyakran indokolatlan kiadások terhelhetik a költségvetést, ami nemcsak kontraproduktív, hanem a tagok bizalmát is kikezdheti. Ha nincs terv, nincsenek határok, hanem csak ad hoc módon, ahogy az érzelmeink diktálják, pénzeket szórunk ki a gyülekezeti kasszából, akkor felvetődik a kérdés: vajon jól gazdálkodunk-e a ránk bízott javakkal.
Mert némi átgondoltság vagy megfelelő ember bevonása után hatékonyabb segítséget tudunk nyújtani, így minden forinttal tiszta lelkiismerettel tudunk elszámolni. Elképzelhető, hogy valamire hirtelen kell reagálni, és nincs idő azonnal terveket szőni, viszont erre lehetőséget ad, ha egy bizonyos idő után felülvizsgálatra kerül sor, amikor is megvizsgálhatjuk, mire jutottunk, szükség van-e további támogatásra, vagy esetleg más módon hatékonyabb lenne a cél elérése.
Jó gyakorlatok
Tudok olyan gyülekezetről, ahol minden hónapban az egyik vasárnapi gyűjtést a szociális alap gyarapítására fordítják, így ebből a pénzből tudnak gazdálkodni, és nem terhelik a gyülekezeti költségvetést. Ezzel a gyakorlattal mindenki eldöntheti, hogy mennyi pénzt szán a szociális kiadásokra, illetve egy természetes határhúzást, racionalizálást jelent a segítségnyújtásban.
Van olyan gyülekezet, ahol bizottság létezik a gyülekezeti szociális problémák megoldására, ők informális úton nyomon követik, ki szorul segítségre, és kidolgozzák, hogy ezt hogyan, milyen eszközökkel tudják elősegíteni. Így az is támogatásban részesülhet, aki nem biztos, hogy segítséget kérne, de így megkapja.
Végezetül, egyik tanárom az egyetemen előszeretettel értette félre Jézus olyan kijelentéseit, mint amilyen „a szegények mindig veletek lesznek” (Máté 26,11) vagy „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa” (Lukács 6,20).
Jézus nem konzerválni akarta a szegénységet, hanem ismerte az embereket, a társadalmi berendezkedést és az egyenlőtlenséget. Nem az volt a célja, hogy szegények mindig legyenek, vagy emberek ne is akarjanak kiemelkedni a helyzetükből, mert majd övék lesz Isten országa.
Ez számunkra azt jelenti, hogy a szociális kérdések mindig is napirenden lesznek a gyülekezeteinkben, és csak rajtunk múlik, hogyan kezeljük: hagyjuk, hogy rosszabb legyen a helyzetük (magunkat is becsapva akár), vagy szakszerűen, jól gazdálkodva valódi segítséget adunk, ami arra is alkalmas lehet, hogy megismerjék általunk a valódi Jézust, és tényleg övék legyen Isten országa. Alapvetően ugyanis ez utóbbit kaptuk feladatul Jézustól.
