„…félrevonult egy lakatlan helyre, és ott imádkozott.” Márk 1,35
Miért gondoljuk, hogy mi sokkal strapabíróbbak vagyunk Jézusnál?
A kamionsofőrnek tachográf méri, hogy betartja-e a kötelező pihenőidőket. Nem ok nélkül. A személyautódban nincs ilyen készülék, mégis, ha vezetés közben kezd lecsukódni a szemed, félreállsz és pihensz kicsit. Már ha van egy csöpp eszed. Az élet országútján meg csak nyomod, nyomod a gázt. Százzal, ezerrel…
Az idősek otthona folyosóján néha forgalmi dugó alakul ki. Az egymással szemben haladó kerekesszékesek, járókeretesek torlódást okoznak. 5 másodperc, 10, 15, már fél perc is eltelt. Megy föl bennem a pumpa; „De ráérnek, én meg nem tudok haladni!” Azok az emberek, akikért vagyunk, lassan a sietségünk akadályaivá válnak.
– Húzódjon már félre, Gizi néni, nem látja, hogy nem férünk el magától? – szalad ki a számon.
Gizi néni pedig, aki épp kérdezni akart valamit a laborleletével kapcsolatban, nem kérdez. Inkább szót fogad. Paralízises lábát húzva iparkodik félreállni.
– „Hadd siessen a nővérke, az irodista, az igazgató. Én ráérek.” – A fel nem tett kérdésre aztán nyilván válasz sincs.
Félek, ez a rohanás már lételemünkké vált. Megfigyeltem, hogy sokan akkor is sietve közlekednek a folyosón, ha épp nincs is rá különösebb okuk. Tak-tak-tak-tak… – Hallom messziről a körömcipő kopogását.
– Hova sietsz?
– Á, csak innék egy kávét.
Észre sem vesszük, hogy igazából belül rohanunk.
Egy jó vezető talán talál módot arra, hogy csak 80%-ig terhelje le a munkatársait. A maradék húszat meghagyja, hogy Gizi néni feltehesse a kérdését. Erre a belső sietségre viszont nem tudok jobb gyógyszert, mint amit a Mester alkalmazott: „Nagyon korán, amikor még sötét volt, felkelt és félrevonult egy lakatlan helyre, és ott imádkozott.”
M. Kovács László
