A közösségi média megjelenésével az önigazolás, a dicsekvés és az érvényesülés új tere nyílt meg. Megtanultuk, hogy a kirakatba a legszebb és legjobb énünket tegyük ki, gyakran felnagyítva, retusálva, filterezve a képet, természetesen személyiségünk sötét foltjait gondosan elrejtve. Igényeljük a pozitív visszajelzéseket, a lájkokat, elvárjuk, hogy csodáljanak, dicsérjenek bennünket mások. Szeretnénk bizonyítani, hogy mennyire jó emberek vagyunk, és milyen fontos az, amit mi teszünk.
Valahol még tanítják is, hogy hogyan kell a legjobb hatást elérni – egy szakma épült erre.
Kezdjük megszokni, hogy politikusok influenszerek egyben, a termék, amit el szeretnének nekünk adni, nem más, mint saját maguk. Választások dőlnek el azon, hogy milyen a médiamegjelenése, mennyire trendi az egyes politikusok tevékenysége az online térben.
Mindez azonban nemcsak a bűnös világban, hanem Isten népe között is divatossá vált. Tudatosan, vagy tudatlanul is építgetjük saját imidzsünket, mindent a szolgálat köntösébe bújtatva. Valljuk, hogy csak azért posztolunk folyton, hogy az emberek „lássák a mi jó cselekedeteinket és dicsőítsék a mennyei Atyát”. Csak missziózunk, mikor naponta beszámolunk arról, mi mindent teszünk mi az Úrért, semmiképpen sem azért, hogy saját hírnevünket építgessük általa.
De tényleg így van ez, mi a valódi motivációnk? Talán még magunknak is félünk azt beismerni.
Hatást szeretnénk gyakorolni az emberekre, a kultúrára, a társadalomra, jól is van ez így. Azért hirdetjük az igét, hogy az emberek megtérjenek, döntsenek, változzanak, cselekvésre induljanak, de Isten nem áldja meg a manipulációt, az önmenedzselést.
Elképzeltem mi lenne, ha Jézus a XXI. században jött volna el a világra. Vajon lett volna neki közösségi oldala? Posztolta volna kikkel találkozott, hány embert gyógyított, milyen csodákat tett, mennyi ördögöt űzött? Lett volna médiareferens a csapatban, aki gondosan megszerkesztett képeket publikált volna a Megváltóról és csapatáról, szűrte volna a hozzászólásokat? Vagy gyűjtötte volna a feliratkozókat és „event”-ekkel hívogatta volna az embereket a soron következő eseményekre? Szerintem, nem. Jézus gyakran elzárkózott a tömegek elött. Csodáit titokban hajtotta végre, és többször felszólította a szemtanúkat arra, hogy ne beszéljenek arról, amit láttak, vagy hallottak.
Őszintén be kell vallanom, én is belekerültem ebbe a csapdába.
Szerettem posztolni, hogy éppen merre szolgáltam, és felhívtam az „ismerőseim”, „olvasóim” figyelmét, hogy ha nem sikerült eljönniük az istentiszteletre, akkor meghallgathatják online az alkalomról készült felvételt. Nézegettem a Youtube-csatornát, hány megtekintésnél jár az igehirdetésem, és büszke voltam, ha többszáz lett a nézettsége. Rá kellett jönnöm, hogy ez sokkal inkább rólam és nem Jézusról szól, vissza kell fognom magamat, az online jelenlét helyett valóságos emberi kapcsolatokra kell törekednem. Nem mondom, hogy már mindent jól teszek, de nem vagyok annak kényszere alatt, hogy keressem mások visszajelzéseit. Érdemes lenne bölcsességet kérnünk Jézustól, hogy hogyan viselkedhetünk az online térben is krisztusi módon!
Valószínű nem az a megoldás, ha kivonulunk az online térből, ha töröljük személyes, vagy gyülekezeti oldalunkat.
Mindig érdemes megkérdeznünk az Urat, hogy kell-e valamit posztolnunk, nem visszük-e túlzásba, nem az ellenkező hatást fogjuk-e elérni online viselkedésünkkel, mint amit szeretnénk közölni? Ezen a területen is érvényes bölcsesség: „Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.” Préd 3,7
Merényi Zoltán
Kiemelt kép: unsplash.com
