„Megszabadítalak téged a messzeségből, és utódaidat is fogságuk földjéről. Visszatér Jákob, nyugalmat talál, gondtalanul él, és nem lesz, aki megijessze.” (Jeremiás 46,27)
Mindegy, miért és hogyan sodródtunk a messzeségbe, mindegy, milyen a fogságunk földje, Isten megígérte, hogy megszabadít, helyreállít. Neki nem jelent akadályt a távolság, és az se rettenti, ha a fogság földje egy kemény terep, „mert az Úr előtt nincs akadály, hogy sok vagy pedig kevés által szerezzen szabadulást” (1Sámuel 14,6b).
Isten a szabadításban sem végez félmunkát. Nem áll meg ott, hogy kiszabadít az ellenség kezéből. Minden szabadulás egyben a helyreállás, újrakezdés lehetősége is.
A szabadság, amit ajándékba kapunk, egy új esély arra, hogy az Istentől kapott eredeti, örökkévaló identitásunkban éljük azt az életet, amire rendeltettünk. Isten szabadítása egyúttal helyreállítás is. Így fordítja a fájdalmat örömre, a veszteséget, szégyent a változás, megszentelődés eszközévé.
Mi történik Isten gyermekével a szabadítás során?
Visszatér. Nyugalmat talál. Gondtalanul él. Nem lesz, aki megijessze.
Visszatér a fogság földjéről az atyai házhoz, a gyermeki pozícióba, az örökségbe.
Nyugalmat, békességet talál. Az Atya mellett megszűnnek a harcok, megszűnik a szorongás, a pszichoszomatikus tünetek, az átvirrasztott éjszakák, a feszültség, a szégyen…
Gondtalanul él. Biztonságban. Mint akinek a biztonsága nem a pillanatnyi történésektől, nem a külső körülményektől vagy saját teljesítményeitől függ, és azt mondhatja: „Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem.” (Zsoltárok 28,7)
Nem lesz, aki megijessze. Nem kell félnie már. Nem lesz az ellenségnek kiszolgáltatva. Az Úr lesz az oltalma és védelme.
„Áldott az Úr, mert meghallgatta esedező hangomat. Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem. Ő megsegített, ezért vidám a szívem, és énekelve adok neki hálát. Az Úr az ő népének erőssége, felkentjének megsegítő ereje. Segítsd meg népedet, áldd meg örökségedet, légy pásztora, és gondozd örökké!” (Zsoltárok 28,6–9)
Fotó: unsplash.com
