Ha rájuk emlékeznek, egy pillanatra elhomályosodik a szemük, talán ki is gördül arcukra egy könnycsepp. Nagyszüleik Bibliája, szüleik menyegzői képe, karácsonyi üdvözlőlapok. Ha ez nem lehetséges bármiért, ha soha nem látták azt, aki először mosolygott rájuk, akkor talán két könnycsepp is okvetetlenkedik. Ha megvan még a nekik írott utolsó levél, akkor talán több is. Az intelme és a kérelme, az utolsó jó tanácsa, vagy csak egyszerűen ennyi:
„Gyere haza! Ez a hajlék és az én két karom mindig vár. Te itt vagy otthon.”
Régen csak „tékozló fiúk” voltak. A férfi ment el új hazát keresni. Új otthont próbált építeni. Egy amerikai újságban egy fiatal nőről olvastam, először oly rendkívül meglepő mondatban a „prodigal girl” (tékozló leány) kifejezést. Úgy meg voltam lepődve! Később már vigasztalódtam, mert a leány hazatalált, megtért és elment Afrikába, hogy missziósként elvigye Jézus Krisztust magával Sierra Leonéba. Vasárnap még Afrikáról beszélt, kedden már elnémult örökre.
A földön két kontinens közel vagy éppen távol van egymáshoz. Az emberek is oly egyformák, csak a bőrük színe és a nevük más. A gondjaik is azonosak.
Csak a „hazatért” fiúk, leányok boldogok. A többi gazdagon is szegény.
Máskor múlt és jelen között csak egy lépés van. Nem kell várni vasárnaptól keddig sem. Az örökös oly hamar válik örökhagyóvá. És mi marad majd utánunk? Nem a ház, nem a pénz, nem is a hírnév. Valami más, amire nem vár sem rozsda, sem moly, sem tolvaj. Nem arra gondolok, ami nekem kedves volt, amiért dolgoztam éjt nappallá téve. Az élő hitre gondolok, amiről írtak a Biblia szavainak feljegyzői. Egyik birkapásztor, másik pap volt talán. Egyik őrizte, másik eldugta a kincseit. Más kiáltozva „árulta” egyre olcsóbban, ami kevese volt. Egyre szívesebben, csak vigyék, csak olvassák, csak hirdessék. Micsoda kincs, pedig ingyen adják. A fontos tapasztalati tények csak karnyújtásnyira vannak. A legfontosabbak, mert minden feletti az értékük. Roppant hasznosak. Az életed sem drága érte, pedig ha megosztod, növekszik. Semmit sem vesztesz, mert ilyen Jézus Krisztus szeretete.
Már 175 éve, hogy Istent szívük mélyéből tisztelő emberek élnek ebben az országban.
Nem is ők voltak az elsők. Egyházuk sem volt, legkevésbé „egyedül üdvözítő”. Az egyedüli üdvözítőjük Jézus Krisztus volt. Tegnap olvastam egy skót emberről, aki futólag néhány lapot olvasott Lukács evangéliumából, és élete első tapasztalatait így foglalta össze Krisztusról: „Milyen barátságos, udvarias fiatal férfi volt. Mennyire szimpatikus. Boldog lehetett minden ember, aki látta, beszélt vele és kezet nyújthatott neki.” – Ugye, milyen modern bizonyságtétel.
Én könyvtárnyi irodalmat olvastam Jézus Krisztusról. Volt idő, amikor elemeztem a szavait, több rendelkezésemre álló nyelven is. Boldog voltam, hogy valaki szolgálatot tett azzal, hogy írt róla. Emlékszem, nagyon fiatal emberke voltam még, a társaimmal Olvasd! című írásokat osztogattunk. Természetesen magam is elolvastam előbb az Olvasd!-okat, mert az utcán akinek a kezébe adtam, rögtön kérdést tett föl nekem. Tudnom kellett felelni a kérdéseire. Aztán magam is gyarapítottam ezeket az olvasmányokat. Hány cikket írtam életemben Jézus Krisztusról? – Meg nem mondhatom. Egyre bővül az adatbázis, mind több közölnivalóm van. Nem azért, mert sokat tudok, hanem azért, mert növekszik előttem az Üdvözítő nagysága. Értékké vált életemben az üdvözítő Jézus.
Örökösből örökhagyó leszek. Az utolsó percig növekszik a szememben Jézus Krisztus.
Amikor a legnagyobb szükségem lesz rá, akkor lesz ő a legnagyobb, és vele le tudom küzdeni az utolsó ellenségemet, a halált is. Akkor Jézus Krisztust mint az élet fejedelmét meg fogom ismerni, mert meglátom őt, akiben addig hiszek.
Középiskolások voltunk, és egy osztálytársamnak mondtam meg: „Tegnap elhatároztam, szent életet akarok élni.” Megdöbbent és ezt mondta: „Hát ilyen nagy a baj?! Szent életet élni? Miért akarsz meghalni fiatalon? Nálunk otthon, Kalocsán sok szent van, de mind meghaltak. Mi bajod van, kiért akarsz meghalni?”
Én nem akarok meghalni, én élni akarok! Csak az nem mindegy, hogyan.
Bármit mondtam, mindent félreértett, mindennek a fonákját látta és értette. Mégis ő volt a barátom. Hát magyaráztam, sőt leveleztem vele még néhány évig, amíg el nem sodort egymástól a mindennapi élet.
Lassan derengeni kezdett előtte, miről is van szó. Döbbenetes volt, amint Jézus Krisztus az ő szíve ajtaját is kezdte kopogtatni. Elmondhatom mindenkinek, hogy Isten kegyelmének világától nincs semmi sem fontosabb, szebb, boldogítóbb és értékesebb. A hívő irodalomnak Jézus Krisztus a mindenkori hőse.
- február
