A kép alatt megláttam egy kommentet: „Szerintem ennek itt nincs helye…”
Ez a komment végzetesnek bizonyult, mert egy végeláthatatlan kommentháborút robbantott ki a szurkolók között. Később szembesültem azzal, hogy az egész angol Premier League beállt a megnevezett kezdeményezés mögé – és ez erősen megosztja az embereket. Egyik oldalon állnak azok, akik egy ekkora klub és bajnokság kötelességének vélik, hogy kiálljon az ilyen fontos ügyek mellett. Az ellenzőknek nincs helyük itt.
A másik oldalon pedig vannak, akik Bibliát idéznek, megbotránkoznak, mások csak azt kérik, hogy a sport ne foglaljon állást társadalmi kérdésekben: maradjon semleges és legyen a közös szurkolói élmény a cél. Persze egy kommentháborúból általában nem sok jó sül ki. Külön lehetne beszélni arról, hogy az arc nélküli, korlátlan véleménynyilvánítás lehetősége mit hoz ki emberekből, de most nem ezt szeretném elemezni.
Mert ez a jelenség nagyon jól ráirányította a figyelmemet egy hatalmas társadalmi feszültségre, amelyben élünk.
Ez a jelenség pedig az, amit a gátlástalan kommentek szövegében fedeztem fel. Azokat, akik nem értenek egyet az említett Facebook-posztokkal, nagyon durva kommentekkel fenyegetik meg a többiek. A keresztény értékeket képviselő embereket rendszeresen ókori mesékben hívő, visszamaradott, bigott embereknek nevezik, akik semmire nem jók a modern társadalomban. Megpróbáltam finoman visszaadni a többnyire obszcén megjegyzések lényegét.
Megdöbbentett az ilyen negatív kommentek mennyisége és gátlástalansága, ahogyan semmiféle tiszteletet nem mutatnak a másik iránt, semmibe véve annak minden emberi méltóságát.
A problémám az, hogy a keresztényekhez való ilyen jellegű hozzáállással nemcsak a Facebookon lehet találkozni, hanem szinte minden médiaplatformon, filmekben, zenében, politikában és a közbeszédben is.
Nálunk lehet, hogy ez még nem érezhető olyan erősen, mint Angliában, de mintha egy felerősödő divathulláma lenne a keresztények ilyesfajta kigúnyolásának és általában a nyílt keresztényellenességnek. Ez most már nemcsak ideológiai alapon történik, ami eddig is nagy nyomás volt, hanem már egészen személyre szólóan megeshet. És tudhatjuk, hogy ami Nyugaton történik, az előbb-utóbb hozzánk is elérkezik: valóban, ennek itthon is érezhetjük már a szelét…
Mindamellett, hogy nagyon merész húzásnak tartom azt, ahogy emberek tömegesen, ilyen éles nyelvvel kritizálnak egy olyan világnézetet, amelyre évszázadok óta épül kultúránk és társadalmunk, felmerült bennem a kérdés, hogy mit tegyen a keresztény ember, amikor ezzel szembesül. Amikor őt teszik gúny tárgyává azokért az értékekért, amelyekben hisz? A felhevült kommenteket olvasva egyáltalán nem lepne meg, ha ez csak a kezdete lenne ennél sokkal súlyosabb provokációknak.
A keresztényeknek pedig valamit kezdeniük kell az ilyen helyzetekkel. Nem árt, ha erre felkészülünk.
A múltba visszatekintve azt látom, hogy ebben semmi újdonság nincs. Még ha mi, akik korábban nem tapasztaltunk ilyet, így is érezhetjük most magunkon, de valójában ez egyáltalán nem újdonság. Rögtön a kereszténység indulásakor már a gúny és üldözés célpontjai voltak hitelődeink – és ez a mai napig is így van sok helyen. Nemrég láttam a Pál, Krisztus apostola című filmet. Az egyik központi témája éppen az, hogy mihez kezdjenek a római keresztények a fokozatos, kegyetlenkedő keresztényellenességgel, ami körbeveszi őket lakhelyükön, például úgy, hogy cirkuszi játékokon nevet rajtuk a város, miközben vadállatokkal küzdenek az életükért. Szerintem vannak tanulságok, amelyeket levonhatunk.
A film két főszereplője, Pál és Lukács többször is egyértelműen kijelentik: a szeretet az egyetlen út. Pál, aki főállásban üldözte korábban a keresztényeket, de megtapasztalta Krisztus és az egyház megbocsátását, első kézből tudta, milyen az igazi, krisztusi szeretet. „Türelmes, jóságos, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat…” A film legdrámaibb jelenete, ahogyan ezt a börtön mélyén ülő Pál elmondja a tanácsát kérő Lukácsnak.
Azt gondolom, hogy amikor eljön majd az idő, amikor minket érnek személyes inzultusok, akkor kell igazán tisztában lennünk azzal, mi valójában a hitünk alapja.
Hiszem, hogy erre felkészülhetünk. Nem szabad hagynunk, hogy amikor ilyen provokáció, bántalmazás ér, akkor az indulataink uralkodjanak el rajtunk, és azok szerint reagáljunk. Éppen indulataink ingatagsága miatt kell biztos alapra építenünk az életünket, hogy Krisztushoz, Urunkhoz méltóan tudjunk helytállni a támadások közepette. Azért kell ezt kiemelnem, mert elszomorít az, ahogy ilyen helyzeteket látok, sokszor nem találok különbséget a keresztények és a nem keresztények viselkedésében. Ennek nem kellene így lennie. Ekkor kellene eszünkbe jutnia Jézus tanításának az ellenség szeretetéről és a megbocsátásról. De ahhoz, hogy ezt meg tudjuk élni, a „békeidőben” is szilárdan kell állnunk az ő tanításán – ez minden keresztény egyéni felelőssége.
Úgy gondolom, hogy ha érezzük ezeknek az ijesztő folyamatoknak az előszelét, akkor mindennél nagyobb szükségünk van arra, hogy közösségként is megéljük a hitünket.
Most van igazán szükségünk az egymás iránti testvéri szeretetre, hűségre és egységre!
Mert amikor eljönnek a nemszeretem évek, akkor derül ki igazán, mit építettünk az alapra. Ismerjük az igazságot: „Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.” (Példabeszédek 17,17) Hogyha meg akarunk állni az ellenszélben, akkor meg kell élnünk ezeknek az igéknek az igazságát a gyülekezeti közösségeinkben! Ha Krisztusra mint szilárd alapra állunk, testvérekként, karöltve – akkor nincs mitől félnünk! Így erősítsük egymás hitét!
Jézus a kereszten így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lukács 23,34) István utolsó szavai ezek voltak a hitéért való megkövezésekor: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” (Apostolok cselekedetei 7,60) A filmben Pál őket állította példaként a gyülekezet elé. Hiszem, hogy Krisztus bennünk is ki tudja munkálni ezt a lelkületet, hogyha vállaljuk érte. Imádkozzunk ezért!